Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-11-07 / 45. szám
Thursday, Nov. 7, 1957 Már kémkedésre is használják a TV-1 LOS ANGELES. — Senki sem mondhatja, hogy nem hasznos dolog a televízió. Lloyd G. Hallamore, a Hallamore elektronikus üzem elnöke sokat mondhatna változatos és áldásos működéséről. Hallamore 110 ezer négyzetláb nagyságú üzemében 75 televízió néz a munkásokra, a gyár min den sarkából. A cég minden politikáját, reklámjait a TV-n keresztül tárja a munkások elé. Az üzemnek mindössze 300 dollárjába kerül havonként az összes készülék beállítása és használata. Jogosan kérdezheti valaki, hogy miért e pénzkidobás, mikor egy röpirat is megtehetné ugyanazt és még időt sem venne el a munkásoktól, mert kioszthatnák a gyár kapuja előtt, mikor hazamennek a munkások. Biztosan akadnak rosszmáj uak is, akik azt hiszik, hogy sokkal tisztességesebb és hasznosabb is volna alkalmazottaik részére, ha jobb fizetést kapnának, vagy szervezett üzemben dolgozhatnának. Micsoda naivság! Jó volna ha a munkások meghallgatnák Hallamore elnök beszédét a gyárosok szövetsége évi konferenciája előtt, mikor a munkásviszonyokról jelentést tesz. Okos ember az. Aláírták az unió kártyákat A TV eszméje körülbelül három hónappal ezelőtt merült fel, amikor a gyár vezetősége tudomást szerzett arról, hogy 110 alkalmazottjuk közül több mint a fele aláírta a szakszervezeti kártyát. (Micsoda borzalom). “Ez felrázott bennünket. Azt hittük nálunk perfekt a munkások helyzete. Rájöttünk, hogy figyelmen kívül hagytunk egy fontos dolgot a munkások és munkáltatók viszonya között. Üzemünk olyan hirtelenül nagyobbodott, hogy 300 munkásból egy-kettőre 1100 lett egy év lefolyása alatt és munkásaink úgy érezték, hogy már nem részesei többé az üzemnek.” “A televízión munkásaink elé mentünk és megmagyaráztuk nekik a cég munkások iránti nézeteit,” mondta Hallamore. Az eredmény elsőrangú. A cég részvényei felszaladtak, az uj kémlelő, illetve közművelődési és szórakoztató készülékek bevezetésével. Mind- - össze 17 százaléka a munkásoknak szavazott a szervezkedésre. “Vannak olyan tisztességtelen cégek, amelyek kémkednek munkásaikra a TV-vel,” — mondta Hallamore ur, “de ez igen nagy hiba”. Felvilágositás mindössze Az elektronikus üzem főnöke csupán felvilágosításra szeretné használni a TV-t. Majd felállt és jogos felháborodással azt mondta: “Szeretnénk lelőni George Orwellt, aki az 1984- et irta, ami népszerüsitette azt a felfogást, hogy a televíziót kémkedésre is fel lehet majd használni.” Ugye Mr. Hallamore utjda mit beszél! Ellentmondás: Egy hátralékos előfizető! A LAP ÉRDEKÉBEN!!!... Legyen szives nézze meg a lap borítékján a2 ön neve felett levő dátumot. HA FOLYÓ ÉV Novembernél korábbi dátum van rajta, azt jelzi, hogy el van maradva előfizetésével. Ha nagyon sok olvasónk lesz nagyon sokkal elmaradva, képtelenek leszünk lapunkat tovább is 16 oldalon megjelentetni. Mi tudjuk, hogy ön nem akarja ezt, ezért kérjük tegyen egy szívességet nekünk, küldje be hátralékát vagy annak legalább egy kis részét, minél előbb. Köszönjük. ALEX ROSNER, Manager 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Rosner Munkástárs! Megértettem felhívását. Tudom mit jelent egy munkáslapnak ha sok a hátralékos, ezért most igyekszem egy részét letörleszteni. Csatolva küldök ... dollárt. Név: .... ................................................................... Cim: .............................................................................. Fára mászó intelem 13 Huffnágel Tihamér immár ötvenkét éve tartózkodik abban a finomcsontu testben, amelyre kollégái — korára való tekintettel, a háta mögött — azt mondják, hogy albérletnek használja a lelke. És ezt a testet azon a reggélen, a szokottnál előbb rángatta ülőhelyzetbe az ágyulövés. Mert biztosan az volt... Alvástól táskás szemekkel pislogott feleségére, aki mellén-kulcsolt kezekkel riadtan fülelt, — Jézusom!... — suttogta az asszony. — Mit Jézusom? — bosszankodott Huffnágel, miközben papucsba rakta lábait. — Forradalomban nincs másképp... — Megint nem lesz hús... — sóhajtott az asszony, mert tudta: akármi történik a világban, enni kell. Huffnágel szó nélkül kiment — hús... — dohogott magában — ez most a legfontosabb... még jó, hogy a történelmet férfiak csinálják... Újabb lövés rángatta dühösen az ablakokat. — Tihamér, merre vagy?! — kiálltott az asz- szony ijedten. — Nyugalom, nyugalom! — szólt vissza a fürdőszobából, ahol sietve mosakodott. Belemerült a langyos vízbe és a forró gondolatokba. Néhány közvetlen szava lesz Kovács úrhoz... lesz ám, de olyan, hogy nem rakja az ablakába. Odalép hozzá, jó erősen a szemébe néz, igy.. .és megkérdezi: — “Na Kovács ur, emlékszünk-e a negyedévi prémiumosztásra? Nem?.. .Igazán hem? .. .Pedig én nem felejtek. — És köszönés nélkül otthagyja. így lesz jó!.. . Nem köszöni annak a strébernek — döntött véglegesen, a hivatal irányába rakva lábait a Népszínház utcán. Már a Köztársaság térnél járt, amikor egy berregősorozat hasra kényszeritette, olyan szabályosan, ahogy azt valamikor őrmestere beléverte. — Gép... géppuska... sorozat... — lihegte közel a sáros aszfalthoz. — Keljen fel, szomszéd, mert hólyaghurutot kap. — Vigyorgott rá egy 30 éves férfi. — Lőttek...nem hallja, hogy lőttek?... — nézett fel, de rosszul látott, mert sár fröccsent a szemüvegre. .— Egész nap lőnek — felelte a férfi és ki tudja miért, leköpte a hirdetőoszlopot. Huffnágel önérzetét kicsorbitotta ez a jelenet és magában fogadkozott: lőhetnek, ezután állva marad, igen...állva marad... legfeljebb elszalad ... — alkudozott, amig a Kőrúthoz ért. A Szabad Nép háza előtt hullámzott a tömeg. A járda mellett elégett iratok, könyvek füstölögtek kupacban, mintha melegíteni akarnák a kidőlt villamosok. A bezúzott ablakokban huzat integetett a függönyökkel. Talán a nyugalmas napoktól búcsúzott... Huffnágel urnák jobban tetszett azelőtt a városnak ez a része, de hát istenem, a forradalom már ilyen. — Történelmi napokat élünk, polgártárs, történelmi napokat... — magyarázta a vele egyidős férfinak, aki si-sapkáját tarkójára lökve, összehúzott szemekkel kémlelte az épületet. — Jó kis pusztítás — morogta fejcsóválva. — Itt se hazudnak többet... — nyugtatta Huffnágel, de továbbsietett egy csoporthoz. Az embergyürü közepén postás állt, komoly arccal, értetlenül pislogva a körülállókra. — Mit marháskodik, fater, azzal a cimerrel ? í — szólt rá egy pattanásos arcú suhanc. — Tegye le, amig nem késő! — figyelmeztette egy zöldkalapos férfi és hangjában ott remegett a tettrekész indulat. — Aki magyar leveszi — kiáltotta Huffnágel, pillanatok alatt látva, miről van szó. A postás szemében a körülötte állók fenyegető arca hideg utasításom... — motyogta inkább — Nincs utasításom... — motyogta inkább önigazolásul, mintsem ellenkezésnek szánva. A zöldkalapos szó nélkül odakapott a sapkához és durván letépte a címert. — Földre vele! — irányította Huffnágel és a nyelvével nedvesítette szája szélét. A zománcozott címer furcsán reccsent a test súlya alatt és ez a hang kisérte tovább Huffná- gelt, aki türelmetlenségtől hajtva cikázott egyik csoporttól a másikig, hogy minden részletét magába szívja ennek a változásnak, amit — ő előre érzett. A tömeg ide-oda lökdöste, de annyi baj legyen! — Egy leszakadt vezeték alattomosan a lábához kapott, úgy, hogy csak a színháznál nyerte vissza egyensúlyát. Két tank dübörgésére a közeli kapu alá menekült, onnan lesett óvatosan utánuk. így érkezett az Akácfa utca sarkára, ífáSVöl egy orosz katona feküdt a járdán. Többen megnézték a fiatal, zöldes-sárga arcot. kWt&í«>!l — Szerencsétlen... — suttoga egy idősebb asszony. irrp 4 — Ki hívta őket? — villantotta feléjo(rHuff- „• nágel ur a szemüvegét. ( Az asszony meleg, barna szemével megnézte . Huffnágel Tihamér vékony arcát, ráncos nyakát, majd elidőzött az orr tövén sötétedő sárpettyen. — Anya szülte ezt is... — válaszolt csendesen és továbbment. Huffnágel ur már bent járt az Akácfa utcában, de még mindig a választ forgatta. — Anya szülte.. .persze, de orosz anya... és ez magyar' ügy.. .nemzeti ügy... nemzeti ügy.., coki az idegeneknek, vagy pusztuljanak!.. .Aki magyar, velünk tart, érti, vén banya ?! Úgy ám... még jó, hogy a történelmet nem... — Nézzétek az ávóst! — kiáltották valahonnan, s a hang kiszakította Huffnágel urat a gondolataiból. Kíváncsian körbefigyelt, készen a rögtöni csatlakozásra. A kiáltás akárcsak őt, másokat is megbénított, lábukkal a továbbmenés és a futás válaszútján. Gyorsan, gyanakodva végignézte az arcokat. — A jófene tudja, ki itt az ávós... — bosszankodott magában. — Az a szőke elég gyanús, de hátha... — és csalódottan megindult. — Viszi a bőrét a csibész! — kiáltotta az előbbi hang. Újra megfordult. A nemrég tétovázó lábak előre lendültek és gyorsuló sebességgel feléje tartottak. Huffnágel arcán elnéző mosoly rajzolódott ki a szemüvege alatt. — Ne bolondozzunk ... — motyogta bizonytalanul, de egy nagy pofon, akár a szivacs, letörölte a mosolyt. Soha nem látott emberekhez tartozó kezek, lábak ütötték, rúgták, hangtalanul, félelmetesen. Huffnágel Tihamér meg akarta magyarázni, hogy tévedés, katasztrofális félreértés történt, mert ő, amióta leérettségizett, mindig tisztviselő volt, de értelmes hang helyett csak a szájából csordogáló vér gurgulázott a torkán., Szemüvege már ott hevert a sárban, ártatlanul, meggyalázva és akár gazdáját, őt is kegyetlenül taposták az indulattól eszüket vesztett lábak. Huffnágel urra is ez a sors vár, ha vékony testét az életösztön váratlan erővel ki nem löki a gyűrűből. Hütlenül otthagyva szemüvegét, futott, futott sípoló tüdővel, aprókat vinnyogva, válla közé kapva riadt madárfejét — Istenem. .. Istenem ... — lihegte anélkül, hogy tudná és szinte vakon kereste a menekülés útját. A kapu zárva, az üzletek redőnye lehúzva és sehol egy lyuk, egy pici rés, ahol a lihegő test és a vinnyogó lélek meghúzná magát. És ekkoi* — ki tudná megmondani honnan került ide — a nyirkos októberben az égig magasodik a fa, erős törzsével, szái'adó leveleivel. Huffnágel később se tudta megmondani, hogyan jutott a fára. Amikor a sápadt rémület mögül az értelem kilesett, alatta kavarogtak az indulattól vörös arcok s a bunkóba fogott ujjak feléje integettek. — Gyere le, te csibész! — Hozzuk le, emberek! — Varjú a fán! — nevetett egy nő, hisztériás hangon. És Huffnágel ur, remegő kezekkel tapogatva az ágakat, egyre feljebb húzta magát. Talán azi, égig meg se áll, ha addig nő a fa, de igy ai vékony ágaknál sóhajtva megpihent és félve kémlelt alá. Az emberfejek, akár fortyogó üstben a, babszemek^ le-föl ugráltak, majd kivált az egyik: és megindult felfelé konok határozottsággal, hogy néhány méter után megtorpanjon, visszahulljon és elguruljon a többi után a mellékutcába. Huffnágel Tihamér is jól látta, hogy a Majakovszkij utca felől lomhán, esetlenül, idegtépő» sikitással fordult be egy tank, hogy a fa is meg— remegett. Az izmai kissé megereszkedtek és vékony teste ösztönösen lejebb csúszott. A tank: kerek nyílásában álló katona valamit feléje kiáltott torokhangon, de Huffnágel nem értette.. Azután kezével mutatta, hogy jöjjön le. Amikor földre ért, bizonytalan léptekkel, csap— zottan a tank mellé állt: — Huffnágel Tihamér — szólt rekedten és meghajtotta magát, sárgult illemtankönyvek szabályai szerint. A katona bólintott és tovább fürkészte az utca két oldalát.. Pesoldt Ferenc (Budapest) \ AMERIKAI MAGYAR SZÓ_______
