Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-11 / 28. szám

Thursday, July 11, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ s "POLIRÁMA” (Politikai panoráma) Irta: GERÉB JÓZSEF Pár évvel ezelőtt valakinek eszébe jutott, hogy a turisták elszállásolására szolgáló helyeket a “motor” és a “hotel” szavak összevonásából csi­nált “motel” szóval jelölje, ami annyira bevált, hogy ezt az uj szót ma már általánosságban használják. Tekintettel arra, hogy “free couníry”-ban élünk, a “politika” meg a “pano­ráma” szavakból én is megcsináltam a “polirá- ma” nevet, a folyó események politikai tükré­ben látható képeket akarom jelezni. Ilyen “poliráma” képet nyújt például az a szörnyű sirás-rivás és óbégatás, amit egyes po­litikusokból kiváltottak a Supreme Court azon döntései, amelyekkel egymásután semmisitik meg az alsóbbfoku bíróságoknak a Smith-act és más, úgynevezett “szubversziv” pörökben hozott, Ítéleteit. A politikai analisták természetesen találgat­ják, hogy lényegében mit jelentenek ezen dön­tések, miután a Supreme Court magát _a Smith- törvényt nem mondotta alkotmányellenesnek? Vannak, akik azt mondják, hogy a Supreme Court csak korlátozni akarja a kongresszusi vizsgálatokat, amennyiben sem ez, avagy akár­melyik más törvény sem adnak jogot a kong­resszusnak arra, hogy a beidézett tanukat meg­fosszák alkotmányos jogaiktól. A kongresszusi vizsgálatoknál ugyanis az utóbbi években tel­jesen megfeledkeztek a célról, — vagyis arról, hogy az esetleges törvényhozáshoz adatokat szerezzenek, — ahelyett a nekik nemtetsző egyes szervezetek vagy intézmények szétrombo- lására törekedtek. Végre a Supreme Court is ráeszmélt, hogy a kongresszusi vizsgáló bizottságok egyes esetek­ben kisajátották a vádló és a biró hatáskörét is, amit ug.v értek el, hogyha tanukhoz az eredeti célt egyáltalán nem szolgáló kérdéseket intéz­tek s ha a tanú megtagadta a választ, akkor a kongresszus iránti tiszteletlenség címén erős büntetést szabtak rá. Száz és száz ártatlan em­ber került igy börtönbe és ezren meg ezren ve­szítették el munkájukat, avagy lett igen nehéz számukra a kenyérkereseti lehetőség. A Watkins-ügy Ilyen döntés volt például az, amit John T. Watkins ügyében hozott a legfelsőbb bíróság. Watkinst azért ítélték el, mert nem volt hajlan­dó megnevezni azokat, akikkel évekkel ezelőtt állítólag együtt működött a Kommunista Párt­ban, — másszóval nem akarta a BESÚGÓ ocs- mány szerepét vállalni. Midőn a legfelsőbb bíróság megsemmisítette a Watkins elleni Ítéletet, kimondta, hogy a kongresszusi bizottság túllépte a hatáskörét, amikor a tanút besúgó aljas szerepére akarta kényszeríteni. Felhördültek erre a kongresszus túlzó reak­ciós tagjai, élükön Francis E. Walter (D. Pa.) képviselővel, aki jelenleg az Amerika,ellenes bi­zottság elnöke és társ-szerzője a hírhedt Wálter- McCarran-törvénynek is. Walter fenyegetőzik, hogy a kongresszus majd olyan törvényeket fog hozni, amit még a Supreme Court sem “magya­rázhat félre”. A túlzó reakciós sajtó legeminensebb képvise­lője, David Lawrence pedig egyenest a Ford milliókból fentartott “Fund for the Republic” intézményt vádolja azzal, hogy állandó “liberá­lis propagandával befolyásolta a Supreme Court tagjait. Sok hasonló szamárságot fognak még han­goztatni, mert csak ugv lehet valamennyire el­takarni az IGAZSÁGOT. Mert az IGAZSÁG eb­ben az esetben az, hogy a Supreme Court ezen igazságos döntései végetvetnek a legocsmá- nvabb “busíness”-nek. Végetvetnek annak, hogy a hazafiság álcája mögé bújva egyesek a gyü- lölethirdetésből éljenek; ártatlan emberek meg­bélyegzésével és tönkretételével szerezenek ma­guknak hírnevet, hatalmat és anyagi javakat is. Nemcsoda, hogy ezek most majd megvesznek a méregtől. De inkább vesszenek meg, mint sok-sok ezer ártatlan ember szenvedjen! Nem emlékszünk Tizenhat év nem is olyan nagy idő. Legalább is nem olyan nagy, hogy ne lehetne visszaemlé­kezni valami igazán fontos dologra. Mondjuk, például egy olyan fontos dologra, mint volt az a támadás, amit a japán tengeri haderő inté­zett 1941 december 7-én a Pearl Harborban idő­ző amerikai flotta ellen, amit az alattomos tá­madással csaknem teljesen megsemmisítettek. Hej, hogy fogadkozott akkor ez az ország: Ezt el nem fogjuk felejteni! “Remember Pearl Harbor! Remember Pearl Harbor!” Ezt láttuk mindenfelé, ezt harsogta a rádió éjjel-nappal: ez volt a reggeli imádság, ezzel a fogadalommal ment este a gyerek az ágyba. És ime... Dehogyis akarom én a háborús szellemet új­ra feléleszteni. Csak éppen ez a “Remember Pearl Harbor” jutott eszembe, amikor a japán miniszterelnök, Nobosuke Kishi, amerikai láto­gatásának a hírét olvastam, vagy hallottam a rá­dión. Mert a volt ellenségünket (akinek az orszá­gát ugyan még mindig az amerikai haderő tartja megszállva) mindenütt valóságos diadal­lal fogadták.Még azzal is megtisztelték, hogy a kongresszus előtt is beszédet mondott, New Yorkban pedig mint valami nagy nemzeti hőst ünnepelték. Soha senki seni kiálltotta feléje, hogy emlékszik-e még Pearl Harborra? Nem kiáltotta, mert a ravasz japán politikus folyton azt hangoztatta, hogy Japán az Egye­sült Államok legjobb szövetségese a kommuniz­mus ellen. És azonkívül azt is bejelentette, hogy az iparát újból felépítő Japán igen szívesen lát­ja az amerikai tőke befektetéseket, amelyekre ott kedvező a talaj. így már aztán értjük a dolgot: A várható profit kedvéért az amerikai tőkések, meg az őket kiszolgáló sajtó hajlandók elfelejteni még Pearl Harbort is. Sztrájktörő terv Az amerikai sajtó időközönként egy-egy gaz­dag embert az “igazi Alger Horatio hős” jelző­vel díszítve mutatja be olvasóinak. Ez alatt azt értik, hogy az illető nagyon szegény szü­lőktől származott, akik még iskoláztatni sem tudták gyermekeiket, de a szóbanforgó egyén rendkívüli szorgalommal, vasakarattal a vezető iparbárók, kereskedők vagy bankárok soraiba dolgozta fel magát, szóval ez az az úgynevezett “self-made man”. Ilyenekről irt a fiatalság ré­szére számos könyvet Alger Horatio (1832— 1899), egy harmad vagy negvedrangu iró, aki­nek munkáit a múlt század vége felé előszeret- tel olvasták az iskolás' gyerekek. Az ilyer Alger Horatio hősök természetesen követendő példát nvuj otíak a “kaparj kutya, reked is lesz” esz­mében hivő kor ifjúságának. A napokban az amerikai sajtó egy ilyen Al­ger Horatio hős halálának a hírét hozta. Junius 28-án Philadelphia városban 81 éves korában meghalt Ernest T. Weir, a National Steel Corporation megalapítója, az American Tin Plate és egyéb nagy iparvállalatok tulajdonosa, — szóval egyike az Egyesült Államok leggazda­gabb iparbáróinak. A lapok természetesen igen nagy dicséret kö­zepette emlékeztek meg róla. Megírták, hogy a hajdan heti 3 dollárért dolgozó kifutó fiúból kemény munkával miként lett oly hatalmas ipartelepek vezetője, majd tulajdonosa is. Egyet­len mondatban azt is megemlítették, hogy egész életében nagy ellensége volt a munkások szer­vezkedésének és harcolt ellenük. A méltó emlék Az amerikai szakszervezeti mozgalom törté-, nete azonban .azt is elmondja, hogy ez a “példát mutató hős” milyen alávaló eszközöket alkal­mazott arra, hogy munkásait távol tartsa a szervezkedéstől s igy biztosítsa magának a gyors ’ meggazdagodást. A La Follette vizsgá­latokból tudjuk, hogy Weir egyike volt azon acélmágnásoknak, akik a harmincas években a sztrájk letörésére bevezették a hírhedt “Moh­awk Valley Formula” tervet. Ezen terv lényege a La Follette vizsgálat sze­rint: 1). Hamis szavazást adni ki arról, hogy a munkások beaszüntették a sztrájkot. 2).A szakszervezeti vezetőkre ráfogni, hogy radikális agitátorok. 3). Elhíresztelni, hogy ha a sztráj­kolok nem állnak munkába, az ipartelepet el- viszik^másüvé. 4). A polgárokból a rendfenntar­tás örve alatt “law-and-order” bizottságot szer­vezni a sztrájkolok megfélemlítésére. 5). Im­portált sztrájktörőkkel zavargásokat felidézni. 6) . A sajtóban elhelyezett nagy hirdetésekkel a közvéleményt a sztrájkolok ellen ingerelni. 7) . Támadás a sztrájkőrszemek ellen. 8). Az ál­lam teljes fegyveres hatalmát rázuditani a sztrájkolókra, elfogni a vezetőiket, akiket a za­vargás felkeltésével vádoltak és akiket a már előbb felkeltett hisztéria alapján mindig elitél­tek. • íme, ilyen módszerekkel lett “nagy ember”, gazdag iparmágnás, ez a hajdan nagyon szegény fiú. A sajtóban kapott dicséretek azonban mesz- sze mögötte maradtak annak, amit az acélipartól kapott. Ez nem is csoda, hiszen az acélipar ál­lítólag igen sokat köszönhet neki. És ez a méltó megemlékezés egyben méltó magához a nagy, acéliparhoz is. Az amerikai sajtó jelentette, hogy junius 28-án az acél árát tonnánként felemelték hat dollárral. Ernest T. Weir, Alger Horatio hős, nyugod­tan aludhatod az örökfeledés álmát: az acélipar nem feledkezett meg rólad. Rajzolók figyelmébe Ha úgy tudnék rajzolni, mint ahogy NEM TUDOK, az amerikai hires rajzolókat utánozva én is csak egy tréfás képpel (cartoon) fejezném ki, hogy miként is áll jelenleg az egész világ­ra oly nagyon fontos lefegyverkezés kérdése. Feltételezem, hogy az olvasók ügyesebb rajzo­lók, mint én s ha ténylegesen nem is, de gondo­latban meg tudják rajzolni azt a cartoont, ami­nek itt adom a leírását: A cartoon jókora hegyre vezető emelkedő utat mutat. A hegy tetején van a tágas garázs, ameiy a LEFEGYVERZÉS felírást viseli. Az utón a hegy aljában Harold Stassen nagy eről­ködéssel vonszolja a U. S. A. jelzésű díszes ko­csit, hogy a garázs biztonságába vigye, mert a háttérben már gytilemlenek az esetleg vihart hozó HÁBORÚ jelzésű felhők. Stassen azonban nem igen halad, mert a kocsit igen erős kötelekkel húzzák “hátrafelé Dulles külügyminiszter, Radford admirális és Norstad generális, akiknek teljes erejükből segítenek Knowland, Eastland és Hickenlooper szená­rok. És hogy a szegény Stassennak még nehe­zebb legyen a dolga, a hátráhuzó kötelek végé­re HÁBORÚS PROFIT felirásu óriási $$$ ala­kú koloncokat kötöttek. Stassen erőlködését Ike oldalról figyeli, de úgy, hogy nem néz a kocsi hátsó része felé. Azért kezeit csodálkozva. csapja össze és ezt mondja: NEM ÉRTEM! MIÉRT NEM HALAD EZ A KOCSI, MÉG MEG TALÁL ÁZNI! Szerintem ez a cartoon a lefegyverkezési tár­gyalás legtisztább képét mutatná. Pozitív gondolkozás Dr. Norman Vincent Peale, a “pozitív gon­dolkodás” apostola,, a minap alaposan felsült, Ez a “tudós” pap ugyanis azt hirdeti, hogy aki “pozitív”, vagyis határozott módon gondol vala­mire, akkor azt el is éri. Ha pld. beteg az ember, csak azt kell gondolni, hogy^ “hamarosan job­ban leszek” s az illető meggyógyul. És ha vala­ki üzletet kezd, csak azt kell gondolnia, hogy a vállalat sikerülni fog s máris biztos a siker. Nos, ez a pozitivitás apostola a minap nem jelent meg Los Angelesben a jól behirdetetfc előadására. Nem érkezett meg azért, mert út­közben a Santa-Fe “Super Chief” nevű vonatá­nak valami baja esett és amig azt ki nem ja­vították, nem mozdult a helyéről. Midőn Peale a késés okát elmondotta, az új­ságírók figyelmeztették, hogy miért nem hasz­nálta a “pozitív gondolkodást”? Miért nem mon­dotta, hogy Los Angelesben leszek idejére? — akkor talán ott is lett volna. Erre aztán Dr. Peale ezt felelte: “Én úgy gondolkoztam, de sajnos, a mozdony; nem gondolkozott úgy”. Amiből kitűnt, hogy az­zal a hires pozitív gondolkozással még egy lel­ketlen mozdonyt sem lehet megmozdítani. Francia Kiss Mihály fejfájára (Folytatás a 4-ik oldalról) bért öltek meg a fehér terror alatt. De az akkori becslések szerint, 5—10,000-re rúgott az áldozat­tok száma. “A Kádár-kormány létezésének egyik erénye, hogy megakadályozta a fehér terrort, a Horthy- féle uralom visszáhozását. Jó példát mutat a “Life” folyóirat fényképfelvételei erre, mikor megmutatta, hogy a csőcselék mit csinált egy kommunista rendőrrel, lábainál fogva felakasztot­ta és megcsonkította a holttestét, ahelyett, hogy átadták volna a hatóságoknak, hogy törvényes utón bánjanak el vele. r; “Érdekes az, hogy a mostani menekültek egyi­ke. akivel e sorok Írója az első menekültek közt találkozott, Francia Kiss Mihály unokaöccse volt. Gyorsán kijelentette, hogy elitéli nagybátyja^ Francia Kiss Mihály cselekedeteit.” 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom