Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-01-03 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR '-'6 i r\~~' Petőfi társadalmi nézetei Petőfi Sándor neve, alakja úgy vonult be a magyar nép gondolkodásába és szivébe, hogy vele kapcsolatban nem hat túlzásnak, sőt kevés és szürke még az olyan jelző is, mint: a nép legnagyobb költője, a hazaszeretet örök példaképe. .. Cikkünk cime mégis meglepheti az olvasót'. Petőfi — és a társadalomfilozófia? Hiszen sosem irt filozófiai könyveket, sosem dolgozott ki elméleteket! Valóban helytelen lenne belőle, a költőből utólag filozófust, társadalomelméleti gondolkodót faragni, olyasmit is belemagyarázni életművébe, ami abban sosem volt. Ha valaki, hát Petőfi igazán nem szorul rá, hogy szerepét és pályáját utólag kiegészítsük, megszépítsük. De akkor tán azokkal értsünk egyet, akik egy évszázadon át hangoztatták, hogy Petőfi lángolása mögött csupán egy naiv, szinte éretlen, félig-meddig még gyerekember játékos kedvtelése rejlett, amely híján volt az igazi tudatosságnak és elvi megalapozottságnak ? Ez a felfogás nem egyéb, mint a forradalmár Petőfinek, az elvek emberének megrágalmazása, lekicsinylése, s azoknak a haladó forradalmi eszméknek semmibevevése, amelyeknek egész életét szentelte. Az igazság az, hogy Petőfi egész leikével és lángelméjével költő volt: a nép költője és harci ébresztője egy sorsdöntő forradalmi korszak idején. A magyar történelemnek egyik érdekes és sajátos vonása volt, hogy itt — ellentétben Angliával, Franciaországgal, Németországgal — csak nagyon kevéssé fejlődött ki olyan filozófiai tevékenység, amely az élet, a valóság által föltett kérdéseket elvontan, általános filozófiai formában kutatta volna. De amikor a történelem pa- lanesolóan megköveteli a társadalmi változásokat, akkor azok az eszmék is megszületnek, amelyek a fejlődést segítik, lelkesítik. Ha a filozófusok müveiben nem láthattak napvilágot, akkor másutt keltek életre: költők, irók, közéleti férfiak, tudósok müvéiben. Petőfi sem volt filozófus, de alkotása hozzá tartozik a magyar társadalmi, társadalomfilozófiai gondolkodás történetéhez. A nagy költő világosfejü, müveit, tisztánlátó gondolkodója is volt korának. Lzasan kutatott a nép számára irányt mutató eszmék után, figyelmét a fejlettebb országok leghaladóbb és következetes forradalmi nézeteire összpontosította. De sem másolta őket szolgaian. Horváth Mihállyal, Vasvárival,i Táncsiccsal és másokkal együtt ő is bizonyítja: a modern haladó társadalmi gondolat gyökeret vert Magyarországon, de magyar földből sarjadt, s a magyar nép ügyét volt hivatva szolgálni. Petőfi forradalmi demokrata volt. A nemzeti szabadságért, a társadalmi átalakulásért, az elnyomót, kisemmizett tömegek érdekeiért harcolt; az alsó néposztályok képviselője volt politikában és irodalomban egyaránt. A forradalmi átalakulásban nem akart megállni félúton: eszményképe az igazi néphatalom rolt. Hogyan tükröződött e forradalmi demokratikus politikai program társadalmi felfogásában, történelmi szemléletében? Miben látta a társadalmi élet változásainak okát? Fejlődőnek, haladónak tekintette-e a történelmet, vagy stagnáló- na1-, hanyatlónak? Petőfi régi magyarázói közül sokan nagyon is egyszerűen inézték el e kérdést. Kimutatták, hogy Petőfi gyakran használja az ist0*1. a gondviselés stb. szavakat, s nyomban “kinvilatkoztatták”: Petőfi világnézete vallásos jellegű volt. Azt persze nemigen állíthatta senki, hogy Petőfi holmi szakványos ájtatoskodó vagy éppen klerikális költő lett volna, hiszen a papokról és egyházról alkotott véleménye túlságosan közismert volt, bármennyire igyekeztek is elhallgatni az ilyen verseit: "Papp és ravaszság, pap és árulás, Pap és minden rossz.. . egy! Olt a gonoszság, ott ‘van a pokol, A kárhozat; hová ily férfi-szoknya megy.” "Mint öltöztetjük, lelkűk oly setét, fik éjszakának gyermeki; Azért látjátok őket mindenütt A szabadság, a napfény "ellen küzdeni.” Ez bizony egyházellenesség, antiklerikalizmus, annak is a legerősebb és legkövetkezetesebb fajtájából. Igazi népi antiklerikalizmus: a népnek a népnyuzó egyház iránt érzett gyűlölete tükröződik benne. De aki ellensége az egyháznak, az azért még lehet vallásos. Petőfi? Isten, vallás csakugyan szerepel verseiben, de egészen más értelemben, mint a valóban és mélyen vallásos költőknél, gondolkodóknál. Nála többnyire csak forma, szólás-mondás és csak ritkán komolyabb jelentőségű az istennek és a vallásnak az említése. Ez utóbbi, ritkább esetekből az derül ki, hogy Petőfi messze áll a tételes vallásoktól: “Az én templomom a nyílt, nagy természet...” — irja egy helyen, s ez a gondolat többször is visszatér nála. A vallás teljes tagadásáig kora magyar társadalmában nem juthatott el. Ez különben annyit jelentett volna, hogy elszakad azoktól a tömegektől, amelyekhez ő éppen tartozni akart. Nem volt tehát ateista, az istenhit következetes tagadója, de nem volt vallásos költő, vallásos gondlkodó sem. A legfontosabb általános társadalmi, történelmi problémákat nem vallásos módon oldotta meg. Vallásosságát fölöttébb érdekesen, a tulajdonképpeni vallásosságtól nagyon is eltérően képzelte el: “P.epublicánus vagyok vallásosságból is. A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, amelyen keresztül megy... Most emeli a lábát, hogy egyet lépjen... a monarchiából a respublicába.” Petőfi történelmi szemléletének egyik leglényegesebb és legjellemzőbb megnyilvánulása ez az 1848-as naplóból vett idézet. A legfontosabb társadalomfilozófiai kérdést igyekszik megválaszolni ; azt a kérdést, hogy mik okozza az emberi társadalom fejlődését? A fenti idézetben az a válasz, hogy a világszellem. De mi ez az a világszellem? Mint a szó maga is mutatja: a világszellem egy kiagyalt, rejtélyes, földöntúli hatalom. Petőfi persze nem azért ir a történelem fejlődésével kapcsolatban a világszellemről, hogy ezzel misztifikálja a valóságos történelmi folyamatokat. Nem akarta ezzel a cselekvő forradalmi tevékenységnek útját állni. Ellenkezőleg, bátorítani akarta azokat, akik a haladásért küzdenek. Petőfinek nem volt meg a lehetősége, hogy a társadalmi fejlődés okát teljes tudományos pontossággal megismerje. Hiszen ezt először a marxizmus tárta fel, amikor bebizonyította, hogy az egész történelmi fejlődés alapja az emberi társadalom életéhez szükséges anyagi javak termelési módjának változása. Azt azonban Petőfi is tudta, részben a régebbi történelemre vonatkozó tanulmányai, részben saját kora társadalmi harcainak ismerete alapján, hogy az emberi társadalom fejlődik, szüntelenül előre halad. Ennek tudományos bizonyítása helyett szerepelt nála a világszellem. Petőfi szinte csatasorba állította még a világszellemet is, ezt a nem létező, ködös fogalmat, a haladás és a forradalom ügyének érdekében, a forradalom föltétien győzelmének igazolására. A világszellem Petőfinél különböző, de mindig haladó, a forradalmi ügyet segítő fogalmakkal társul vagy azonosul. Egyszer a szabadsággal szerepel azonos értelemben, máskor a boldogság iránti vággyal. Amikor igy szólítja a szabadságot : “... te szép szabadság, te Égi lények legdi- csőbbike”, akkor itt újból arról van szó, hogy egy nagyon is reális, az elnyomott és kizsákmányolt tömegek osztályheiyzetéből fakadó szabadságtörekvést fejezett ki ilyen misztikus formában, csak azért, hogy még nagyobb súlyt adjon neki. A szabadságot nem tartotta holmi általános kiengesztelődésnek, hol a szabadság ellenségei is bünbocsánatot élveznek: “Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentően lakok” Nagyszerű költeményének, “Az apostol”-nak hőse — aki lényegében Petőfi saját gondolatait fejezi ki — igy tesz vallomást: “Mi célja a világnak? Boldogság! S erre eszköz? A szabadság! Szabadságért kell küzdenem.” A boldogságot, a szabadságot ki kell harcolni, nem hull magától az ölünkbe. Ezt Petőfinek nemcsak egyik vagy másik verse, hanem egész élete, egész életműve tanitja. Hogy Petőfi szavaival éljünk: ő a kunyhók népének, a szűrös, gubás embereknek a boldogságáért harcolt, s nem az ég kegyétől, hanem a nép erejétől várta a boldogság korának eljövetelét. Egész társadalomszemléletének egyik legfontosabb vonása, hogy világosan felismerte és nagyra értékelte a néptömegek történelmi szerepét. Gyönyörű versében, a “Föltámadott a tenger.. .’’-ben krisztálytisztán és pompás költői hasonlattal fejezte ki a nép igazi szerepét, hatalmas erejét: “Habár fölül a gálya S alul a víznek árja, ' Azért a viz az ur!” l Bizalom és hit a népben, az egyszerű emberek tömegeiben — ez jellemezte Petőfi irodalmi alkotásait, társadalmi és politikai nézeteit. Az egyes embereknek, a közéleti vezetőknek a jelentőségét abban látta, hogy ők a nép vágyait, óhajait hivatottak valóra váltani. Ezt irta: “Én azt vallom, amit vallott a nagy francia forradalom: vannak a státusban hasznos emberek, de szükségesek nincsenek. Minden időszak megteremti a maga embereit, s annál többet, minél több kell neki.” A történelemben nincsenek tehát olyan nélkülözhetetlen egyéniségek, akik nélkül ez vagy amaz a történelmi fordulat nem következhetnék me. H a történelemnek szüksége van valamely nagy cselekedetre, akkor szükségszerűen megjelenik az a történelmi szereplő, aki ezt végre is hajtja. Saját magára is vonatkoztatta a nép és a vezetők viszonyáról való felfogását. így fordul választóihoz 1848-ban: “Magyarország gyalulatlan deszka, ti meg akarjátok gyalulni; jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak.” Petőfi — minit láttuk — nem fogadja el azt az elcsépelt állítást, hogy a történelmi fejlődés mozgatóereje a felső gondviselés. A szabadságért, a boldogságért a néptömegek harcolnak; a történelem színpadán ők a főszereplők: így kapcsolódik egybe a történelmi fejlődés mózgatóeröiröl adott töredékes válasza a néptömegek történelmi szerepét lényegében helyesen látó, haladó, kortársait sokban megelőző állásfoglalásával. Petőfi sokkal világosabban látta, hogyan megy végbe a történelmi fejlődés, mint ahogyan ennek okait elképzelte. Ez érthető. Társaival együtt ö is cselekvő részese volt annak a harcnak, amelynek keretében a fejlődés az ő korában végbement. Tudatosan felismerte e harc szerepét, s a társadalomról, a történelmi fejlődésről alkotott nézeteinek középpontjába állította az osztályharc gondolatát. Felmerül a kérdés, hogy valóban osztályharcról van-e szó Petőfinél, aki igen gyakran beszél ugyan nagy csatákról, társadalmi összecsapásokról, de rendszerint úgy, mint a jók és a rosszak küzdelméről: (Folytatás a 11-ik oldalon) I r oda I o m •&' Mü vészed ifi________________
