Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-24 / 4. szám

January 24, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 ELLENFORRADALOM ELLENFORRADALMÁROK NÉLKÜL A csepeli provokáció Lopunk múltbeli számában beszámoltunk ar­ról hogy Csepelen ismét véres összeütközés volt a munkások egy csoportja és a magyar kormány karhatalmi erői között. A eseménnyel kapcsolat­ban a budapesti “Népszabadság”, a Kádár-kor­mány lapja kormánynyilatkozatot közölt, mely­ből az alanti részleteket tárjuk olvasóink elé: “Tudjuk, nem könnyű a munkástanácsok hely­zete, hiszen olyan időben kezdték meg munkáju­kat, amikor a többhetes sztrájk és az ennek ered­ményeként egész iparunkat bénító szén- és ener­giahiány következtében minden üzem nehézsé­gekkel küzd. Az állam erejéhez mérten megtesz mindent a dolgozókat sújtó bajok enyhítésére, de természetes, hogy nem vállalhat olyan terhe­ket, amely inflációhoz, és ezzel az életszínvonal rohamos csökkentéséhez vezetnének. “Ebben a nehéz helyzetben egyre több munkás- tanács bizonyítja be, hogy méltó a dolgozók és a dolgozók államának bizalmára. Ezek a munkás- tanácsok — élve a törvényadta önállósággal —, öntevékenyen intézkednek, szereznek anyagot, rendelést, s úgy szervezik a termelést, hogy a le­hetőség szerint minél kevesebb embert kelljen elbocsátaniok. “Vannak azonban munkástanácsok, amelyek megfutamodnak feladataiktól, és provokativ mó­don feloszlásukat jelentik be, sőt újabb sztrájkra és vérontásra buzdítanak. Lényegében ezt az utat választotta a Csepeli Vasmű központi mun­kástanácsa, amikor tegnapelőtt bejelentette le­mondását. E határozat nyomán a gyár több gyáregységének munkástanácsa is lemondott, il­letve működését felfüggesztette. A provokáció szervezői azonban nem álltak meg ennél, hanem ínás üzemek munkástanácsait is követésükre buzdítottak. Sőt, újabb rendbontást is szerveztek Csereien, amelynek sajnos, halálos áldozata is volt. “Felhasználva a központi munkástanács le­mondását, egyes zavartkeltő elemek tegnap dé­lelőtt a vasmű több üzemrészében uszítottak a munka beszüntetésére. Mialatt a gyár más.üze­meiben a dolgozók többsége a munkahelyén volt, nagy tömeg verődött össze, előbb a vasmű kapu­jánál, majd később az igazgatósági épület előtt. A tüntetők fenyegették és szidalmazták a kar­hatalmat, és a gyár igazgatójának, a kirendelt kormánybiztosnak', valamint az MSZMP intéző bizottsága elnökének eltávolítását követelték. A november 4-e előtti időkre emlékeztetőén egyes ellenforradalmi elemek rövidesen már lincselésről és akasztásról kiabáltak. Majd többen erőszakkal behatoltak az igazagatóság épületébe és ott meg­támadták a karhatalmat. Az egyik rendőrt há­tulról a földre tepertők, ütlegelni kezdték, el akarták venni fegyverét. Miután a rendőrség je­lenlevő vezetője hiába szólította fel a behatoló­kat az épület elhagyására, a karhatalom előbb riasztólövéseket adott le, majd kénytelen volt fegyverrel kiűzni a támadókat. Eközben az egyik támadó, G. Nagy Imre halálosan megsebesült és egy súlyosabb, valamint hat könnyebb sebesülés történt. “így ért véget a gyalázatos provokáció. És mit értek el vele azok, akik sugalmazták? Csak azt, hogy egy újabb családhoz költözött be a gyász. A csepeli munkások többsége nem ment lépre. A tüntetés és a lövöldözés zajára persze több üzem­ben leállt a munka. De például az acélmű és a csőgyár mindvégig dolgozott és a rend helyreáll­tával a többi üzemben is folytatódott a munka. Teljes üzemmel indult az éjszakai műszak is. A csepeliek nem sztrájkolnak, mert tudják, hogy ezzel saját maguknak és az egész népnek okoz­nának kárt. De nem ültek fel a provokációnak a többi budapesti üezemekben sem — csak az Északi Járműjavítóban került sor sztrájkra a nap folyamán. “A Szabad Európa és a többi uszító imperialis­ta propaganda-központ nagy reményeket fűzött a csepeli provokációhoz. A munkástanács lemon­dásával kapcsolatban arra buzdítottak, hogy a csepeliek példáját kövessék a többi üzemek is. Ez is mutatja, hogy kinek a malmára akarták hajtani a vizet a csepeli események szervezői. Tervük azonban kudarcba fulladt.” SINGAPORE “Van Kleef Aquarium” egyik leg­fontosabb látványossága az Actopus (tengeri szörny, polip), egy hónap alatt 250 tojást tojt. Egyetlen hires tojós tyuk sem merné felvenni vele a versenyt. Miért hívják a csepeli vasmunkások A budapesti "Népszabadság” január 18-iki számában figyelemreméltó cikk jelent meg “Szándékok és célok” cim alatt, mely az októ­ber 23-án kezdődő hatalmas népmozgalom jel­legéről foglalkozik. A cikket közérdekül tartal­mára való tekintettel bő szemelvények ben kö­zöljük: . . (A vastag betűkkel való hangsúlyozás a Ma­gyar Szó szerkesztőségéé.) A kormány január 5-iki nyilatkozatát érdek- 'lődéssel tárgyalják mindenütt az országban. Egyes részeit csaknem osztatlan helyeslés fo­gadta, másokról élénk viták folynak. A nyilatkozat, jellegéből következőleg, nem elemzi az október 23-iki eseményeket. Egyesek ezt félreértik, vagy félremagyarázzák. Különösen az októberi felkelés részvevői közül sokan aggód­nak és nyugtalankodnak. Félnek, hogy ellenforra­dalmároknak bélyegzik őket, noha sohasem akar­ták megdönteni a népi demokráciát s a hibáktól 'megtisztított népi demokráciáért harcoltak, s nem vettek részt terrorcselekményekben. Ez a kérdés sok embert érint, ezért foglalkoz­nunk kell vele. Félelem a “tiszta forradalom” táborában Válaszolnunk kell azoknak az egyetemi hall- g-atókjnak, akik résztvettek a fegyveres harcok­ban, de mindvégig hangoztatták: “nem engedjük, hogy beszennyezzék igaz ügyünket” — s most, a kormány-nyilatkozat után úgy érzik, őket is el­lenforradalmároknak minősítették; válaszolni kell az egyik budapesti középiskola diákjainak, akik kijelentették: “Azért haragszunk a kormányra, mert ellenforradalmárnak tart bennünket” ; azoknak a csepeli munkásoknak, akik keserű iró­niával “báró urnák”, “gróf urnák” szólítják egy- ftiást. Válaszolnunk kell mindazoknak, akik ok­tóber 23-án, vagy később is, jóhiszeműen, becsü­letes szándékkal vettek részt az eseményekben s most felelősségrevonástól tartanak. Jogos követelések Kételyeikre többek közt magának a kormány- nyilatkozatnak alapján adhatunk megnyugtató választ. A budapesti fiatalok október 23-án azért mentek ki az utcára, mert tiltakozni akartak a marxizmus-leninizmus eszméivel szembenálló ve­zetés módszerei ellen. Dehát nem erről szól, nem ettől határolja el magát a kormánynyilatkozat is? “Soha többé nem engedjük] meg — olvassuk a nyilatkozatban —, hogy a közügyek vezetésébe visszatérjenek a Rákosi-Gerő-klikk antileninista vezetési módszerei, a személyi kultusz, s a töme­gek érdekeinek figyelmen kívül hagyása”. És 'egyébként is: a kormány már eddig is tettekkel bizonyította, hogy megvalósítja a jogos követelé­seket, melyeknek az októberi események során a dolgozók tömegei oly határozottan hangot adtak. Igaz, a nyilatkozat nem elemzi az október 23-i eseményeket, a forradalmi munkás-paraszt kor­mány tevékenységének értékelésével foglalko­zik. De hadd tárjuk a kétkedők elé a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Biz {cottságának december 8-i határozatát, amely miután megállapítja, hogy Magyarországon el­lenforradalom volt, hozzáteszi: “Ezt az igazságot (akkor is meg kell mondani, ha tudatában va­gyunk annak, hogy az események során az or­szágban megmozdult tömegek túlnyomó többsé­ggé célkitűzéseiben, szándékaiban és érzéseiben a Magyar Népköztársaság hü fia. becsületes dol­gozó és jó hazafi volt, nem pedig ellenforradal- Jmár”. Dehát — vethetik sokan ellen — hogyan lehet .ellenforradalomnak minősíteni egy olyan meg­mozdulást, amelynek tömegei túlnyomó többsé­gükben nem ellenforradalmárok? Mi határozza meg egy felkelés jellegét? Az októberi és novemberi eseményeket érté­lkelve több alkalommal hivatkoztunk már arra a megcáfolhatatlan történelmi tanulságra — me­lyet a magyarországi események minden sajátos­ságuk ellenére is beigazoltak —, hogy egy felke­lés jellegét nem az határozza meg, kik vesznek benne részt, és milyen szándékkal, hanem az, hogy ki ellen, milyen osztály vagy milyen társa­dalmi rend ellen irányul a felkelés, s milyen ré­teg vagy osztály, iletve társadami rend uralom­egymást “báró” és “gróf” urnák'/ ra juttatását tűzi célul. Ma már egyre több em­ber számára válik egyre világosabbá az október 23-ával kezdődő események ellenforradalmi jel­lege. Ezt a felismerést megkönnyíti az a tény, hogy október végén már nyílt fehérterror dü­höngött Budapest utcáin. Nem is szóltunk még a hirtelen porondra lé­pett bosszúra éhes horthysta elemekről, Mind- szentynek, a klerikális pártok egyes képviselői­nek restaurációs programjáról, a nemzetközi imperializmus gondosan előkészített terveiről. Mindezek a körülmények mint mondtuk, meg­könnyítik az ellenforradalom felismerését, de népi ezel^ a körülmények döntik el, hogy a felkelés ellenforradalmi jellegű volt-e, vagy sem. Mert te­gyük fel egy percre, hogy nem fasiszta diktatúra, hanem a polgári demokrácia győz hazánkban. De mi a polgári demokrácia, ha nem a vagyonos osztályok uralma? Mi 1945 után megfosztottuk ezeket az osztályokat politikai és gazdasági ha­talmuktól. Naivság volna azonban azt képzelni, hogy az elvesztett hatalmat, ha egyszer módjuk nyílt rá, ne próbálták volna mindenképpen vissza­szerezni. Minden eszközt felhasználtak volna er­re. A dolgozó osztályok kezében azonban már nem volt olyan hatalom, amellyel meg tudták vol­na ezt akadályozni. Az a felkelés, amely polgári demokrácia for­májában állítja helyre a kapitalista osztály ural­mát éppug\T ellenforradalom, mint az, amely a (parlamentáris formákat félredobva, fehérterror­ral, a haladó erők üldözésével, fasiszta diktatúra formájában valósítja meg a kapitalista restau­rációt. Az október 23-i tüntetésen résztvevők dön tő többsége szocializmust akart, sajátos magyal* utón járó szocialista társadalmat. De sokan vol­tak akiknél a sokat és egyébként jogosan han1- goztatott függetlenségi jelszó is csak fiiggefale- vele volt a Nyugat előtti feltétlen és lealázó meg­hajlásnak, akik polgári és nem szocialista demok­ráciát akartak. Kit is tekintsünk hát ellenforradalmárnak? Azokat, akik tudatosan harcoltak a kapitalista '.rend visszaállításáért, s ennek szándékával vet­tek részt a harcokban. De nem tekinthetjük el- jenforradalmároknak azokat, akik nem a kapita­lista restauráció szándékával vettek részt az ese­ményekben. akik a múlt hibái ellen, a független, (szocialista Magyarországért harcoltak. Küzdel- pitik inkább tragikusnak mondható: miközben szándékuk igaz és nemes volt, tevékenységükkel az ellenforradalmárok céljait segítették, akarat­lanul is megtisztították előttük az utat. Súlyos történelmi tragédia, hogyr tiszta szándé­kú, becsületes emberek eszközeivé válhattak az (ellenforradalom népellenes tervei valóraváltásá- nak, hogy" sokan nem látták: a függetlenség és szabadság jelszava csak ugródeszkául szolgál az ellenforradalomnak, arra, hogy céljait megvaló­síthassa. Kétségtelen, hogy valaki október végén, az ál­talános zűrzavar közepette nehezebben láthatta* hog.y valójában kinek segít tetteivel, magatartá­sával. Ha azonban valóban tiszták voltak szán­dékai, valóban nem a rendszer megdöntésének szándéka vezérelte, azt most is megmutathatja — munkájával, magatartásával azzal, hogy vilá­gosan és félreérthetetlenül elhatárolja magát az ellenforradalmároktól, a zavartkeltő és felforgató elemektől, ha segíti a rend megszilárdulását, a kibontakozást. Aki erre nem képes, az persze hiába magyarázza régebbi szándékait, magatartá­sával önmagát cáfolja meg. Másképp áll azok dolga, akik részt vettek a pogromokban, a terrorcselekményekben, akik te­vőlegesen is bebizonyították ellenforradalmi szán­dékaikat. Közülök számosán ma is folytatják ak­namunkájukat és megakarják akadályozni a |-end helyreállítását, az épitőmunkát. Számukra nincs és nem is lehet felmentés. ; Az 1956-os év az üzletvilág részére igen jó lehe­tett, — jelenti a Sheafer Pen and Ink Co. mert ez a cég 2 százalékkal kevesebb vörös és 4 százalékkal több fekete tintát adott el. mint az előző évben. Miután vörös tintával csak a veszteséget jelzik, nyilvánvaló, hogy arra a múlt évben nem sok szükség volt. • A TASS (orosz) hírszerző iroda jelentése szerint a moszkvai földalattin a múlt évben 930 millió egyén utazott. >

Next

/
Oldalképek
Tartalom