Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-06-06 / 23. szám
June 6, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 A FERDEVÁLLU BERCI »tiiHiaigígaKiigiaiKiigiiSKi»;,«.« g « » « a.,gí5;ig.íg:ígi«>g';«>g:g «•5,a;s?si;s''H:«.;g BERCI volt' már akkor, amikor 5 éves korában rumot itattak vele a kocsisok és kézinél rántották maguk mellé a bakra — s Berci most, megvénülve, ferde vállal, egyszál magában. Tulajdonképpen nem is a válla ferde, hanem a gerince. A háta középén rúgta meg a ló, igy billent meg a teste, mint a villámsujtóttá keresztfa. Most, hogy kijön az uj lakó, megint itt látja ezt a rosszkiilsejü kocsist. — Nem lakik már itt a lánya, hányszor mondjam — szól gépiesen és becsukja az ajtót. Berci hoppon marad a lépcsőházban, durva arca a fehér ajtóra néz, lemondásul igy morogja önmagának : —Azt hittem, visszajöttek.. . • így van ez már hetek óta: mindennap elmegy a fiához, aztán a láiiyához, hátha itthon leli őket, hátha meggondolták magukat, visszahozták az unokákat.. . De nem hozták vissza. Már nem is hozzák. Örökre elszöktek. Ugyan kiért is jönnének haza? A vén iszákos, nyomorék kocsisért, akit szeretni nem lehet, csak szégyelleni ?... Lassan nehezen lépked le a lépcsőn, surrog a lószagu kabát vitorlavászna és Berci szive nehezebb, fáradtabb, mint megvasalt bakancsa. Körülményesen cihelődik fel a stráfkocsira. Ostorhoz nem nyúl, igy szól a lovakra: — Lóduljatok, barátaim... Rendetlenül megcsendül a kövön a muraköziek gubancos patája, róják az óbudai utcákat, s amig Berci ring az ülésen, komor gondolatai támadnak a mocskos szürkületben. Lopot, igen sokat lopott ebben a zsivánv életben, de egyszerre mindig keveset, csak annyit, amennyi éppen kellett. Senki nem érezte a kárt, de ebből lett a fia orvos, leánya tanár. Mert hát, ha ő megmaradt is kocsisnak, a gyermekei nem maradhattak annak. Hogy lopott? Hát istenem. Hasznukra vált az embereknek. Az egyik gyereke tanítja, a másik gyógyítja őket. Dehát amig a gyerekekbe tudomány szorult, addig kimúlt belőlük a tisztelet, nincs annyi bölcsességük, hogy belássák: becsületes ember az apjuk, nem kell szégyelleni azért, mert kocsis. Nem kell letagadni a tudós barátok között, nem kell elküldeni, ha vendég érkezik vacsorára.. . A két széles muraközi kényelmesen megállt a Flórián téri kocsma- előtt. Berci a jobboldali lóra pillantott, ez az okosabb, minden .emberi szót megért. — Piroska, ballagjatok tovább. Nem iszunk. A ló legyintett fülével és elindult. A másik engedelmesen követte. Berci nézte, hogy feszül az istráng: erős kötél... Most már ezt nézte egyfolytában. Hogyis állsz hát magaddal, öreg Berci? Kinek kellesz egyáltalán? Azt mondják, eriggy nyugdíjba. Ebből is látszik, senkinek sem kellesz már. Terhet nem tudsz emelni, a lovaid is maguktól menntk. Aztán, ha nyugdíjba mész, mi örömöd leled benne? Az istállóból kirúgnak. Hova mész? Szegényotthon... szeretetház... No, ez nem kell, hiszen vannak gyerekeid... Az ám. Legalábbis igy hitted. Néhányszor belegondoltál: nem szidnak majd a tehetetlenséged miatt, nem kell mást csinálnod, csak az unokákat mulattatni, azt lehet ferde vállal is. Nem kellett volna több, csak eny- nyi. Hát nagy kívánság ez az élettől? No, ne szo- morkodj. Nincs miért, úgysem jönnek vissza. Nincs senkid, nincs semmid, igy hát életed sincs. Ne is legyen. Legalább te élnél még, jó bolond Szidónia. Akkor közösen keseregnénk azon, hogy idegenbe szöktek előlünk a gyerekeink. Dehát te szöktél meg tőlem elsőnek. így jött önmagától minden vissza ami elmúlt, mig a stráfkocsi átzötyögött a hídon Óbudáról Angyalföldre. Berci nem akarta a gondolatot, eszébe se jutott, hogy jön, dehát öntudatlanul is megtette a számvetést. Amikor odáig érkezett, hogy no, épp a kocsin ül, és az okos Piroska kormányozza a rudat, nem volt mire gondolnia: ugyan miféle lépésnek lenne még értelme? A lovak megint megálltak Váci utón, és megint a kocsma előtt. — Ma nem iszunk, Piroska. Sohasem iszunk. .. Siessetek haza, megpucollak benneteket. Csodálkozott a kövér, lassumozgásu telepgondnok, amikor Berci józanul lépett le a bakról. — Ejnye, mi lelt, Ferde! Nyakló nélkül iszol, mindig iszol, amióta kiszöktek a gyerekeid, most meg olyan ájtatosan jössz, mintha a menyekbe — Magyarorszagi riport — Fővárosunk múltjának ismerői általában úgy tudják, hogy miként a Lánchíd, a budai alagút eszméjét is Széchenyinek köszönhetjük. Az alagút merész gondolatát az egykori országos építészeti főigazgatóság egyik mérnök-hivatalnoka, Novák Dániel vetette fel legelőször az Ismertető 1837 nov. 16. számában. 1841-ben Baczó József, Buda város mérnöke már komolyabb műszaki terv elkészítéséig is jutott. Ezek az első áldozatos úttörők tnégsem értek el gyakorlati eredményt, de mindenesetre az ő nyomukon haladva azután 1842-ben maga Széchenyi vette kezébe az általa is mindkét város fejlődésére nagy fontosságúnak felismert egészséges eszmét. Szokott energiájával összehozta a “Budai Tunnel Társaság”- ot, a részvénytársaság formájában alakítandó vállalkozás ideiglenes alapszabályait is/elkészitet- ték s az ő felkérésére a Lánchíd világhírű tervezője, a londoni Clark W. Tierney, már terveket is küldött egy egyaknás alagutra a hid tengelyének a folytatásában s annak a Duna felőli főhomlokzatára is. Azonban a Várhegynek akkor még erődítés jellege folytán a katonai hatóságoknak is szavuk volt a kérdésben, ezek pedig évekig elhúzták a döntést. Mikor Széchenyi 1848- ban közlekedési miniszter lett, az alagút építésének feladatát ügyesen felvette ugyan a tárcája költségvetésébe, ámde mint tudjuk, őt rövidesen Döblingbe vitték, azután pedig a szabadságharc viharaiban az egész ügy egyelőre természetesen szintén lekerült a napirendről. A fonalat csak 1851-ben vehette fel újra a közgazdasági területen eredményesen tevékenykedő Ürményi József. Jó kapcsolatai lehettek Becsben Baumgartner András kereskedelmi miniszternél, mert bár ideiglenes jelleggel s egyelőre alapszabályok nélkül, de engedélyt kaptak a részvénytársaság megalakítására s majd a tulajdonképpeni építkezési munkálatok megindítására is. Lehetséges, hogy e célból most elővették az említett londoni terveket s megbízták a lánc- hidi építkezés volt helyszíni s ekkor már európai htirü legfőbb vezetőjét, Clark Ádámot, az alag- uti munkálatoknak is a lefolytatásával. Valószínű, hogy e célból most Clark Ádám önálló uj. terveket készített s ezek szerint is épült meg azután a rrfai alagút. A munkálatok 1853. február 10-én indultak meg, s csaknem négy és fél évig tartottak, s 1857. április 30-án délben, tehát most száz esztendeje adták át az alagutat a két főváros mindkét irányú s minden fajtájú közlekedésének. Az alagút a Lánchíd tengelyének irányában töri át a Várhegyet. Hossza csaknem 350 méter, a toj ásdad alakú akna a talpánál 9 és fél méter széles, mig a kijárati kapuk magassága mintegy 10 és fél méter, olyképpen, hogy az aknának a Duna felé való lejtése folytán a főhomlokzat itt majdnem 6 méterrel alacsonyabban fekszik a túloldali kijáratnál. Maguk a munkálatok egy 2.50 méter keresztmetszetű, u.n. próbaakna kitörésével kezdődtek, aminek az volt a célja, hogy igy pontosan kiismerjék a hegy belsejének a rétegeződését s mi- nemlüiségét. Hogy ezt mihamarabb elérhessék, úgy szervezték a munkamenetet, hogy' amikor a függőleges aknával teljesen leéltek a vizszintes- • nek a talpáig, onnan kifelé, s mindkét irányban készülnél. — Mit csináljak, István. A gyerekeimnek nincsen apjuk, nekem nincsenek gyerekeim. Így hát nincs kiért búsulnom. Csak a feleségem sajnálom, őt meg úgyis meglátom nemsokára... — Bolondokat beszélsz, Berci, akkor is ha józan vagy. A fene érti a szabad. A többi kocsis már hazament. Az egész istállóban egyedül Berci maradta Pontosan végezte munkáját, ugyanúgy, mint az elmúlt 50 esztendő valamennyi estéjén. Erőlködött, hogy tisztességesen megpucolja a két lovat, különösen Piroska szőrét szerette volna kifényesíteni. De nem sikerült. — Hát igy van ez, Piroska. Ferde a gerincem, nem éri föl a kezem a hátad közepét. Majd jön utánam egy markos legény, az majd igen kőny- nyen föléri a gerincedet. Ezzel az oszlophoz ment, ahová az imént a szerszámokat akasztotta. Leemelte azt az istrángot, amely egész utón nézett, elfujta a kormos istállólámpát, aztán kilépett az udvarra. Hátul a takarmány kazal mellett öreg juharfa is munkába álltak s igy négyfelé is dolgoztak. Az összetalálkozás nagy napja 1853. október 25- én következett be. Tudnunk kell, hogy a budaiak is, a pestiek is erős bizalmatlansággal figyelték az alagút munkálatait s már az a hir járta, hogy a munkások úgyis hiába fogják egymást keresgélni, valahol a hegy gyomrában. Most kiderült, hogy Clark Ádám pontos számításai s az ő még pompásabb műszerei segítségével az egymás felé közeledő aknarészek úgy összetalálkoztak, mint két egyenes vonal! Az aknának most már a teljes méretére való kiszélesítése ettől fogva a legnagyobb bizakodással folyt tovább. Az alaguti aknát 1855 őszére már teljesen kivágták. Az első “próbakocsi” 1855. szeptember 21-én hajtott át az alaguton s benne Ürményi, Clark Adám s a társaság' titkára, Baumgarten József ült. 1856. március 6-tól kezdve már rendszeresen s 2 krajcár vám ellenében megengedték a mindkét irányú, de csak a gyalogos átjárást. Ekkor már erősen dolgoztak a Duna felőli főhomlokzatnak sóskúti kőből való megépítésén, s itt szeptember 10-én baj nélkül a helyére sikerült tenni a boltívnek nem kevesebb, mint 280 mázsa súlyú zárókövét is. Eredetileg egy túl díszes, egyiptomi stilusu főhomlokzat jött volna a dunai bajára thoz, amelyet Barabás Miklós, a festő tervezett meg, de utóbb az egyszerűbb megoldás mellett döntöttek. Ennek a mai, dór stílben készült s a Lánchíd vonalaival is pompásan harmonizáló tervnek Clark Ádám, esetleg azonban Clark W. Tierney volt a szerzője. A Krisztina felőli teljesen sima homlokzatot csak már Clark; Ádám halála után, 1868—69-ben tervezte s építette is meg Frey Lajos jónevü budai építész. Clark Ádám alagútjának, az ő legnagyobb önálló munkájának egyetlen hibája mutatkozott meg az idők során, az, hogy a hegyből leszivárgó vizeket az akna falain alkalmazott, rézsútos csatornák nem tudták a kocsiút alatt épített főcsatorna segítségével tökéletesen elvezetni. Ismételten kísérleteztek a viztelenités problémájával, amit azután a legutóbbi évtized előtt sikerült is teljesen megoldani, s ekkor azután a falakát is a mai, ugyancsak véglegesen bevált mükőlapok- kal burkolták be. A vámot az 1919-es proletárdiktatúra szüntette meg (a Lánchídon is), $ ugyanekkor az 1862 óta használt gázvilágitástJ a villanyfény váltotta fel. Reánk is maradt egy megoldandó kérdés, aa alagút eltelt száz éve után, amit a nagyarányú fejlődés nyomán a gépre átalakult forgalom hozott magával, vagyis, hogy miként lehetne az alagút levegőjében összegyűlő gépolaj-stb. füstöt onnan kivezetni. Nem kétséges, hogy ehhea már nekünk nem lesz sok időre szükségünk. Clark Ádám 1866. junius 23-án halt meg; magyar földben nyugszik, a Kerepesi úti temetőben. Az évfordulón a magyar nép kegyelettel emlékezik az alagút alkotójára. Darvas Isván 1939-ben az elsőosztályu vasútvonalak majdnem egybillió 884 millió dollárt költöttek tüzelőre és másféle anyagra, felszerelést is beleértve. Ez 15.1 százalékkal volt magasabb mint az előző évben. állt. Együtt vénült meg Bercivel. A juharfa legalsó ága csonka volt, úgy meredt, mint a fenyegető kar. A fa törzséhez rozoga kereket állítottak. Berci elindult a juharfához. Hirtelen puha pisz- mcgás támadt körülötte. — Takarodj innen, Betyár! Most nem pajtás- kódunk. .. A kutya elmaradt, de messziről a sötétben figyelte az embert. Az istráng örökké csomóban van, biztos rajta a hurok. Erős a juharfa, csonka fenyegető karja, alacsony is, Berci könnyen eléri a rozoga kerékről. Félve lép a kerékre, az istenért, hátha megrántják a lovak a kocsit... Minden olyan, mint az előbb volt: továbbra is csendes, fekete az udvar, bozontos a takarmánykazal, csak Berci alól gurul ki a kerék, a világ... Hiába nyúlt ki, ferde válla most is olyan, mint a villámsuj tóttá keresztfa. Amikor belép az udvarra az idegen: a halál, főlvonyit a kutya az udvar közepén. Gerencsér Miklós (Budapest)j SZÁZÉVES A BUDAI VÁRHEGYI ALAGÚT
