Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-09 / 19. szám
May 9, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 13 Harcom a drágasággal Csak egyesült erővel lehet az árak Irta: GERÉB JÓZSEF Régi szokásom, hogy a munkaügyi minisztérium statisztikai osztályának havi jelentéseit rendesen átnézem, vagy meghallgatom, amikor a rádión bemondják. Néha egy kicsit el is szédít a sok számadat, pedig valójában nem sok újságot tudok meg belőlük, mert két fontos tényező, — ami leginkább érdekel, — szinte monotonszerüleg mindig egyformán hangzik. Amig a tőzsdejelentéseknél az árfolyamok hullámzásai nyújtanak valamelyes szórakozást, addig a lakosság meg a drágaságról mindig csak azt halljuk, hogy az elmúlt hónap folyamán ÚJBÓL EMELKEDTEK. Néha úgy tűnik fel a dolog, mintha a népszaporodás meg a drágaság emelkedési versenyt kezdtek volna. Az előbbihez nem sok hozzászólni valóm volt eddig sem, de az utóbbi, vagyis a drágaság bizony nincs Ínyemre. Azért el-elgondolko- zom, hogy vajon mit is lehetne tenni ebben az ügyben? Kiterítem újságjaimat a nagy diófa alatti asztalra s nézegetem az adatokat. Itt van ni: a drágasági mutató, amit hivatalosan a “Consumer Price Index” (CPI) néven említenek, már megint ugrott egyet. Ezt a mutatót ugv állították be, hogy az 1947—49-es árak átlagosa éppen a 100-ik fokra mutasson. De hol maradt már az a pont?! Pedig már az az átlag is nagy emelkedés volt az 1939-es évhez számítva, amire a jelen jelzés szerint csak 59.4 pont esne, ami tehát azt jelenti, hogy a háború alatt a drágaság 40 százalékot emelkedett. Akkor az emelkedés egy kicsit megállt, vagy legalább is elernyedt, de a koreai háború megint ne- kirugasztotta. Ilyen jó Nézem a sok táblázatot és látom, hogy a CPI .a jnult év tavaszán már elérte a 114.9 pontot. Akkor aztán kezdetét vette az elnökválasztási korteskodás s a republikánusok azzal dicsekedtek, hogy megállították a drágaság emelkedését s “ilyen jó még soha sem volt.” Persze a drágaság rájuk se fütyült, egyre emelkedett minden hanemelkedését megakadályozni dabandázás dacára is. Legfeljebb csak azt mondhatjuk, hogy amig a választások ideje alatt csak ildomosán emelkedett, de a választás után már a magasugrás bajnoki címére pályázott, olyanokat ugrott s ime, most az index már a 118.9-es lépcsőn áll. Ugylátszik, hogy csak a drágaságnak volt olyan nagyon jó, mert annyira ugrálhatott. Mondom, szinte bóditó nézni ezt a sok számot. Aztán arra gondolok, hogy milyen jó lábai lehet-, nek annak a Drágaságnak, hogy ugv tud ugrálni! , “Nekünk, öreg embereknek meg követni kell a nehéz, elgyengült lábainkkal”, — mondom csak magamnak. Igaz, valamennyivel könnyít, hogy a pénztárcánk nem nagyon tömött és igv a nehéz bankók meg a sok csillogó ezüst dollár nem gátolnak abban, hogy Drágaság után törtessünk. Meg az a csomag, amit vékony pénztárcánkkal a fűszeresnél vehetünk, sem túl nehéz ahhoz, hogy nagyon lehúzzon bennünket. Indul a hajsza Most is, hogy kezemben a kis csomaggal kiléptem a fűszeres boltból, vig hangulatban, peckes lépésekkel igyekeztem hazafelé. Egyszer csak látom, hogy előttem ballag egy hóri-horgas alak. Kopottas sziik nadrágjában, fején tornyosuló kalappal és kezében a szorosra csavart esernyővel, úgy nézett ki, mint a hirhedt bostoni boszorkány- űző, Cotton Mather, akinek az arcképét a történelmi könyvben láttam éppen tegnap. Amikor a legközelebbi sarokhoz ért, megállt és ugylátszik gondolkozott, hogy merre menjen, sőt meg is fordult. De bárcsak ne tette volna, mert abban a szempillanatban mindjárt ráismertem. Halottidéző kinézésű, ráncos, gödrös arca azonnal elárulta, hogy ő maga, a Drágaság bandukol előttem. Pillanatnyi gondolkodás után egyet fordult s lassan megindult felfelé a hegynek. — Ejnye a teremtésit! — káromkodtam egyet, persze csak úgy magamban. — Hát már megint csak felfelé igyekszik?! Nem tudom miért, de valami ellenállhatatlan , t j '-f v 01 • mágneses erő vonzott utána. Meggyorsítottam lépteimet, hátha elérhetem s jobban megnézhetem, de ugylátszik észrevette, hogy követem és ő is gyorsabban ment. — Ugyan mit lehetne tenni? -- töprengtem magamban. — Hogyan lehetne megakadályozni, hogy ne emelkedjen magasabbra? Hej, ha volna egy revolverem, ledurranthatnám, most éppen senki sem jár erre, — okoskodtam tovább. Lesz szobor is Csak akkor eszméltem rá, hogy milyen nagy dologgal kerültem szembe. Hiszen ha jiiyégzem a Drágaságot, akkor nemcsak hogy nem emelkedik tovább, de nem is lesz több drágaság! Hiszen ezzel óriási szolgálatot tennék az emberiségnek, különösen a szegényebbjeinek. Milyen nagy ember lennék! Hogy dicsérnének! Semmi kétség, a hálás utókor még szobrot is fog emelni az emlékemnek. \ Lázasan kezdtem kutatni a zsebemben valami bomba vagy revolver után, de hiába, csak a kis zsebkésemet találtam. — Hát ezzel meg mit tudok tenni? — kérdeztem megint csak önmagámtól. Hirtelen eszembe jutott, hogy utána sompoly- gok s ha elérem, hirtelen belevágom zsebkésem a horgas inába. Pei'sze nem ölöm meg vela, de megbénítom annyira, hogy egyideig nem tu<j emelkedni s a republikánus kormány meg a szegény népek már azért is hálásak lesznek. De akármilyen ravaszul sompolyogtam is nem sokkal jutottam közelebb hozzá s mielőtt megvághattam volna, kiértünk egy tisztásra, ahol nagy repülőgép várakozott rá. — Óh, jajj, — hördültem fel, — hát nem elég volt, hogy igv gyalogosan is mindig emelkedett, most meg már repülőgépre száll? Hát ki tudja igy követni? De máris nyílt a gép ajtaja, Drágaság belépett rajta, szerencsére azonban én is besurranhattam. A gép belseje jókora termet alkotott, középen nagy asztallal és az asztal körül tucatnyi Drágaság helyezkedett el, akik ugylátszik csak arra az egyre vártak, akit én üldöztem. Morogtak is reá, hogy hol késett olyan sokáig és, márjs indult a gép, amelynek lendülete szerencsére engem az egyik sarokba sodort és igy nem vettek észre. ........ . Én persze csak ámultam meg bámultam. Mi le(Folytatás a 14-ik oldalon) AHOGYAN Él LÁTOM írja: EHN = Beszélgetés a posíaközeggel Egy jóbarátom február 20-án “Air Letter”-t küldött budapesti rokonainak, — amolyan 10 centes levelet, amelyet kizárólag külföldi levelezésre árusít az amerikai posta. Már éppen számította a napokat, amikorra választ várt erre a levélre, amikor legnagyobb meglepetésére március 30-án a pesti válasz helyett — a saját levelét kapta vissza. A visszaérkezett levélre kis cédulát ragasztott a szülőhazai postahatóság, amelyen ez állott: “Retour. Non admis. The text of the postmark is contrary to Section 2, Article 1 of Chapter 1 of the Universal Postal Convention. Therefore the Hungarian Post Office has returned the letter to it’s sender.” A visszaérkezett levélen nyil mutatott a “postmark” irányában, — a bélyegző felé, amellyel az amerikai posta a bélyeget érvénytelenítette. Az érvénytelenítés szövege ez volt: “Support Your Crusade for Freedom.” A kutya tehát eme érvénytelenítési bélyegző alatt volt elásva, mert édes magyar nyelvünkre átültetve mindez azt jelenti, hogy az amerikai posta a bélyeg érvénytelenítésére propagandabélyegzőt használt, még pedig olyan levélen, amelyet kimondottan nem belföldi, hanem kizárólag külföldi használatra vásárolt a pali. Ezt pedig a magyar posta a Nemzetközi Postai Egyezmény első fejezete, második szakasza első cikke megsértésnek nyilvánította s ennek alapján a levelet kézbesítés helyett a feladó címére küldte vissza. Ezt persze nem vehettem rossz néven a magyar postahatóságoktól, mert élek azzal a gyanúval, hogy a magyar kormány nem irt alá oly szerződést, amelynek paragrafusai értelmében a magyar posta köteles lenne Eisenhower csökönyös külügyminiszterének hidegháborús propagandáját terjeszteni. Nem mondhatom, hogy barátom telefonjelentését az ily körülmények között visszaérkezett levélről nagy megnyugvással hallgattam, mert néhány hasonló levelem szintén útban van pesti rokonaim címére és megtörténhetik, hogy az én leveleimet is eltréflizte az amerikai posta. Ez esetben persze az én leveleimet is a fentihez ha- honló sors éri, amit — őszintén bevallom, — sem én, sem pesti rokonaim nem fognak kitörő örömmel tudomásul venni. Eszembe jutott az is, hogy a los-angelesi és az amerikai magyarok ezrei írtak hasonló leveleket óhazai rokonaiknak, akik most esetleg aggodalommal várják a postát, amelyet nem náluk, hanem a fent ismertetett ok következtében, a feladónál fognak kézbesíteni. Éppen ezért minden további halogatás nélkül felhívtam a los-angelesi központi postahivatalt és részletesen, bár tömören elmondtam, hogy mi történt. A hir nem lepte meg a hivatalos közeget, mert hivatalos személyektől megszokott gondolkodás nélkül adta meg a választ: “Tudunk erről. Az ügyet felterjesztettük Washingtonba, de egyelőre döntés nem érkezett”. Ez a válasz nem elégítette ki e sorok egyébként szerény Íróját, ezért mindjárt meg is mondottam, hogy engem különösképpen nem érdekel sem a felterjesztés, sem a döntés, amely nem érkezett meg Washingtonból. Ami engem egész közelről érdekel, az az útban levő leveleim sorsa. Amire a közeg azt ajánlotta, hogy ha visszakapom leveleimet, tegyem félre s majd a döntés értelmében járjak el valamikor a jövőben. Nem egészen igy áll a dolog, mondottam én érre. Én nem azért adtam ki tiz centet és Írtam tele a levelét, hogy azt európai körutazás után “félretegyem”, hanem azért, hogy azt pesti rokonaimnak kézbesítsék. Én a tiz centemért lehetőleg gyors kézbesítést várok, nem pedig propaganda bélyegzőt. De, — mondta erre a közeg, — az amerikai postának joga van olyan bélyegzőt használni, amilyet akar. De, — mondtam én erre, — valami baj mégis van a posta-egyezmény első fejezete, második szakasza, első cikkével, mert ha nem lenne és az amerikai posta csakúgy bélyegezhetne jobbra- balra, ahonnan éppen a szél fuj, akkor p magyar posta nem küldené vissza a propaganda bélyeg- zős leveleket és ő, mint közeg, nem élt volna felterjesztéssel Washingtonba. . . De, — folytattam én, mielőtt szóhoz jutott volna a közeg —, eltekintve minden fejezettől, szakasztól és cikktől, az amerikai polgárnak is vannak bizonyos jogai, például az, hogy a megvásárolt amerikai bélyegek ellenében bizonyos szolgálatot kapjon a postától, nem pedig propagandát, amiért részemről nem vagyok hajlandó fizetni, annál is inkább, mert én nem avatkozom bele Dulles ur áldatlan hidegháborús működésébe, tehát sem ő, sem a posta ne avatkozzék bele az én leveleimbe, amelyeket szeretnék melegiben, a második tengeri ut mellőzésével kézbesítve látni a címzetteknek, tehát ez esetben pesti rokonaimnak, nem pedig a feladónak, ez esetben e sorok egyébként békés Írójának. Az ilymódon megszelídített közeg erre kijelentette, hogy hétfőtől kezdődőleg a Magyarországon kifogásolt bélyegző helyett valami mást fognak használni, igy hát nyugodtan folytathatom a levelezést rokonaimmal, nem lesz semmi fennakadás. Tekintettel arra, hogy e beszélgetés szombaton délután négy óra tájban folyt le és hétfőig amúgy sem volt szándékomban levelet Írni, belenyugodtam a változtathatatlanba és — mi mást tehetek? — ugyanezt ajánlom többi honfitársaimnak, akiknek tiz centjeit minden felhatalmazás nélkül oktalan propagandára használták fel.
