Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-09 / 19. szám
May 9, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Ha megköveznek is... (Már sokat irtunk a magyarországi eseményekről és az alábbi kis történetet csupán azért hozzuk le, mert nagyszerűen illusztrálja a reakció munkáját annak idején. — Szerk.) BUDAPEST, feb. 1, 1957. — Az alábbi igaz történetről szól. A szereplők élő személyek, csupán azért változtattam meg nevüket, mert néhány hét távlatából nehéz ellenőrizni minden szó, minden indulat valódiságát. ★ A TANTESTÜLET ülésén a hangulat épp oly borús volt, mint az égbolt azon a szomorú, október végi napon. Távolról idehallatszott a fegyverek tompa döreje, a teremben pedig a K. utcai általános iskola “forradalmi bizottságának” szava dörgött. Széphegyiné, a tantestület egyik tagja beszélt. —Tudják a kollegák, hogy én mindig becsületes magyar voltam — kezdte remegő hangon- — Annak idején kényszer hatása alatt léptem be a kommunista pártba- Hogy férjem hamarabb hazajöhessen a hadifogságból. Azzal is tanúsítom szavaim őszinteségét, hogy itt, a kartársak előtt összetépem párttagsági könyvemet. Semmi közöm sincs a kommunistákhoz Szentül hiszem, hogy azok a kartársak, akik pártagok voltak és magyarnak érzik magukat, ugyanígy cselekszenek. Halk moraj, itt-ott mozgolódás követte e szavakat. S most az asztal végén szót kért valaki- Felállt egy galambősz hajú, éles arcvonásu, szikár asszony. — Nekem nem kell bizonygatnom becsületes magyarságomat — szólt Halász Lászlóné. — Valamennyi smerösöm és néhány évtizedes munkásságom igazolja ezt. Magam is éreztem kényszert, amikor beléptem a pártba. Lelkiismeretem kényszerét, meggyőződésemét, hogy hűségesen szolgáljam ennek a népnek, ennek az országnak érdekét. Az én kényszerem nem időleges. Nem múlik el egy életen át. Elvhü voltam, vagyok és leszek halálomig. Én is magyar vagyok. Én nem tépem össze tagkönyvemet, nem vágok el semmilyen pártköteléket, még ha megköveznek is. .. Szólt és leült. ★ Azóta hetek teltek el, medrébe terelődött az élet- Megéledt az iskola is- A mulasztottak pótlása, a tüzelő megszerzése meglehetősen nehéz, de sokkal könnyebb, mint megteremteni a feldúlt lelkek nyugalmát. EGYSZER Mátyás Mária, az iskola általánosan tisztelt igazgatónője behivatta Halásznét az irodába. — Mondd meg őszintén, nem húzódoznak tőled a kollegák, vagy a gyermekek ? — kérdezte Halásznának jólesett az érdeklődés. Hogyne bízott volna teljesen vezetőjében, aki korábban maga is párttag volt, s akivel mindenkor megosztotta a nagyszerű hivatás gondját, baját- Nem felelhetett mást: — Nem, nem tapasztaltam semmit. — Nem vetted észre, hogy bojkottálnak? — érdeklődött tovább az igazgatónő. Halászné elkomorult; néhány pillanatig tépe- lődött. Felidézte a legutóbbi napok minden mozzanatát. Évtizedek alatt kifinomult pedagógiai és pszichológiai ösztönével kutatott. Határozottan válaszolta: — Nem, nem vettem észre! A csengetés végén lépett ki az irodából. Kimért léptekkel indult fel az emeletre, a negyedikes fiukhoz. De mi ez ? Az emeleti fiuk nem is hederitettek a csengetésre: mind kint tolongott a folyosón. Egyikük a kanyarnál leskelődött: őrá várt. Amikor fellépett az utolsq lépcsőfokra, éktelen sivi- tás, füttykoncert hangzott végig a folyosón. Egy pillanatig megkövültén állt, majd szólni akart. Ekkor valaki felkiáltott: “Le a sztálinistákkal! Vesszenek a sztálinisták!” S 400 kisdiák, alig- alig nyiladozó értelmű fiúcska bősz politikai arénává változtatta az iskola folyosóját. Harsogott a jelmondat: “Le a sztálinistákkal!” ★ AKI évtizededeket tölt gyermekek közt, sok kudarcot él át. De Halászné a gyermeklélek nagy ismerője, még nem találkozott ilyen viharral. Nem, nem a gyerekeket hibáztatta- Nem haragudott rájuk- Ők csak lelkiismeretlen, hamis emberek áldozatai. Nagyon fájlalta ezt. Legyőzte felindulását, s beterelte tanítványait az osztályba. Mint a kertész, aki féltő gonddal ápolgatja növényeit, s a vadhajtások nyesegetésekor is jóságosán nyúl hozzájuk, szívesen, szeretettel fordult a lassan-lassan lecsendesedő nebulókhoz: — Nézzétek, gyerekek, én nem kérdem, ki biztatott benneteket. Azt sem tudom, mit akartok- . — kezdte, amikor szinte kórusban hangzott a válasz: — Sztrájkolunk! — Helytelenül cselekszetek! — válaszolta Halászné. — Nem is illik ez hozzátok. Jó szüléitek, akik táplálnak és ruháznak benneteket, keményen dolgoznak. Ne legyetek hálátlanok, hiszen szüléitek minden vágya hogy jól tanúsatok, hogy felkészüljetek az életre. A ti kötelességtek a tanulás. Zsibongás fogadta e szavakat. Nem lett foganatja a jó szónak. Halászné lesietett az igazgatónőhöz: közölte vele a történteket. Rögtön visszatért. Mintha semmi sem történt volna, az osztály csendes volt. Halászné leült. Felütötte noteszét, s felelésre szólított egy fiúcskát. Ő kérdezett — a gyerek hallgatott- Tovább' kérdezett — amaz tovább hallgatott. — Hczd ki ellenőrző könyvedet, fiacskám! — szólt ismét. — Nincs itt! — Dehogy nincs. Itt kell lennie Hozd ki táskádat, majd megnézem!-— A táskám sincs itt, mert mi sztrájkolunk! — jelentette ki a fiú, mintha valami dicsőséges fegyvertényről adna számot. — Úgy szóval nincs itt a táskád! Még kié nincs itt? Felállt az egész osztály. MIT tegyen most a pedogógus? Taposson-e bele abba az egyébként nagyszerű emberi érzésbe, amelyet összetartásnak, szolidáritásnak hívnak? Ha nem tépi szét a hamis illúziókat, le kell mondania arról, ami nélkül szülő és pedagógus nem lehet meg: a tekintélyről- Magyarázza-e, hogy van becsületes összefogás és van betyárbecsület ? Vajon mire gondolt Halászné, amikor dermed- ten ült a tanítói székben. Mérlegelt-e, nem? Valami hatodik érzék sugallatára hallatlan magabiztonsággal megszólalt: — Nincs itt a táskátok? Na, nyisd ki, fiacskám, a szekrényt — intett az első pad szélén ülő fiúnak. Kinyílt a szekrény: benne volt a félszáz iskolatáska. Halászné egy megszállott nyugalmával kiosztotta a táskákat. De az eset bonyolódott. Ő most hazugságon érte tanítványait, s azok megsejthetik sérelmüket. Honnan tudnák, hogy milyen fonák helyzetbe sodródtak ? — Gyerekek, ma nem megyünk tovább, hanem beszélgetünk — próbálta feloldani a feszültséget. — Mondjátok el szépen, mi a baj ? Hogyan dolgozhatnánk tanulhatnánk jobban. Az értelmes gyermekarcokon már-már elernyedtek a síró- és nevetőizmok; a szempárok a tanító nénire terelődtek. De az egyik sarokban felkiáltott egy fiú: — A tanító néni tisztázza magát! —Nem értelek édes gyermekem! Mit mondasz? —Azt hogy maga kommunista! A teremben újra felcsapott a lárma. —Ávós a férje! Elviteti a gyerekeket az iskolából ! — Ilyen kiáltások röpködtek a teremben. Halászné szavai belevesztek a lármába. A méhkas felbolydult, a méhek kiröppentek. ★ . .AZ igazgatónő kitűnő pedagógus és tapintatos ember- Hogy, hogy nem, helyreállt a rend- Mintha elcsitultak volna a kedélyek. Mintha... Néhány nap múlva szép téli idő köszöntött a fővárosra. Sürü pelvhekben hullott a hó- Ilyenkor éppoly nehéz féken tartani a gyerekeket, mint az édes májusi napfény idején. A pedagógus jól látta, hogy neveltjei vágyakozva ki-kitekintenek az ablakon. Valamelyikük végre ki is mondta szivük vágyát: — Hadd menj Link le! Hógolyózni szeretnénk! Kórusban csivitoltak rá: -— Tessék lejönni velünk. Halászné elérzékenvült. Győzött! Játszani hívják! Tehát szeretik! Pajtásuknak is érzik nevelőjüket, ez jó. Ez nem árt tekintélyének. —• Gyorsan öltözködjetek fel — szólt. — Vonuljunk le csendben az udvarra. ő is ment velük, felsőkabát nélkül. Megindult a hócsata. Játék az egész. Csak véletlen lehet, hogy megdobálják őt is. Nevetséges gyerekcsiny. De a hógolvók most már mind egy cél felé repültek. A tanitónénire- Aztán, amikor a porhó már nem pergett le, hanem itt is, ott is rátapadt fekete klott köpenyére: amikor a hógolyózápor fergetegében némán és egyedül állt, mintha véletlenül letörölné az ősz hajáról lefelé szivárgó hóiét: lassan szétmorzsolta kibuggyant! könnyeit. Vesztett! Nem játszani hívták! Nem szerétik. Nem pajtásnak, nem nevelőnek tekintik, hanem elleni élnek. Most egy hógolyó szemöldökei közé csapódott. A hólepte fehér földre véreseppek hullottakEkkor halántéka is megsajdult: ott is eltalálta egy hógolyó. De nem. nem menekülhet el. Az egész iskola látta, hogyan állt a hó kavar gásában és a megvaditott gyermekek hajigálása közepeit egy galambösz asszony. Leszegte fejét. Amint lepillantott a földre, tekintete ráesett egy hógolyóra. Az olvadó hógolyóra, amelynek magja egy félökölnyi kő volt. Az igazgatónő vezette fel az irodába, hogy lecsillapodjék, felmelegedjék. ★ A történet vége nagyon prózai. Csak annyi benne a pátosz, hogy Halászné szivében nem aludt ki a gyermekei, tanítványai iránt érzett forró szeretet. Nem, nem haragszik rájuk. Most is csak ezt hajtogatja: — Úgy éreztem a szivemet találták el. Nem a gyerekek, hanem, akik megmérgezik a gyermeket. Építeni nehéz, rombolni' könnyű. Ledőlt épületek, feltépett úttestek és felzaklatott gvermek- lelkek igazolják ezt. Vigyázzatok gyerekekre! Senki se bujtogassa a gyerekeket! Szántó Jenő 3,000 embert várnak május 26-án, vasárnap egész nap a SOBELL-BI ZOTT SÁG HAJÓKIRÁNDULÁSÁRA A modern kirándulóhajó a Hudson-folyón a Bear Mountain-be viszi a kirándulókat Morton Sobell kiszabadításáért folyó küzdelem további elővitelére. — Népi zene. tánc, filmbemutató, társasjátékok gyermekeknek. — Jegyek S2.50 felnőtteknek és $1.00 gyermekeknek és a Sobell-Bizottság 940 Broadway, N. Y. C. irodájában kaphatók. — Telefon. ÁL 4-9983.
