Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-25 / 17. szám

April 25, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 A mesemondó Irta: Szigethy Magda Benyitottam a tölcsérvirágu hajnalkával be­futatott kiskapun. Az öreg Nagy István éppen indult kifelé. —Rosszkor jöttek, mert én elfelé készülök. — S botra támaszkodva, rövid, bicegő léptekkel már indul is az állami gazdaságba. — Elszegőd­tem éjijeli őrnek. Sok mindent kell kiállni egy ilyen öregembernek. Az állami gazdaság a falu szélén van. Majdnem ott, ahol a fehér-fekete tábla jelzi: Uraiujfalu. Hosszú ideig tart, amig odaérünk. Az öregember hajlottan lépked, borzongatja a hűvös szél. Igaz, őt már a meleg szellő is borzongatja, “öreg em­bernek hideg a vére”. Kockás flanellinge nya­kig be van gombolgatva , az ingen mellény, a mellényen kiskabát, mégis fázik. Sapkája füléig lehúzva. A haja rég elhagyta. Most szép, deres, hosszan lecsüngő bajsza az ékessége. Azt simo­gatja, pödörgeti beszéd közben bütykös nagyujja meg mutatóujja között. Szeme mély ráncok körül csillog elő. Az állami gazdaságban, a pajtánál, ahol a bú­zát őrzik, öregember kuksol a zsákokon. Ruhája ráncos, bütykös keze éppen, akár Nagy Istváné. — Adjon Isten. Na, elmehetsz. Az idáig strázsáló öregnek nem kell kétszer mondani. Félutról azért még visszaszól: — Nem volt semmi újság. Reggelre dér lesz. ★ Hosszú beszélgetésre készülünk. Nagy István szakadozott báránybundát térit a zsákokra, hogy “puhábban essen az ülés”, de előbb még körüljár­ja a posztot, meggyujtja a viharlámpát, “az éjjeli villanyt”. Leülés után sokáig igazgatja fájós, vi­lágháborús, gránátroncsolta csuzos lábát. Térdére simítja tenyerét, nézi. Mintha a te­nyerének apró törődéseiből, ráncaiból olvasná a szavakat. — Hogyan ment az életem sora? Mikor ser­kenő gyerek voltam, saegénv apám elment Sár­várra 30 kiló lisztért. A hátán hozta haza, mert egy krajcárral olcsóbb volt mint itt. Tőle hallot­tam a meséket. Többet tudott nálam is. Estén­ként kosarat szeretett kötni. A legények-lányok odahuzódtak. Én meg csak elültem a sarokba, fi­gyeltem apámat. Reggelre én is mondtam. — Jó fejem volt. Oskolába kijártam a hat ele­mit. de mindig jeles bizonyítvánnyal. Mikor az utolsó vizsga volt, a vizsgavezető megkérte azt az urat, akinél apám szolgált, hogy taníttasson ki. Magtalan ember volt, elfogadta. Már készül­tem az útra, hogy megyek Sopronba, líceumba. Akkor kiküldték a cédulát a tandíjról és a köny­vek áráról. Vissza is lépett az ebadta, sokba jött volna. —Én meg elszegődtem rögtön kis szolgának, hogy egy kis ruháravalót is tudjak szerezni. Ti­zennyolc éves koromban árván maradtam. Maradt négy neveletlen testvérem. A kenyérkeresetről nekem kellett gondoskodni. Beszegődtem az ura­dalomba kommencióba, úgy tartottam a csalá­dot. Sok nehéz bajomban a könyv volt a vigasz­talóm, a szép versek. Tudok verset Petőfitől, Aranytól, meg Czuczortól. Olvastam Jókait, ol­vastam a betyárokról is. Savanyu Józsiról, Sob- ri Józsiról, Rózsa Sándorról. Nemrégen itt járt a miizeumigazgató Szombathelyről. Három napig tartottam a betyárokkal. Éh a könyveket bor­zasztóan szerettem. Szegény feleségem haragu­dott érte: “Mindig azt a francos könyvet bújja, hogy butuljon.” — Látja, hogy jártam ezzel a Toldival — csóválja a fejét s a vénembernek kedves huncut­ságával mosolyog. — Megtanultam én jól, mert oskoláskoromban az volt az egzámen. De csak addig, hogy “Buda nagy hegyei visszakurjongat­nak”. A kis unokám tavaly hazahozta a Toldit. Nézegetem. Hü a szentségit, mondok, ez még to­vább is van, akkor aztán megtanultam végig. Megtanulta végig. . . Hetvenhat éves korá­ban ... Várom a történet folytatását, de csak nagy hallgatás, s egyre nagyobb sötétség. Az öreg az első csillagot fürkészi. Vonásai elsimulnak, szája hangtalan mozog. Várja, mig szive csordultig lesz, s akkor kibuggyan belőle tiszta éneklő han­gon, úgy hogy két karját az égre tárja. FÖIvevé a hajnal piros köpenyegét S eltakarta vele az égboltnak Felét. De nem volt oly kényes a bársonyruhába, Hogy be ne pillantson a szegény csárdába. Öreg Nagy István sír, kacag, nvájáskodik, szörnyülködik. Verset mond. Ölelésre tárja a karját, furkósbotját pörgeti feje felett. Belebujt a gyermekdedlelkü, óriáserejü vitéz bőrébe. De ha Bencéét mondja, akkor reszketős lesz a hang­ja, ha meg Toldinéét, akkor elhaló, kérlelő. Ha mint cseh vitéz szól: érdes, s átkozottul károm­kodó. Költő nem álmodhat hűségesebb tolmácso- lót, tisztábbat, egyszerűbbet. A vers után, mint­ha az utolsó elrebegett szóval lelke is elrepült volna, hallgat. Most indul el a mesék, nóták vi­lágának varázsos utján. Kezével földrehullott botját keresgéli, kikecmeredik a bundából. Fel­áll, fájós lábát meghajlítva, mindkét markával a botra támaszkodik erősen. Csak nyakát nyújtja ég felé, égre nézve énekel, mint a puszta vagy az erdő öreg táltosa. Amott keletkezik egv sebes folyóvíz Áztat körülfogja szép zöld pázsit, Azon legeltetik csodaféle szarvas Csodaféle szarvasnak ezerágu boga, Ezer misegyartya gyulladván gyulladják, altatván aludjék. Hej regő rejtem, regő regő, regő rejtem. Éneklés közben mintha eltávolodott volna a sötétségben. Elérem az öreg, szárazbőrü kezét, s visszavezetem a pajta elé. Szélvédetebb helyre, mert az a fonnyadt kéz nagyon is hideg. Fáraszt­ja — látom rajta jól —, nem a sok beszéd, ha­nem a belső tűz, amivel, a szavakat keríti, ami­ből már oly kevés a tartalék. — A szemem böködik a tövisek — szól. Majd lehunyva mesélek már. Meséljek a szárnyas far­kasról? — Meséljen, István bácsi. —- Csakhogy én nem azt mondtam, meséljen-e István bácsi, hanem azt, hogy meséljek-e a szárnyas farkasról — Ekkor már elkaptam a játék labdáját, s tud­tam mit kell válaszolni: — Meséljen a szárnyas farkasról. Aztán mintha kicsi gyermekének mondana me­sét, mintha az égen a sok csillag mind kisgyerek volna, szaván csüngő, akiknek jól ki kell mondani a szót, hosszú szünetet hagyva mondat és mon­dat között, hogy a sok' tündér, királyfi, mesebeli szörny egyenként belopózhassék a gyermekszívbe, lélekbe — úgy kezdi: —-Egyszer volt egy királyfi. Ez a királyfi nem nősült fiatalon. Akkor vette fel a rózsalán­cot, amikor ötven éven már túl volt. Ez még nem lett volna nagy baj, hanem egy fiatal, simuló 16 éves leányt vett el, akinek atyja lehetett vol­na, vagy nagyatyja. Az asszonyka hamarosan három viruló gyereknek adott életet. Az egyiket hivták Kenéznek, a másikat Csatárnak, a harma­dikat Leventének. Nőttek, nődögéltek, az Öregek meg öregedtek. Az öreg király halálát érezvén közeledni, magához hivatta idősebb fiát. Fiam, érzem halálom közeledni, szeretném, ha megnő­sülnél. Kenéz, mert az országban kedvére való leányt nem lelt, kardot, pajzsot kötött, s útnak indult. A város végén egy öreg koldus alamizs­náért könyörgött, de a királyfi gőgösen elment mellette. Ment, mendegélt. Egyszeribe hármas tábla állta útját, az országút hármas útra nyí­lott. A három táblán három felírás. Az egyiken: Ki ez utón halad, sose koplal, de a paripája bi­zonnyal éhen hal. A másodikon: Csak a lova la­kik jól annak, aki erre megy, a lovasa meg éhen vesz. Harmadikon: Ki olyan vakmerő erre menni, azt a szárnyas farkas széjjel fogja tépni. . . Mire szürkébe világosodott az éjjel, elmondta meséjét Kálmus királyfiról is, aztán a hamis pap­ról. aztán a furfangos cigányról. Mire a reggel ránk köszöntött, az ördögrózsa meséjét mondta. Mikor a furfangos cinkotai kántor történetét kezdte, észrevettük, hogy messziről közeleg az öreg váltótárs, fázósan a korai keléstől. Mellet­tünk elmenőben odaköszönt: — Adjon isten. Na elmehetsz. István bácsi feláll, nyújtózik: — Nem volt semmi újság. ★ Hát akkor menjünk. Olyan öregnek tűnik most, mint kedves mese-alakja, a tizrőfös szakál- lu “arasztös Tóbiás”. Fáradt és zöld az arca. Az álmatlanság tüskéi mindegyre böködik a szemét. — Az volna jó, ha most aludni tudnék. De a nappali alvás nem az, mint az éjszakai. A tyukók kaparásznak, a házban is tésznék-vesznek, csak hánytorgok az ágyban. ., Lakott a szomszéd községben, Szentivánfán egy öreg ember. Kuntár Lajos. Öreg táltosnak is mondták, tudója volt minden régi babonának, kuruzslásnak. Sok érde­keset tudott volna mesélni ha megkérdeznék. Sók embert meggyógyított, még a hályogot is' le tud­ta venni. Ezt csak azért mondom, mert ő iá éjjeli őr volt. Egy hűvös éjszakán meghűlt, reggel ha­zament, s csak felhömbölvödött, vége volt. Ne­kem is az lesz a Sorsom. Azzal bemegy a hajnalkavirágos kikapun, hogy lefeküdjék, s próbálja kialudni azokat a szúró töviseket a szeméből. MÓRICZ ZSIGMONI): FORR A BOR “Ebben a könyvemben életemnek egy teli fiók­ja van beleépítve, a diákélet emlékei.. .” —* mondta Móricz Zsigmond a “Forr a bor”-ról. Aa író kisújszállási diákévei, a rideg és álmos alföl­di kunvárosban, ahová 1896-ban került, méghoz­zá évközben, a félelmetes sárospataki évek után — elevenednek meg ebben a két részben megirt majdnem 600 oldalas regényben. A “Forr a bor” azonban nemcsak önéletrajzi regény, hanem egyben vádirat, leleplezés, mely bár nem mondja ki a teljes igazságot a gazdasá­gi romlás végső okáról — keserűen igaz szava­kat ejt a kaszt-szellemről és az ostoba, gerinc- hajlitó nevelésről. “Előkészítő poshasztó”-nakl béiyegzi Móricz az 1900-as évek iskola-kaszár­nyáit és kísérteties valószerüséggel eleveníti meg azt a szellemet, mely évtizedes bűnöknek, egy egész történelmi kor poshadásának jellemzője éa forrása volt. “Erre nevelték a fiatal generációt, fegyelemre és meghunyászkodásra. Ugv látszik ennek a kor­nak arra volt szüksége, hogy elkerüljék a nagy rázkódásokat, a társadalom azzal védekezett, hogy már a legfiatalabb korban veréssel és fe­gyelemmel összetörte az egyéni szabadságot.” így ir Móricz Zsigmond ebben a hatalmas társa­dalmi regényben. A haladó közvélemény mél­tánylással fogadta a müvet és pld. Bálint György igy jellemezte: “Soha iró kíméletlenebből nem vágta még egy uralkodó réteg arcába annak min­den végzetes hibáját, katasztrofális életképtelen­ségét, mint Móricz ebben a szinte ótestamentu- mian kemény és nagyszerű Írásában. Ez a könyv néha hallatlanul objektiv. Meglátja és becsülete­sen megmutatja az okokat, melyek ezt a generá­ciót elrontották, a környezetet, a viszonyokat,'aa elődöket. Mert döbbenetes, kerlelhetetlen szigora mögött rengeteg szeretet van.” Móricz Zsigmond sok támadásnak volt kitéve a “Forr a bor” miatt, mert az akkori magyar tár­sadalom a saját álcázott képére ismert a regény alakjaiban. A könyv megrendelhető a Magyar Könyves­boltban (130 E. 16 St., New York, 3 N. Y. szép diszkiadásban ,$2.50 (és 25f- postaköltség) bekül­dése ellenében. MAGYAR KÖNYVESBOLT — 130 E. lfith. St. New York 3, N. Y'. Kérem küldjék meg részemre Móricz Zsig­mond: FORR A BOR c. regényét. Fsától tán küldök $2.75-1 ($2.50 és 25*? postaköltség.) NÉV . .................... ................... CÍM .......... ................................... ....... VÁROS .................. ...... .............. Zóna .. Irodolom lg Művészeti

Next

/
Oldalképek
Tartalom