Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-18 / 16. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 18, 1957 BÓDOG ANDRÁS: SZEGEDI EMLÉK Legutóbb tétova Ígéretet tettem, amikor a megboldogult Horthy-féle szabadságkorszak diákjairól Írtam, hogy elmesélek majd egyetmást az akkori diákság főfő vezéreiről is. Ezek nemcsak, hogy előlről-hátulról két-három hangzatos előnévvel támisztgatták meg rogyadozó egyéniségeiket (amint ez már a Horthyék táján igen divatos volt) hanem mindenféle főtáltos, altál- tos, főiródiák meg hasonló címekkel ellátva hangoskodó és üres frázisokkal vezéreltek nyájas birkák módjára “szellemi pályákra” készülő egyetemi ifjúságot a reakció és fasizmus útjára. Az akkori ifjúság ma átlagban középkorú és nem csodálkoznék azon sem, ha kiderülne, hogy diákéveik és nevelésüknek “nagy demokratikus” légköre némi szerepet játszhatott az őszi harcok olyan részleteiben, mint könyvégetés, védtelen és fegyvertelen embei'ek megkinzása és legyil- kolása. Azon már sokkal jobban csodálkoznék, ha valamelyik egykori fődiákvezérről sülne ki, hogy közvetlen részt vett az októberi eseményekben. Nem mintha ezek afajta emberek lettek volna, akik nem hajlandók megtámadni az olyan kormányt amely nem pénzeli őket bőségesen, hanem egyszerűen azért, mert ma már korban igen előrehaladottak lehetnek. Hiszen öreg legények voltak már Horthy idejében is az örökjogász és orvostan “hallgató urak”, akik helyke diáksapkában az ifjúság vezéreiként parádéztak és a mindenkori kormányoknak tett hasznos szolgálatok fejében “diáksegélynek” nevezett pénzeken. kifizető kiviteli engedélyeken, mozijogokon meg hasonló dolgokon tengették életüket, amig az általuk vezérelt ifjúság tömegei tiz- ezerszámra kilincselhetett állásokért évszámra._ De az még szerencse volt, ha az öreg diákvezér megmaradt diákvezérnek a korszak napjai fogytáig, mert hiába, ha elment az egyik nagyszájú léhütő, akadt helyébe egy másik. A baj akkor jött, amikor valamelyik főtáltosra rájött a hóba, visszaemlékezve arra, hogy valamikor ifjúságában orvosnak vagy mérnöknek indult, nagy elhatározással nekiugrott utolsó vizsgáinak és a méltóságos tanár-bajtárs ur segedelmével nagynehezen átkinlódott rajtuk. Ezzel persze a diákvezérségnek vége lett. De nem azért volt nagy diákvezér az illető évtizedeken keresztül, hogy ha már a vizsga rrreg is esett vele, azért most már Péterrel-Pállal sorba kellessen állnia valami állásért. Az állás kicsináltan készen várta az egykori diákvezért, néha csak annyit konyitott az öreg legény a mesterséghez, mint a varjú a harangöntéshez, hiszen hosszú diáksága alatt mindent csinált, csak nem tanult. Az egviií nyen öreg legény például miniszteri tanácsos lett aznap, ahogy tanári vizsgáját letette valamikor 1938 táján. De ez nagy okvetetlen- kedő volt és kiabálni kezdett, hogy neki hazafias szolgálataiért legalább államtitkársági állást adjanak, mert különben kibeszéli, hogy milyen nagy hazafias meg grófi és miniszteri urak milyen pénzeken és üzleteken osztozkodtak vele meg a többi diákvezér urakkal és hasonlók. Ez az érvelés nagyon hatásosnak bizonyult ugyan, de keveset lehetett tenni az államtitkárságról, mert az meg Izé ur unokaöccsének kezében volt és azt meg nem lehetett kitenni hasonló dolgok lebeszélésének veszélye nélkül. Nagyjából és általában a kölcsönös megértés ilyen szálai fűzték egybe a “nemzeti korszak” e rabló hőseinek uralmát, miközben politikájuk ellenálhatatlan erővel sodorta a szerencsétlen országot a második világháború pusztulásába. De hogy a történetnél maradjak, ott folytatom, hogy egyik miniszter ur talált egy nagyszerű megoldást, valósággal két, sőt több legyet ütött egy csapásra. Ekkor történt ugyanis, hogy Hitler sakálfogaival beleharapott Csehszlovákiába. Ebben Dél-Európa kis nemzeteinek mindenféle apró Horthyjai és Hitlerjei nem saját sorsukat látták előre, hanem csak ürügyet és alkalmat, hogy ki mibe tudna beleharapni, mialatt maguk is már-már a német sakál szájában voltak. Tehát a lengyel őrnagyok, a szlovákiai Hitlerek és a hasonszőrű magyar politikusok mind elkezdték szivüket epeszteni a Kárpátalja ruthénjeinek szabadságáért és függetlenségéért. Mind “szegény ruthén testvéreinket” akarta “felszabadítani” különös tekintettel az erdők gazdagságára és a ruthén olcsó munkaerőre. Ugyan azt szokták mondani, hogy “bolond kutya volna az, amelyik régi bolháit újabb és éhesebb bilhákkal cseréli fel, de az ember nem annyira oktalan, hogy egy állat példáját kövesse. Ezéi't történik meg gyakran a történelem folyamán, hogy népek alig rázták le magukról a régi uralom bolháit, máris nyakukba kapják az uj éhesebbeket. (A Habsburgok után Horthy éhes “nemzeti” bandája csak egy példa erre, a törökök alól felszabadult Görögország “független” királyságának esete egy másik). Azért a kisoroszok földje ruthénjeinek valahogy meg volt a magukhoz való eszük. Ha akadtak is helyi érdekű kis hitlerjeik, akik saját érdekeikben dobálták fel a “szabadságos” jelszavakat, ők rájuk sem hederitettek, mint ahogy azzal sem törődtek, amikor a román, lengyel, szlovák, magyar fasiszta uralmak (a német kés már-már a nyakukon) külön-külön kiabálták torkuk szakadtából: “Ruthén testvéreink hozzánk akarnak csatlakozni”. E körülmények között Horthyék cselekedni is akartak. Ott volt a kormány nyakán az egykori diákvezér, aki azzal fenyegetődzött, hogy “beszélni” fog, ha nem csinálnak belőle államtitkárt. Aztán ott volt vagy 5—6000 vitéz, Horthy egykori gyilkoló különitményeiből, akiknek juttattak ugyan az idők folyamán pénzeket és kisebbfajta állásokat, de mindig követelődztek ezért meg azért, most meg fenyegetődztek, hogy Szálasihoz felcsatlakoznak. Az okos miniszter ur, aki elhatározta, hogy több legyet fog ütni egy csapásra, összegyűjtötte ezeket, fegyvereket és pénzeket adott nekik és mindenféle nagyszerű ígéretekkel áttétette a határon az egész bandát Kárpátaljába, hogy kezdjenek ott valami ribil- liót a ruthén “függetlenség” érdekében. A titkos expedíció vezére pedig az államtitkárságra vágyakozó ur lett, akinek siker esetére Kárpátalja kormánybiztosságát Ígérték meg, ami valóságos kiskirályságnak számított volna, tekintettel a nagyszerű kárpáti állami erdőkkel és olcsó ruthén munkaerőkkel való gazdálkodásra, mihez képest egy közönséges államtitkárság lopási lehetőségei elbújhatnak a sarokba. Ez a dolog persze titkos volt, mert hivatalsán ilyet a kormány nem csinálhatott és mert a határon átcsempészett egykori különítményesek a nyilvánosság számára “magyar testvéreik után áhítozó ruthének” voltak, akiknek leghőbb vágya “a ruthén szabadság visszaállítása volt”. Fővezérük a reménybeli kormánybiztos pedig tartalék fegyverekkel, pénzzel és rádióval ellátva a határ innenső oldaláról irányította a mozgalmat. Az egykori különitményesek a határ másik oldalán megmutatták, hogy dacára a hosszú pihenőnek, nem jöttek ki a gyakorlatból. Bandákban ereszkedtek le az erdőoldalakból a szerencsétlen kis ruthén faviskós falvakba, egyikbe a másik után és öllek, gyilkoltak, raboltak, gyújtogattak. Akik élve megmaradtak a falvakban, azokat a fegyveresek összetereltek gyűlésbe, unelven “ falu népe lelkesedéssel ünnepelte a ruthén függetlenséget” mintahogy a fővezér rádiójelentései nyomán kormányintésre a szabad magyar sajtó hűségesen és hazafiasán tudósította az országot. A “hátramaradott ruthének” helyett mindennapossá vált “hűséges ruthén testvéreinkéről beszélni és a kormánykörök és ben- fentesek már osztozkodtak a prédán és állásokon. így ment ez vagy pár hétig. Aztán a lapok egyszerre elfelejtették a “hűséges ruthén testvéreket”, a kormánykörök pedig abbahagyták az osztozást. Hitler egyszerűen rájuk üzent, hogy hagyják abba a dolgot, mert ahogy ő látja a helyzetet, a “hűséges ruthének” német testve* véreikhez fognak csatlakozni. A hűtlen ruthén parasztok pedig megunva a rablógazdálkodást — fejszékkel és csákányokkal kiverték az egykori különítményeseket. Néhány közülük ott hagyta a fogát, köztük az egykori diákvezér, reménybeli kormánybiztos is, aki a határ innenső oldalán ismerkedhetett össze személyesen a ruthén fejszékkel. Inkább az történt, hogy úgyis mint fővezér és a titkos kormánypénztár kezelője némi szóváltásba keveredett visszavert seregének néhány tagjával arról, hogy kinek mennyi jusson a .pénzből és ennek eredménye gyanánt a visszatért különitményesek szomorú szivvel jelentést tettek a kormánynak, hogy vezérük hősi halált a ruthén szabadságért, de nem tudni mi lett a pénzekkel. Bár a ruthének ilyenformán nem csatlakoztak fel a magyar fasiszta kormányhoz. számított az is a magas körökben, hogy megszabadultak a sötét kormánytitkok izgága hordozójától, a reménybeli kormánybiztos úrtól, a sok követelődző egykori különítményes száma Ká megcsappant és akik megmaradtak, egy ideig csöndben voltak és mintha nem lettek volna sziikiben a, pénznek. Dehát állami pénz volt, ami elveszett — egye fene, több is veszett Mohácsnál, nem is szólva a német sakál böndőkéjéről és a háborúról, amely rövidesen elnyelte szpröstől-bőrös.től, országostul őket. Rosszul kereskedik, aki azt hiszi, hogy holmi sötét vagy világos célzatosság okából próbáltam igy megrajzolni e vak és kalandor korszak önmagában nem jelentékeny részleteit. Végre is történelemből csak azt lehet megtanulni, hogy sosem tanulunk a történelemből. Kis népek olykor hatalmas világerők ütközőpontjába kerülnek és ostoba, vak vagy kalandor vezetők préda kilátásával vagy hangzatos jelszavakkal szétütik meg őket addig, amig ellenállhatatlanul katasztrófába sodródnak. Egyik példa erre a lengyel őrnagyok, a román bojárok, a szlovák kis hitierek és a Horthy-kormány prédára való áhi- tozása, amikor gazdaságilag és politikailag már maguk is félig el voltak nyelve. A másik példát nem is emlegetem. Legközelebb elmondom annak a diákvezérnek a történetét, aki 12 évi diákoskodás után nagy elhatározással letette szigorlatait és valóságos sebészorvos lett belőle. mm és őEMm (Folytatás a 7-ik oldalról) Mózes-hitü él a városban. Elődeik ősidőkben, talán még a diaszpóra (szétszóródás) előtt költöztek be. A város keleti fele pedig az óváros, kusza utcasorokkal, de ezekben pompásan dL_ szitett, fehér mészkőből épített emeletes házak ékeskednek, 36 imaház tornya világit messzire. Itt van a több épületből, kertből álló királyi vár- is, amelynek pompája az ezeregyéjszaka mesevilágát idézi föl. Szanától mintegy 50 kilométerre keleti irányban, már a sivatag közelében, egy másik ősrégi város áll egy virágzó oázis központjában, Marib, az ősi Sába. Jemen török megszállása idején, amely az első világháború végéig tartott, itt székelt a zeidita arabok igazi feje, Jahia imám, a jemeniek függetlenségi harcának vezetője. A török uralom összeomlása után ő alapította meg a független Jement. Akkor az egyetlen arab ország volt, amelyben külső befolyás nem érvényesült. Jahia imám. nem volt modern uralkodó. Országát teljesen elzárta a külvilágtól, népét szigorú vallási szabályok szerint, patriarchálisán kormányozta. Miniszterei csak alárendelt hivatalnokok voltak, akiket ő fizetett, akárcsak katonáit. Mozi, rádió, tánc, zene, kávéház, még a társas összejövetel is tilalmas volt országában. Végül is a haladás ebbe a szigorúan őrzött világba is betört. A harmincas években mintegy húsz jemeni ifjút olasz egyetemekre küldtek, s .a fiatalok magukkal hozták a koreszméket. Jahia imám, az arab világ egyik legérdekesebb alakja, a második világháború után meghalt. Tizennégy fia közül a legidősebbik, Ahmed lett az utóda, ő hozzákezdett Jemen arculatának megfiatalításához. Országa tagja lett az Egyesült Nemzetek Szövetségének, az arab ligának. Diplomáciai kapcsolatba lépett több hatalommal. Külföldi szakembereket hivatott be, akik az ország ásványi kincseit tárják föl, utakat építenek. Jemen függetlenségét a második világháború kitöréséig Anglia és Olaszország vetélkedése biztosította. Az angolok három oldalról repülőtámaszpontokkal vették körül a függetlenségét mindeneknél jobban szerető országot. Az adeni területet akarják biztosítani. Az angolok 1928- ban már bombázták Taiz városkát, s 1934-ben kikényszeritették azt a szerződést, amelyben hátrányosan állapították meg a határt Jemen szempontjából. Ezt a szerződést 1951-ben megújították. Jemen most újra foglalkoztatja a világsajtót és az ENSZ-et. Újra angol bombázók jelente meg jemeni városok fölött, amire Jemen fö.- mondta az egyezményeket, és az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez fordult. Így vált a jemeni kérdés a közép-keleti válság egyik fontos problémájává. Vécsey Zoltán (Budapest) AZ ÚJDONSÜLT menyecske elkészítette az első ebédet, már éppen tálalni akart, amikor kétségbeesve szól férjének: — Ugy-e drágám nem haragszol, hogy nem lesz kenyér az ebédhez? — Miért nem lesz, hiszen láttam, hogy vettél kenyeret is? — mondja a férj. — Igen, de nem néztem meg jól, — mondja a menyecske csaknem sírva, — nincs felszeletelve és most már nem érek rá visszavinni.
