Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-11 / 15. szám
1749-1832 GÜL BABA UTCÁJA GOETHE A múlt hónapban volt a legnagyobb német költő, Gőthe halálának 125-ik évfordulója. Ez alka- lammai közöljük az alanti méltató cikket. -Szerk. A költői és irói lángelmék legtöbbje vagy az ifjúkor. vagy a férfikor, vagy az öregkor élettani formájában került bele a világirodalomba s igy éj azóta is az emberiség tudatában. Ma már Byront, Petőfit nem lehet másként értelmezni, mint ifjúkoruk, Dantét, Shakespearet, Cervan- test, Vörösmartyt, Aranyt másképpen, mint férfikoruk, Homérost másképpen mint öregkora távlatából. Goethe a kevesek közé tartozik, akiknek megadatott, hogy mind a három életkor költői lehettek. Ha van eget ostromló, elemi szenvedéllyel magánnyal, boldogsággal és optimizmussal sziniiltig teljes ifjúkor, ha van emberi és művészi küldetésének tudatától áthatott, alkotó és érett férfikor, iha van bölcsességtől, humanizmustól sugárzó öregkor, s van mind a három életkort megörökítő példaszerű költészet, mindezt megtalálni Goethe életében és életművében. S ami kizáróan Gothe sajátja: az egyes korszakok, a dialektikus fejlődés menetét, követve, úgy nőnek át egymásba, hogy mindenik magasabb eszmei- művészi szinten folytatja, ami “időálló”-nak és haladónak bizonyult, s ugyanakkor maga mögött hagyja hatálytalanítja azt ami időszerűtlenné vált az őt megelőző korszákban. Páratlan hármasegység ez. Nyolcvankét évig élt . Élete a leggazdagabb és legegyetemesebb európai élet. Születésének 1749, és halálának 1832, időpontja közé esnek az olyan megrázkódtatások, mint az első francia forradalom, a napóleoni háborúk, s a nyomukban járó világnézeti válságok, a technika vívmányai, a természet társadalmi átalakítása, egyszóval mindaz, ami néhány évtized alatt gyökeresen megváltoztatja a régi, feudális Európa szerkezetét és világképét. Goethe tisztában van azzal, mit jelentett fejlődése szempontjából, hogy szemtanúja és kor- ,társa lehetett ennek az egész folyamatnak. “Az a nagy előnyöm — mondja egy Ízben—, hogy olyan időben születtem, amikor a legnagyobb világesemények kerültek napirendre, s folytatódtak hosszú életem alatt. Ezen révén egészen más eredményekhez és tapasztalatokhoz jutottam, mint amilyenekhez juthatnak mindazok, akik most születnek...” Magába fogadta a humanizmus legnemesebb tartalmát, a népköltészetet, a felvilágosodást, az osztatlan antik kultúrát. Olaszországban megnyugodott, ha nem is egy egész életre, ahogyan első római pillanatában gondolta, de mindenesetre. néhány jelentős esztendőre. A francia forradalom súlyos megpróbáltatásként nehezedik rája. Belátja, hogy a maga helyén történeti szlük- ségszerüség volt, de Németország számára nem tartja kívánatosnak. Megrenditi szilárdnak hitt társadalmi, emberi és művészi biztonságérzetét, de nem zavarja történeti küldetésének teljesítésében, amelynek lényege a német nép humanista átnevelése, viszont kigyógyitja abból az illúziójából, mintha ebben csupán az antik eszmény lehetne az egyetlen példaadó mérték, s nem egyúttal a német nép időszerű szükségletei. Igaz, emberi méltóságát, nyugalmát, rendjét féltve, talán a kelleténél jobban tiszteli a jogfolytonosság elvét, a fejedelmi udvar kötelező illemszabályait. hagyományait, szertartásszerüsé- gét, de soha semmiféle engedményt nem tesz az obszkurantizmusnak, klerikalizmusnak, középkor-kultusznak, beteg és reakciós romantikának. Hogy helyreállítsa régi biztonságérzetét, egyre újból az irodalomba és természettudományba vonul vissza, de ez nem idegeníti el korának napirenden levő, égető kérdéseitől és nagy eszméitől. Mialatt körülötte faji gyűlölettől és nacionalizmustól izik a világ, ő a német nép és az európai népek szellemi együttműködésének, egy uj humanista front kialakításának konkrét lehetőségeit mérlegeli és világirodalmi kategóriákban gondolkozik. A népi-nemzeti szabadságmozgalmak újra látókörének középpontjába helyezik az egyetemes népköltészetet, amellyel Weimar óta meglazultak a kapcsolatai: a délszláv, orosz, lett, litván, ujgörög, cseh népdalkincs jórészt az ő közvetítésével lép be a világirodalomba. Folyóiratát, a Kunst und Altertumot, uj világirodalom-koncepciójának szolgálatába állítja. Világhíre most van tetőpontján. Weimari háza a világirodalom kicsinyben, bucsujáró hely, ahol a látogatók százai adják egymásnak a kilincset. Most, életének utolsó évtizedében építi ki kapcsolatait kora legjelentékenyebb szellemeivel. Részt vesz elvi vitáikban.. írókat avat. Puskinra, Manzonira pl. ő hívja fel az európai közvélemény figyelmét. I)e ugyanakkor állandóan nyugtalanítja s mélységes pesszimizmussal tölti el az a tapasztalata, hogy valójában csak egy kis számú “kulturelit”, a kiválasztottak és beavatottak olvassák müveit és ismerik fel jelentőségét, hogy velük szemben főleg odahaza nőttön-nő a közömbösöknek, a weimari klasszicizmus klerikális, nacionalista, antihumanista ellenzékének tábora. Innen keserű kifakadása: müvei nem válhatnak népszerűekké, innen az a szkeptikus valomása a hírnévről, amelyet egyik orosz látogatója, Sztro- ganov gróf jegyzett föl: “. .Higgye el: hirnevünk éppen olyan sértő, mintha rossz hírünket költenék”. Idevág az is, amit Eckermann-nak mond egy Ízben: “Ugyan mi él (Németországban) a dalaimból? Megesik, hogy egy csinos kislány néhanapján a zongorája mellett elénekli egyik vagy másik dalomat, de maga a tulajdonképpeni nép mélységesen hallgat.” Ha van német nyomorúság, ezen a ponton mindenestere kézzelfogható. De Goethe lángelméje erősebbnek bizonyul minden nyomorúságnál s betű szerint utolsó pillanatáig rendületlenül harcol ellene. E harcot, a maga személyes szabadságharcát örökíti meg egyetemes jelleget és diadalmas távlatot adva neki — a Faustban. A Faustot befejezi. Ez az utolsó müve. Viszont befejezetlen marad önéletrajza, Költészet és valóság. csakúgy, mint nagy fejlődéstörténeti regénye, a Wilhelm Meister. Goethe utóélete rácáfolt mélységesen pesszimista jóslatára. A halála óta eltelt százhuszonöt év arról tanúskodik, hogy nincsen a világirodalomnak oly közeli vagy távoli tartománya, amelyet el tudnánk képzelni Goethe állandó vagy időleges jelenléte nélkül. Szólj igazat és betörik a fejed Azt álmodtam, hogy iskolában vagyok, és elemi iskolánk egyik osztályában dolgozatot kellett Írnunk. Megkérdeztem a tanítót, hogy kell valamiről véleményt nyilvánítani. “Ez elég nehéz” — mondta szemüvegén keresztül nézve. Hadd mondjak el erre egy esetet. Mikor egy fiú születik a családban, az egész ház boldog. Mikor egy hónapos, bemutatják a vendégeknek — persze várják a dicséreteket. Az egyik megszólal: “Ez a gyermek nagyon gazdag lesz!” Nagyon megköszönik neki. Egy másik azt mondja: “Ez a gyermek meg nők lesz belőle!” őt is megdicsérik a megjegyzésért. Egy másik azt mondja: “Ez a gyarmek meg fog halni!” Erre az egész család neki megy és összeveri. Nos egész biztos, hogy a gyermek meg fog halni, mert hiszen mindenkit elér végzete, viszont az, hogy gazdag, vagy magasrangu tisztviselő lesz. az lehet, hogy hazugság. Mégis a hazugságot megjutalmazzák, mig a visszavonhatatlan igazságért verést adnak. Nos te mit gondolsz ? “Nem akarok hazudni tanító ur, de verést sem óhajtok, mit mondjak tehát?” Ez esetben mond azt, hogy “Nézzék már ezt a gyermeket! Szavamra, nagyszerű . . . úgy bizony, igen, igen, no nézze meg az ember!” (Lu Hsun kinai filozófus mondásaiból) — Magyarországi riport — A Gül baba ujca jelképe valaminek, ami örökre elmúlt. Vége. Nincs. A sikátor elején csönd van, romantika és mácskakő. Olyan meredek az egész, hogy a» ember hajlik a gondolatra: az utca vége. tán az igazhitiiek rózsaillatu paradicsomába vész, ahol. puha vánkoson hurik kenegetik a gyaurok leigázásában kifáradt effendiket. Müezzin jajong? Vagy az utolsó budai imám hánvtorgó lelke bolyong a háztetők felett? Csak a kandúr kerreg, mert-tavaszi van; a macskajaj bukdácsol a napfényben fürdő cserepeken. Az ember azt hinné, ilyen csodálatos utcácskában a szerelem lakik, fondorlat, dölyf, vagy a becsvágy, az emberi természet ősi szenvedélyei. Valaki kiront, s tőrt ránt. Az erkélyablakból, párás alkonyaién, ellopnak egy tüzarcu leányt. Egy ajtón, bő írüstök után a budai hóhér lép ki, csuklyás, vörös talárban, s munkába menet csókot int utánpillantó, szende nejének. A muskátlis ablak mögött egyenesen, egy alkimista él; vagyonszerzés vágyától vérbeborulva, tégelyei s aranycsináló füstje közt. Mert ez az utca egyszerre vad és kedves, gonosz és andalító. Bübáj van benne, de a szende arc mögött nem egy dzsinn él? Fiz az utca Algír, a Casbah. Párizs, a Montmartre, a Sacre Coeur felé. Egy darab Korzika. Ez az utca egyedülvaló. Ilyen több nincs ebben a városban, mint Gül baba boldogságos bektasi szerzetes sikátora,'Véli bég régi fürdőjével szemben, Budán. De nem lakik már itt sem imám, sem arany- csiháló. Egy pedikűrös hortyog csak az alacsony házban, melyet a hóhér otthonának vélt a szeles tavaszi képzelet. Hallom egyenletes lélegzetvételét, mert a ház kicsi, ablaka a derekamig ér. Néha mordul, ilyenkor horkolása olybá tűnik, mintha csontos bütyökkel viaskodna szegény. Megszelídült ez az utca, nincs már romantikája. F"ölfelé, az utca végén, két szélső házban, mely úgy áll őrt, mint két magányos Cerberus, az ihlet él, s a hangjegyekbe költöző költemény. Oldalt pedig, ahová a bejárat nem is ebből az utcából vezet, a sir, melyben a rózsák atyja, a próféták bajnoka pihen. Sokat olvastam róla; valójában ma sem tudom. ki volt. Hadfi? Pap? Költő? Lelki fejedelem? Széplélek, mely a rózsák feslését leste? Hitszónok, ki elsőnek dörgött a Fáthijjé mecsetté változott Mátyás-templomi falai között ? Vagy egyszerű udvaronc, ki elkísérte Szulejmán szultánt 1541-ben megvívni a gyaurok gyönyörű és világhíres, reneszánsz palotákkal es szattyánba I kötött Corvinákkal, függőkertekkel és vörös- márvány szökőkutakkal ékes városát ? Flgy biztos. Világhatalom jelképe volt. És most hallgat és halott. A sírja mellett állok. ólomkoporsóban fekszik, melyet egyszer, a század elején felnyitottak, talán “cserehalott ' lehetne Rákóczi ellenében? De nem vitték Rodostóba. Itt maradt Budán. És még Mekkából is zarándokoltak hozzá! Ha elgondolom, hogy koporsóját, mikor temették, többek közt.Szulejmán szultán vitte magassá go s vállain, s kétszázezer katona kisérte, s a városban minden müezzin jajgatott, s minden, dzsámi haptákban állt!. . . S mi maradt? Zöld posztó turbánja “boldogságos feje körül”. A turbán még megvan. Már nem. zöld. Szürke. Vörös imaszőnyege is itt van. Mar nem vörös. Rozsdaszinü, szakadozott. És 1946- ban meghalt Abdul Latif, az utolsó budai imám is, aki őrizte Giil baba hamvait. Nemrég utánahalt igazhitű özvegye, Nezike néni, aki valaha Bars megyei magyar kislányként, született. Mielőtt meghalt, már fűteni sem tudott. Nem volt mivel. Pedig Gül baba még Buda, lángjainál melegedett. így ért véget, egészen észrevétlenül, a törökvilág Budán, négyszáztizenhat év után. Az iszonyú bukás jelképe a Giil baba utca, mely sorsáról nem tudva, még mindig tekereg,, lohol a csillagok felé, s görcsösen kapaszkodik.. Pedig már nincs hová. A pasák halottak. S a hurik paradicsoma szétfoszlott, mint a rózsaillat, melyet valaha a bektasi szerzetes olyan áhítattal szagolgatott. Béke vele, s valamennyiünkre, ezen a tépett üstökü Budán. Ruffy Péter ü vész e t Ir odalom
