Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-04 / 14. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 4, 1957 Irodalom ^ Művészet KODÁLY ZOLTÁN A TODcS ÉS A NEVELŐ Kodály Zoltánt zenetutíósi munkásságáért tüntették ki. Ebből az alkalomból közöljük a Kossutli-dijjal ugyancsak most kitüntetett Mólnál Antal zenetudós egyik Kodály Zoltánról irt régebbi tanulmányának részleteit. Ideje tekintélyes részét Kodály Zoltán népzenegyűjtő, magyarázó, pedagógiai és esztétikai munkásságának szentelte a most szemiigyrevett időszakban. (1910—1923. A szerk.) A háborút megelőző években főként Erdélyt és a bukovinai csángókat látogatta gyűjtő tevékenységével, fő súlyt a már pusztulófélben talált ősrégi dallamkincs — utolsó perceiben való — megmentésére helyezve. Kutatóvágya, kitartó szorgalma, alapossága, tudása és éleslátása öt tette — Bartók mellett — a magyar népzene egyetlen alapos ismerőjévé. A gyűjtés páratlan eredményére először Bányai Elemér hívta föl szélesebb körök figyelmét, de az uj népzenei lelet részben kevés embert érdekelt, részben fölháborodást keltett. Felületes ismereteikben meggyökeresedett, akkori vezető muzsikusaink már megoldottnak tekintették a ma gyár népdal kérdését; az újabb kutatás csak felzaklatta őket nyugalmukból. Az ő érzésük szerint legősibb székely dallamaink idegenek, “oláhok” voltak. “Hogyan történhetett, hogy a nemzet a tulajdon lelke legsajátosabb kifejezését, zenei tradícióját annyira elhagyja, elfelejtse, hogy most mikor újra fölhangzik: előbb meg kell szók. ni, mint egy elfelejtett’ftyélvet, újra megtanulni? Elég magyarázat rá az elmúlt két század politikai és társadalmi története. A rettentő vérveszteségek okozta hiányokat mindig idegen bevándorlókkal pótolták, akiknek elmagyarosodása csak lassan és tökéletlenül ment végbe. Ezeknek természetesen idegenül hangzott a régi magyar dal- Üamkincs, amennyiben egyáltalán szembekerültek vele. Erre azonban egyre kevesebb módjuk lehetett. Mert a 19-ik század elejétől a magyar köznemesség is mindinkább idegen művelődés hatása alá jutott...” Elkelt hát a nevelőmunka! De jellemző Kodályra, hogy egyelőre nem propagandában, hanem a műveltség elmélyítésére irányuló tudományos kutatásban és ismeretközlésben találta meg nevelőeszközét. Egész mivoltára jellemző, hogy “mindent, mi hamis, téves, tehát megtévesztő, ösz- szezavaró, folyton kikapcsol és állandóan gyűjti a valódit, igazit, tehát előrevivőt, fejlesztőt”. Nem elégedett meg magával a gyűjtéssel, “a magyar művelődés utóbbi évtizedeinek egyik legnagyobb pozitívumával”, hanem rá kellett világítania népzenekincsünk történelmi és esztétikai szerepére, funkciójára. És jól számított, mert ez irányú munkásságával fektetett le szilárd alapokat az azóta szolidan kiépülő magyar zenetudomány számára. “Hires zenésznemzet vagyunk a világ előtt. Több mint száz éve emlegetik a magyar zenét mindenfelé. Néhol hajlandók azt hinni, hogy Magyarországon minden második ember muzsikus. Pedig kevés országban tapasztalható különben műveltebb köröknek akkora közömbössége a zene iránt, mint nálunk. Messze vagyunk még attól is, hogy a zenetudás elemei az általános műveltséghez számítsanak.” Hogy ez az állapot ellenkezőjére változzon, elsősorban megbízható vezetőkre volt szükségünk. Uj zenei közvélemény megalapozására munkálta meg a talajt Kodály, amikor egymagában tett eleget ponori Thewrewk Emil egykori célkitűzésének (1890), föltárván a magyar zenetudomány gyökereit. ★ Esztétikai gondolatait is alkalma nyílik hirdetni Kodálynak. Néhány hónapig referens a Pesti Naplónál (1918—19), ir néhány cikket a Nyugatba és külföldi folyóiratoknak is dolgozik. Ezekben a munkáiban szintén nemcsak egyéni, de valódi magyar vonás a lakonikus közlésmód, a stilus lényegretapintó tömörsége. S ami még fontosabb: a gondolat átfogó mélysége, az álláspont végleges komolysága és a valódi érték fölismerni tudása révén váltak Kodály idevágó írásai az egész újabb magyar zeneesztétika kiindulópontjává. Olyik megjegyzésével uj kulturális távlatokat nyitott a nagy muzsikus: az útjelzők nyomán aztán megindulhatott uj teret hódítani a fiatalabb nemzedék. “Birálat”-aiban legmagasabb értelmű közönségnevelést végzett Kodály: avval a L .................. tárgyilagossággal, személytelenséggel, mely már hősies cselekedetnek hat. Amellett ő valódi “irás- müvész” is, ki egy-egy ujságbeszámolóban miniatűr-remeket alkotott. Bartók művészetének pedig nemcsak legelső megértője, de legfinomabb tollú értelmezője is a testvérmüvész. Lényegszerüség, személyfölöttiség, másrészt aprólékos pontosság és a növendék egyéniségéhez alkalmazott pedagógia jellemzi Kodályt, a tanítómestert. Nála “saját gyökerén fejlődhet” a növendék, az a nagy hagyományokból leszűrt formai tudás biztonsága. Nem ismer sémákat, csak alkalmazott esztétikát.- “Mindenkiben fölkelti az autodidaktát”, mert szerinte nem a begyö- möszlött “tudás” nevel művésszé, hanem csak a teljes átélésben meghódított képesség. Óriási tárgyismeret, melyet hihetetlen munkabírás és bámulatos emlékezőtehetség támogat, áll őrt feltétlen, önkénytelen autoritásának bástyáján. Amikor véletlenül megtudta, hogy az újonnan felvett hivatalnok havi 20,000 lírával többet kap, mint ő, Battistella dühbe gurult. Olyan dolgot csinál, mely rendes körülmények között őrültségnek tűnne: bemegy a vezérigazgatóhoz, megmondja neki a magáét! Könnyű volt hozzájutni, sem a hivatalszolgák, sem a titkárnők nem akadályozták meg, még mielőtt észrevette volna, már bent is volt a nagy fényűzéssel berendezett óriási irodában. Ebben a pillanatban dühe már el is párolgott. — Tessék, tessék, jöjjön csak. — Bocsásson meg, vezérigazgató ur, de. . . — Megbocsátani? Vajon mit? örülök, hogy jött, sőt meg is köszönöm. — Ön? — Igen, én. örülök, hogy végre látom, de legyen szives foglaljon helyet. Éppen azok, akikben a legtöbb a bizalmunk, legjobban elhanyagolnak minket; hja, ez az élet törvénye, nem igy van? Mondja meg ön, kedves Battistella, menynyi ideje már, hogy nem beszélgettünk nyugodtan? Hetek óta? Dehogy hetek, hónapok teltek már el, sőt azon sem csodálkoznék, ha már évek lennének. — Két és fél éve! Higgye el, kedves Battistella, hogy ez alatt a két és fél év alatt minden este, mikor gondolatban átfutok a napomon, mindig gondoltam önre. Elálvás előtt, minden este, gondolatban felvetettem magamnak a kérdést: És Battistella? Ugy-e, megfeledkeztél Battistelláról! — mondtam magamban. Mikor szánod rá magad, hogy olyan helyre tedd, amilyet megérdemel? Ilyen munkaerőt, valóságos oszlopa az üzemnek, talpig becsületes, amilyen ma már alig akad. . . Esküszöm, igy beszéltem magamban, s higgye el, lelkiismeretfurdalásom volt. Mindig azt gondoltam, holnap majd intézkedem, megszabadulok ettől a lelkiismeretfurdalástól. De azután az ezer felé ágazó munka. .. — Tehát ön, vezérigazgató ur. . . ? — Azt kérdi, szívesen segitek-e önnek? Ne is szóljon semmit, azt hiszi nem értem meg? Azt hiszi, nem tudom magam az ön helyében elképzelni? Akár szóról szóra elmondhatnám önnek, amit velem közölni akart...Van itt egy uj hivatalnok, ennek ellenére többet keres, mint ön, ez olyan igazságtalanság, hogy ön elvesztette a türelmét, nem igy van? — Hát valóban. . . — És ön, kedves Battistella, egy pillanatra fel is volt háborodva, nem igy van? S ki nem lett volna az ön helyében? Ez nem szemrehányás, szó sincs róla. Nagyon jól tudom, hogy a nyilvánvaló igazságtalanság, az igazság durva megsértése a legszelídebb embert is tigrissé változtatja. Talán nem igy van? — Mindenesetre ... — Látja? És ön azt gondolta, hogy én nem értem meg, hogy nem tudom, hogy nem érdeklődöm. Kishitű ember! Helyes, legyen ez mindkettőnknek jó napja. Legyünk magunkkal ma este Egy-egy szavával képes az egész embert megváltoztatni és uj irányba terelni, képes egy területet, amely eddig vaksötét volt a tanítvány előtt, hirtelen bevilágítani. A 20-as évek óta “Kodály- növendék”-nek lenni: világmárka. Magyar földön “kínosabb az ut és keményebb a rög”, mint másutt, szépet akarni, Kodályt is gyakran megpróbálták “kikezdeni” a rosszakarók, legkinzóbb tán tanári szabadságoltatása idején (1919—1921). Alig van olyan kifogás és vád, mivel nem illették volna. Zenepolitikusaink jól megérezték, hogy amit Kodály cselekszik, az mindenképpen ellentétes azzal a “renddel”, amelyet ők helyesnek Ítéltek. A hírlapok “rendszeres hajszát” indítottak a művész személye és müvei ellen. De a valódi rugók: irigység és féltékenység, ez ősi ellenségek, itt is hamar levetik az álarcot. A ráirányított mérgezett nyilak rendre lepattantak a Kodályt övező vértről. Ércnél szilárdabb páncél védte őt: a hűség önmagához. elégedettek. . . Mit szólna hozzá, ha 150,000 lírában állapítanám meg a fizetését? — Hogyan? — Most prémiummal s miegyébbel ön körülbelül 98,000 lírát keres, nem tévedek? — Kilencvenhetet. — Helyes, egy kis lépést előre. Legyen 150,000. Elég? — Megvallom, nem is> reméltem. . . — Látja, nem is vagyok olyan sárkány, olyan utolsó, olyan emberevő, olyan vén róka, mint ahogy mondják. — Én. . .én nagyon köszönöm. — Csak semmi köszönet. Nekem kell köszönetét mondanom jó mukájáért.. .Szabad egy cigarettával megkínálnom ? — Köszönöm, nem dohányzom. — Látja, ez szép dolog. Én ellenben egyikről a másikra gyújtok rá, mintha robotban kellene csinálnom. Helyes, helyes. . . így most minden rendben van. — Köszönöm, nem is alkalmatlankodom tovább. — Nem tartom vissza kedves Battistella. Minden jót kívánok. — Azután nagyot sóhajtott: Kár pedig. . . a Aj — Miért kár? — Semmi, semmi. Más tervem volt önnel, de most már mindegy! — Az ember mindig tervezget, de most már.. — Vezérigazgató ur, nem akarja nekem megmondani ? — Ismerem már az embereket, ha valamit tesz az ember, könnyen úgy jár, hogy félreértik és rossz néven veszik. — De én nem. — Hát nagy bizonyítéka lenne a bizalomnak, a barátságnak, az biztos. Megértem azonban, hogy különös hatást tenne önre. — Különös hatást, hogyhogy? Ezenfelül pedig olyasvalamiről van szó, aminek titokban kell maradnia. . . — Nem bízik bennem? Az igazgató lassan felállt, fel s alá sétált a helyiségben, gyanakvóan körülnézett, az ajtót kulcsra bezárta, megállt, hallgatózott, hogy nem jön-e valaki, mutatóujját az ajkára tette, majd újra az Íróasztalhoz ült, előrehajolt, s halkan, csaknem suttogva mondta. — Én már öreg vagyok. — Ugyan, ugyan. — Öreg. A szivemen már érzem. . . Egyik napról a másikra... — Még tréfából se mondjon ilyet. — S ide? Ehhez az íróasztalhoz? A helyemre ki fog ülni? Hallja, amit mondok Battistella? — Természetesen, csupa fül vagyok! — Nagyon kérem, bízom önben, senkinek egy szót se arról, amit most mondok...Egy idő óta nagy változások forognak szóban... :— Változások? • | (Folytatás a 13-ik oldalon) Molnár Antal :: :: :: ::íi ví ii f:::::7: :0t :t :: :: ;QOr;OOí :Ot ■' ■■ g :t :0- :OÍ » :t :::::: :: :t ;; :t :: :: ;; gjg gjg iflgKBBH :: :: g g glKijgjggjg Dl NO BUZZ ATI: A fizetésemelés
