Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-28 / 13. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, March 28, 1957

a

12

Irodalombja Művészet]

Nagyszalontán, Arany János születésének 140. évfordulója alkalmából, ünnepélyesen megnyitották az Arany János emlékmúzeumot, Bukarestben pedig az Írók házában irodalmi estet rendeztek a nagy magyar költő emlékezetére. Dr. Petru Groza, a román nagy nemzetgyűlés elnökségének elnöke ebből az alkalomból irta cikkét.

Arany János születése 140 éves évfordulójának ünnepi köntösét a nagy költő minden ismerője és tisztelője örömmel és elégtétellel ölti magára.

örömmel azért, hogy a másfél század nem törölte ki a nemzedékek emlékéből a költőt és müvét. A változatos történelmi fordulók, a zimankós idők és uj adottságok a nemzetek életében és azok egymásközötti viszonyában, nem szorították a könyvtárak poros és elfelejtett polcaira ez óriás irodalmi termékeit. Sőt, az uj idők hatalmas, szele lesepri az ö könyvéről is a feledésnek itt-ott összegyűlt porát és felfrissítve tárja elénk népe nagy fiának lelkét és írását, lelkitáplálékul és ösztönzésül.

Elégtétel azért, hogy ez ünnepet a több mint egy évezred óta együttélő két nép, a magyar és román nép, együtt üli meg. Együtt ünnepli nemcsak a magyar költőt, hanem a másik, ugyancsak bihari román Iosif Vulcant is. Ezt éppen napjaink uj szelleme és felfogása emberekről és dolgokról, egyének és népek életéről, teszi lehetővé. A magyarok mellé szives örömmel sorakoznak közös hazánk román dolgozó polgárai is Arany János emlékét ünnepelni.

Az évszázadok során átélt tragikus összetűzések, meghasonlások ellenére rendíthetetlenül bíztam — és e bizalom erősebb, mint valaha — abban, hogy a két nép végre egymásra talál, karöltve és testvéri egyetértésben építve ki magának egy szebb, boldogabb jövőt. E nagyszerű célhoz vezető utón vagyunk, amikor Arany Jánost közösen ünnepelhetjük és ünnepeljük. Népeink alkotó géniusza sokszor nyilatkozott meg nagy fiaiban. Alkotásaik mennél bensőbb, kölcsönös ismerete ad elsősorban lendületet arra. hogy ez utón immár bátran és nagy léptekkel haladjunk előre.

S miután nekem megadatott jól ismerni és sokszor elmerülni Arany János müveinek szépségében, fokozott örömmel látom ez ünneplést. Mint a szászvárosi református Kuun Kollégiumnak nyolc éven át volt román diákja, közelebb lépve a magyar nyelv és irodalom ismeretéhez. Arany János balladáiban jöttem rá először a magyar vers szépségeire. Nemcsak a magyar irodalomban, hanem a világirodalomban is páratlan balladáinak hosszú sorát — Tetemrehivást, Zách Klárát, Ágnes asszonyt, A walesi bárdokat — oly szenvedéllyel sajátítottam el, hogy nagy- részüket ma is lendülettel szavalom. Múlt év őszén a kolozsvári Bolyai Egyetemen be nem jelentett látogatásom alkalmával, a magyar irodalom tanszékéről, rövid időre megzavarva és elfoglalva a professzor katedráját — erről nyilvános bizonyságot is tettem.

Az eszme, amely költői alkotásaiban egy életen át végigkíséri a költőt: minden, ami állandó értékű. szép és nemesitő, a népből ered. A népből, a népnek gazdag tradícióiból, nyelvének kimeríthetetlen kincseiből merített ihletet hatalmas müvének, a Toldi-trilógiának megalkotásában is.

Ez eszme és a Toldi müvével való találkozásom teremtett bennem alkotásaival állandó lelki kapcsolatot. A múlt év nyarán testileg odaláncolva az ágyhoz, hosszú betegségem alatt, lelkem szabadon szárnyalt és sokszor állapodott meg Arany Jánosnál is, táplálkozva verseinek szépségével. Egy forró nyári napon, egyik kezelő orvosomnak, dr. Kahána Ernőnek, aki irodalmi- íág teljesen felkészült székelyföldi hon társam, szenvedve e tikkadt melegtől, halkan elszavaltam Toldiból e sorokat:

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajita;

Nincs egy árva fűszál a törzs közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely, nagy határ mezőben.

Álmomban e verssorok és Toldi ma élő vén- diálctársaim is visszaemlékeznek — kedvencévé lettem. így jutottam a kollégium első dijához is.

Akkori dolgozatomban, mint halványan vissza- emlékszem, e költőt úgy7 Írtam le, mint akiben befelé dolgoznak az élet értékei, szembeállítva nagy barátjával, Petőfivel, akit a könnyen gyűlő, ifjú hév jellemez. így érthető meg az, hog.v arany lirai képeiben elégikus árnyakkal tölti meg szivünket, de egyszersmind drámai elánnal párosult egyénisége a cselekvések tragikus varázsát önti felénk. ír és vár, dolgozik és csiszol, amig népi tárgyú, hatalmas epikai müvével, a Toldival, meglepi, sőt valósággal felriasztja kortársait, elsősorban költő- és iró-társait. Volt, aki megértse. Köztük Petőfi Sándor rohan le, mint első, a Bihar megyei Nagyszalontára, a költő csendes falujába, odatapadva Arany7 boldog családi életének melegéhez, amint azt Petőfi egy versében meg is énekli.

Arany Jánoshoz címzett versében Petőfi igy ir:

Toldi írójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!. . .

Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

gigreB:a;gre:>rg«8rflig;s^

Részletek Arany János TOLDI c. költeményéből

ELSŐ ÉNEK

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben.

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tiz-tizenkét szolga Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig-rakottan Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ősztövér kutágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba s benne vizet kémei:

Óriás szúnyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szija ki.

Válunál az ökrök szomjasan delelnek.

Bögölyök hadával háborúra kelnek: >

De felült Lackó a béresek nyakára.

Nincs, ki vizet merjen hosszú csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, Meddig a szem ellát puszta földön, égen;

Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán.

Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

Széles országúira messze, messze bámul. Mintha más mezőkre vágyna e liatárrul:

Azt hinné az ember: élő tilalomfa.

Ütve ‘általutnár egy csekély halomba.

Szép öcsém, miért állsz ott a nap füzében?

Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;

Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve A világért sincs most egerészni kedve:

Vagy sohasem láttál olyan forgószelet.

Plint az, aki mindjárt megbirkózik veled.

És az utat nyalja sebesen haladva.

Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Nem is, nem is azt a forgószelet nézi.

Mely a hamvas utat véges-végig méri:

Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél.

Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.

És amint sereg kél szürke por ködéből,

Úgy ke! a sóhajtás a fiú szivéből;

Aztán csak néz, csak néz előre hajolva.

Mintha szive-lelke a szemében volna.

“Szép magyar leventék, aranyos vitézek!

Jaj be keservesén, jaj be busán nézlek.

Merre, meddig mentek? Harcra? háborúba? Hirvirágot szedni gyöngyös koszorúba?

Mentek-e tatárra? mentek-e törökre.

Nekik jóéjszakát mondani örökre?

Hej, ha én is, én is köztetek mehetnék.

Szép magyar, vitézek, aranyos leventék!”

Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,

Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;

S amint fő magában, amint gondolkodik.

Szive baba nat ban összefacsarodik.

Mert vitéz volt apja; György Is. álnok bátyja,

A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;

“Más csak levelenként kapja a borostyánt s neked rögtön egész koszorút kell adni...” Valóban “tíizokádó gyanánt, a tenger mélységéből egyszerre bukkant ki”, ahogy azt ugyancsak Petőfi írja a Toldi szerzőjének.

ő marad a magyar ballada legmüvészibb, felülmúlhatatlan mestere is. Elmerülve e balladák gyönyörű verseibe, sokszor méláztam el e kis népek sorsán, akiknek nyelvét határaikon túl vajmi kevesen ismerik. Szemben a hatalmas világhódító népekkel, akik elfoglalva a földteke nagy részét, beleoltották népeikbe nyelvüket és kultúrájuk termékeit. E müvek nagy értékeit senki sem vonhatja kétségbe, de gondolkozom azon, hogy világvonatkozásban egy Arany, Petőfi, Tompa, Eminescu, Goga, Cosbuc, kis népeink e nagy fiainak alkotásai, nem érték-e volna el amazok némelyikének hírnevét, talán túl is szárnyalva azokat.

Tudatában mindezeknek, ünnepeljük tehát mi, két kis testvérnép, annál nagyobb bensőségge: szellemi nagyjainkat s köztük különösen azokat, akik, mint Arany János, népeik költői voltak, a nép ga ;zdag költői kincstárából merítettek és igy müveik is örökértéküek, mert népüknek alkottak Bucaresti, 1957 március

Dr. Petru Groza

if >í:: irasMEgggsra g^!g^llBifflHSlílBIB®SÍB12l9ÍKÍSlgBlíg ~

S míg ő béresekkel gyűjt, kaszál egysorban, Gőgösen henyél az a királyudvarban.

Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,

Itt kevély hadával Laczfi Endre maga:

Délcegen megüli sárga paripáját.

Sok nehéz aranyhim terheli ruháját;

És utána nyalka, kolcsagos legények.

Tombolván alattok cifra-nyergü mének;

Nézi Miklós, nézi s dehogy veszi észbe.

Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

. “Hé, paraszt! melyik ut megyen itt Budára?” Kérdi laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;

De Toldinak a szó szivébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kiviil is haliik.

“Hm. paraszt én!” emlgy füstölög magában,

“Hát ki volna ur más széles e határban?

Toldi György talán, a rókalelkü bátya.

Ki Lajos királynál felírt a tányért váltja?

“Én paraszt? én?” — Amit még e szóhoz gondolt, Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt. Azzal a nehéz fát könnyedén forgatja,

Mint csekély botocskát, véginél ragadja;

Hosszan, egyenesen tartja fél-kezével,

Mutatván az utat, hol Budára tér el,

S mintha vassá volna karja, maga válva,

Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa.

Nádor-ispán látja Toldit a nagy fával,

És eláinul rajta mind egész nadával.

“Ember ez magáért” Laczfi mond “akárki Nos fiuk, bírókra, hadd lássuk, ki áll ki?

Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rudat. Amellyel mutatja e suhanc az utat?”

Szégyen és gyalázat: zug, morog mindenki.

Egy paraszt-fiúval még sem áll ki senki!

De ki vina bajt az égi háborúval,

Szélveszes, zimankós, viharos borúval?

És ki vina isten tüzes haragjavai,

Hosszú, kacskaringós sistergő nyilával?

Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága S nem megunt előtte isten szép világa; Jaj-keserves annak, aki jut kezébe.

Meghalt anyjának is visszari ölébe.

Elvonul a hadnép hosszú tömött sorban,

Toldiról beszélnek az egész táborban:

Mindenik mond néki nyájasat, vagy szépet, Mindenik dérit rá egy mosolygó képet;

Egyik igy szól: “Bajtárs! mért nem jössz csatára Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.” Másik szánva mondja; “Szép öcsém, be nagy kár. Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.»’

Elvonult a tábor, csillapul morajjá:

Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;

Toldi meg nagy busán hazafelé ballag.

Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;

Mint komor bikáé, olyan a járása,

Mint a barna éjfél, szeme pillantása.

Mint a sértett vadkan, fu veszett dühében. Csaknem összeroppan á rud vas kezében.

Arany János ünneplőihez