Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-28 / 9. szám

_LI2 JÓKAI MÓR: SÁRGA RÓZSA (12) — Még sem futott el, komám, tőle. (Ezen az­tán nevettek.) — No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra! De éppen nem találta a két morva hajcsár ezt a marhaextemporizációt se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárval­lott cigány. Az öreg révész tudott tótul s megvigasztalá őket. — Nem kell ugatni, atyafiak. Nye styekáty! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mel­lett a nagy réz, a két D. V. betűvel, ami nem azt teszi ám, hogy “Dugdel, Veddel”, hanem azt, hogy “Debrecen Városa”. Nem szabad annak a ’tehenekkel elszökni. Mire visszakerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Meg- keriti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiúszott. Majd azután, ha újra be­szállítjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni, a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, igy aztán szépen át­jönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer meg­fizetni. . . .Jó másfél órába került, amig a komp a túlsó partra átkelt, amig kirakodott, meg bera­kodott s aztán isimét visszatért az innenső part­ra. A hajcsárok futottak a dombon álló révház­hoz s keresték a tehéncsordát. De biz azt nem látták sehol. A lókupec azt mondá, hogy a bőszült vadálla­tok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár, meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltűntek a fűzfák között. Nem tar­tották azok magukat az országidhoz, hanem sza­ladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé fordítva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák bogárzanak. Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott sze­kerével jött onnan Újváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találko­zott egy csorda szarvasmarhával, akik bömböl­ve loholtak a zárni dombok irányában, utánuk egy lovaslegény kutyával. Útba esett a Horto­bágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast. A révészgazda odafordult a két szájtátó haj­csárhoz. — Most kee má ugatnyi atyafiak! ★ Az ohati-puszta a “cifra ménes” legelője. A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek ég­aljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle szinti, amilyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, -ihóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (ami ritka­ság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért hijják “cifra” ménesnek. A “ne­mes” ménes megint más! Ott csak egyfajta, egy­színű ló van. Debrecen városa valamennyi lótartó gazdájá­nak a kancái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szapo­rulatról számol be évenkint egyszer a számadó csikós. Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, amikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos utón, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja. Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék. Négy, öt csikósbojltár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral térítve meg az elkalandozókat. A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és a csor- <Iakut: csakhogy itt nincsen, se taligás, se árva­tőzeg, se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár far­isas; agyonrugja. t Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző AMERIKAI MAGYAR SZÓ csoportok kezdenek a nagy kút felé húzódni. Két szekér közeledik a karám felé a hortobá­gyi nagy, hid felől. A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg­ember, szeme elé tartva a tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre — a lovaikról. — Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a má­sik meg a Pelikán kupec. . . Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, amint a kalendáriumba be­néztem. — Hát az is meg van írva a kalendáriumban? — kérdi kötekedve a Sándor bojtár. — Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden, nemhiába épí­tett őkegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár, oda a Pelikánnak lovakat kell vinni. Helyes volt az asztronómia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pe­likán Samu pedig a vevő. Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyá­jan ismerjük. Szép, kerekképü, kisodrott baju- szu, mosolygós ábrázatu férfiú, középen kidom­borodó termettel; egyébként pedig zsinóros dol­mányban, sarkanytyus csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszú pálcika a kezében felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csa­pat ló ottan a tocsogó mellett, elől a sárga cső- dörrel. A Pelikán Samu pedig egy csontos termetű férfiú, erősen görbe orral, hosszú bajusszal, sza­kállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos ló-kipróbálástól. Magas karimáju túri süveget visel darutollal, kockás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót. hosszuszáru csiz­mákba huzva, a szivartárcája az oldalzsebébe dugva, kezében hosszunyélre tekert lovagkor­bács. Az urak, leszállva a szekereikből, odasétáltak a karámhoz, ahol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtárnak s azzal megindultak a ménes felé. Két bojtár, lóháton, hatalmas ostorkongatá- sokkal előterelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keve­redve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó, olyan, akihez még ember nem nyúlt soha. Amig a két bojtár karéjban kergette hosszú sorba elnyújtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupec rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte. — Ezt szeretném. Arra a Decsi Sándor, szűrét, dolmányát levet­ve, jobb kezébe fogta az összegöngyölitett pánv- vát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyor­san veté ki a hosszú kötelet a kipécézett kanca felé a hurok karikája, matematikai pontosság­gá) talált annak a nyakába s egyszerre ráfojtó- dott. A többi paripák nyerítve rohantak odább, az elfogott ottmaradt. Hánykódott, rugdalt, ágas­kodott, de hasztalan. Az az egy ember úgy tartá fogva a pányvával, mintha ércből volna öntve. Lobogós ingujja végigcsuszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a lószeliditők. Egyik kezével a másik után oda- huzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegü­lés dacára, egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélekzett. Akkor azután a bojtár át­ölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot s arra a szilaj ál­lat olyan szelíd lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illesz­teni; mindjárt odakötötték a lókupec szekerének saroglyájához, aki nem késett egy darab sós ke­nyérrel kiállni meg az áldozatát. S ez az erőmutatvány még háromszor ismét­lődött, a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve s az elfogott kancának egész a szügyéig csúszott le: annál- fogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón, sőt inkább elkezdett rugka- pálni, ficánkolni s nagy darabon maga után hur­colta a pányvánál fogva a csikóst, de ez utoljára mégis csak erőt vett rajta s odavezető a megfé­kezett vadállatot az urakhoz. —, Hát bizony szebb mulatság ez, mint a ka­rambolpárti a Bikában! — mondá Pelikán Samu Kádái- Mihály uramhoz fordulva. — Nincs ám ennek egyéb dolga — monda rá a derék cívis. A lókupec elővette a szivartárcáját s megkí­nálta egy szivarral a bojtárt. Decsi Sándor vett belőle s elserkentve a masi­nát, rágyújtott és fújta a füstöt. A négy remondát elosztották a vásárló kocsi­ja mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyer­ges mellé, negyedik a rudas» oldalához. — Bizony, barátom, maga hatalmas egy le­gény — monda Pelikán uram, maga is szivarra gyújtva a Sándor bojtár tüzénél. — Hát még ha beteg nem lett volna... —dör- mögé a vén számadó csikós. — Nem voltam én beteg! — hencegett a boj­tár, a fejét dacosan felhányva. — Hát mi a fránya voltál? Mikor három na­pig feküdt az ember a mátai ispotályban? — Nem feküdt az ember az ispotályban! Hisz az a lovaknak való! — Hát mit csinált az ember? — Hát be volt rúgva az ember, ahogy dukált. Az öreg számadó végigsodorintotta a bajuszát s megelégedett bosszankodással dörmögé: — Ilyen ez a betyárnép! Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!. Ekkor aztán a fizetésre került a sor. A négy fiatal lónak az árába nyolcszáz forint­ban alkudtak meg. Pelikán uram előhúzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a tárca) s az abban levő nagy csomó papiros kö­zül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem, mert az csupa merő váltó volt: üres és kitöltött. Én pénzt soha sem hordok magammal, csak váltókat — rebegé a kupec. — Ezeket hiába ra­bolnák el tőlem, a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek. — Én meg elfogadom — hagyá helyben Kádár Mihály uram. — Pelikán uram aláírása készpénz. Irószerszám is volt Pelikán úrral. Bugvogó zsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus. — Mindjárt lesz itt Íróasztal is — mondá Pe­likán. — Hozza ide, tisztelt bojtár ur, a paripá­ját, ha meg nem sérteném vele. A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalma­san ki lehetett tölteni a váltóürlapot.. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát. De nemcsak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, akiket négyszer meg­zavartak, akik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kiváncsi gyerekek sereglettek össze, leg­kisebb félelem nélkül a társaság körül. (Igaz, hogy Kádár uram debreceni pereccel traktálta őket.) Egy almáspej csikó éppen a kupec yállára tette a fejét, úgy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltóürlapot kitölteni. Valószínű, hogy mindnyájuk hallgatag bele­egyezésével tette meg Decsi Sándor a maga ész­revételét. —. Miért tetszett az urnák arra a papirosra Írni, hogy nyolcszáztizenkét forint és tizennyolc krajcár, holott csak nyolcszázban alkudta ki a lovakat? (Folytatjuk) A MARS bolygónak a Földtől való minimális (legkisebb) távolsága 33,883,000 mérföld. A csil­lagászok állítása szerint erre a legközelebbi al­kalom a 278,254-es évben lesz, tehát még jó tá­volra esik. A LAP ÉRDEKÉBEN!!!... Legyen szives nézze meg a lap borítékján az Ön neve felett levő dátumot. HA MÚLT ÉV DE­CEMBERNÉL korábbi dátum van rajta, az azt jelzi, hogy el van maradva előfizetésével. Ha na­gyon sok olvasónk lesz nagyon sokkal elmaradva, képtelenek leszünk lapunkat tovább is 16 oldalon megjelentetni. Mi tudjuk, hogy ön nem akarja ezt. ezért kérjük tegyen egy szívességet nekünk, küldje be hátralékát vagy annak legalább egy kis részét, minél előbb. Köszönjük. Alex Rosner, Manager Használja az alanti szelvényt: ALEX ROSNER, Manager 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Rosner Munkástárs! Megértettem felhívását. Tudom mit jelent egy munkaslapnak ha sok a hátralékos, ezért most igyekszem egy részét letörleszteni. Csatolva küldök ..................... dollárt. Név: ............. ................................................................... Cím: ......................................................... ................. February 28, 1957

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom