Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-11-01 / 45. szám
AMERIKAI MAGYAR SZŐ November 1, 1956 ló I A tudomány ÉM világából! ALKALMAZKODÁS ÉS FEJLŐDÉS AZ ÉLŐK VILÁGÁBAN Ha csakugyan fokozatos fejlődés utján jött létre az élővilág és az ember, vajon miért nem érkezett el a fejlődés csúcsára valamennyi állat és növény? Miért maradt meg a többség a fejlődésnek alacsonyabb, sokszor egészen kezdetleges fokán? Hát a fejlődés nem az egész élővilág törvénye, csak egyes kivételes lényeké? Ilyen és hasonló kérdésekkel ostromolják a korszerű fejlődéstani felfogás képviselőit. Hadd feleljünk nekik egy tréfás ellenkérdéssel. Ha igaz az, hogy Munkácsy Mihály asztalosinasból lett a legnagyobb magvar festő, miért nem lett a többi asz- talosinasbcl is hasonlóan kiváló alkotó művész. De ne érjen vád, hogy elütjük a kérdés élét olcsó élcelődéssel. Hogy érdemleges legyen a válaszunk, lássuk csak közelebbről, mit is mond a modern tudomány a fejlődésről. Darwin óta azt tartjuk, hogy az állatfajok nem állandóak, hanem folytonos átalakulásban vannak. Nem is lehetnek állandóak, mert környezetük is szüntelenül változik. Márpedig a természetben csak azok az állatok maradhatnak fenn, amelyek folytonos alkalmazkodással a környezetükkel összhangban maradnak. E folytonos változások láncolata hozza létre a fejlődést. így minden alkalmazkodás tágabb értelemben fejlődés is. mert hiszen a környezettel tökéletesebben összehangolt lényeket hoz létre. Szorosabb értelemben azonban csak azt nevezhetjük fejlődésnek, amikor olyan tulajdonságok jelennek meg, amelyek az állatot magasabb szerveződési szintre emelik. A fejlődés fogalmát igy szorosabban értelmezve nézzük meg, vajon minden alkalmazkodás fejlődés-e. És minden változás alkalmazkodás-e? Nézzünk szét az állatvilágban, és keressünk választ e kérdésekre. Sok állatcsoportban a színek és rajzolat gazdag pompájában gyönyörködhetünk, mégsem keressük az okot, miért ilyen vagy amolyan. Senki sem hiszi, hogy a 2—7—20 pettyes katicabogár pettyéinek száma a különböző környezethez való alkalmazkodás révén jött létre. Még ésak azt sem tételezik föl, hogy a pettyek számának emelkedése vagy csökkenése fejlődés vagy hanyatlásjele. Az élővilág szüntelen változásaival uj meg uj szinruhákat teremt, s ha ez nem hozza veszedelmesen hátrányos helyzetbe az állatot, megmarad, átöröklődik, és fokozza az élet sokszínűségét. Ne erőltessünk hát magyarázatot a madarak, lepkék sokszínű köntösére; ezek többségét nem az alkalmazkodás alakította ki, hanem az élőlények örök változékonysága. Hogyan jön létre maga a változékonyság? Nem tudjuk pontosan. Minden valószínűség szerint az ivarsejtek bonyolult szerkezetű fehérjemolekuláiban végbemenő kisebb-nagvobb változásokban lelhető meg a magyarázat. E változásokat csak kisebb részben idézik elő külső tényezők: a hő, fény, talán a kozmikus sugarak is stb. Jórészt belső tényezők alakítják ki őket. Egy részük valószinüségszámitással előre kiszámítható. Mit értünk alkalmazkodáson? Olyan célszerű változásokat az állatok alakjában, színében, életmódjában, amelyek az örökké változó külvilággal összhangban tartják őket. A célszerűség úgy érvényesül, hogy a legtöbb élőlény a különböző változatok bő választékát hozza létre. A létért való küzdelemben megmarad a célszerű, és elpusztul a célszerűtlen alakú, szinti, életmódú, mielőtt tulajdonságait utódjaira átörökíthetné. A természetben aligha élhetné el ivarérettségét egy szüntelen jegesmedve vagy egy rövidlátó oroszlán. Mi minden változik az állat környezetében? Bármily lassú, mégis fontos fajformáló tényező az éghajlat változása. Több tízezer évvel ezelőtt Európa magasabb hegyeit és északi részét vastag jégtakaró borította. Magyarországon a jégkorszak után az ősember még fenyőfából rakott tűzön sütögette rénszarvas-pecsenyéjét. Azóta az éghajlat fölmelegedett. A jégkorszak állatvilága vágj’ követte észak felé a visszahúzódó jeget, vagy a hegyek hűvös bércein keresett oltalmat, vagy pedig szervezetében átalakulva, alkalmazkodott a megváltozott éghajlathoz. A nagy emlősállatok legtöbbje — a barlangi medve, a maróműt — kipusztult. Az elvándorolt és kipusztult állatok helyét délről és keletről bevándorolt fajok foglalták el. Nemcsak az éghajlat változik. A tavak vize egyre sósabb lesz, ha nincs lefolyásuk. Az elzáróflott tengeröblök esős éghajlat alatt fokozatosan édesvizüvé válnak, s ezért a vizi élővilág nagy része kipusztul, kisebb részét az uj viszonyokhoz való alkalmazkodás tartja tovább is életben. Az élő környezet is változik. A földtörténet kréta-korában kipusztultak az óriási sárkánygyíkok, és velük együtt szűnt meg az életlehetősége a bennük és belőlük élő — ősélősdi és kísérő — állatfajoknak. A harmadkorban egyre gazdagabbá váló emlős- és madárvilág uj életalkalmakat teremtett a rovarparaziták, bolhák, tetvek, kullancslegyek és egyéb vérszivó rovarok kifejlődésére. Megváltoztatja a Föld arculatát, a természetes tájat az ember is. Száz évvel ezelőtt Amerika füves síkságain még ezer meg ezer bölény ropogtatta a füvet. Manapság végtelenbe vesző arany buzatengert ringat ott a szél. A Magyar Alföld fehérnyáras, borókás homokbuckái helyén ma szőlők és akácerdők zöldéinek. A régi állatvilágnak csak az a töredéke maradhatott fenn, amelyik a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodott. Nemcsak környezetének megváltozásával kerülhet uj körülmények közé az állat, hanem vándorlással, terjeszkedéssel is. A madarak sok ezer kilométerre vándorolhatnak, s igy magukkal viszik külső-belső élősködőiket és a testükre ragadt mikroszkopikus lények tömegét. A folyók, szélviharok, tengerára mlások is ezer kilométerekre sodorhatnak el és hurcolnak állatokat számukra meglepően uj környezetbe. Újabban a nemzetközi áruforgalom is sok állatot széthurcol, így hurcolták be Európába a burgonyabogarat és az amerikai szövőlepkét. Uj hazájukban egyes fajok alkalmazkodtak az uj viszonyokhoz, többségük azonban elpusztult. Hanem annál kevésbé változik a környezet a tengerben. Nem egy állatcsoport szinte változatlan alakban él benne évmilliók óta mindmáig. Miként alakítja az állatokat környezetük változása? És mf a "jelentősége é' változásoknak az egész állatvilág fejlődése szempontjából? A rókák rőtbarna színe alkonyaikor és éjszaka — ilyenkor szokott vadászatra indulni — valósággal beleolvad az erdő avarjának színébe. A sarkvidék végtelen fehérségében azonban messzire rikitana a rőt bunda. A sarki róka ezért a magas északon nyáron kékes palaszürke, télen fehér-szinti szőrzetet visel. Délebbre azonban télen is megmarad kékrókának. A Szahara sivatagban élő sivatagi róka színe olyan, akár a homok. Hogyan változtatta a rókák színét az alkalmazkodás ? A zord és az állatokban szegény sarkvidéki hómezőkön az a róka szerezhette meg legügyesebben a táplálékát és az kerülhette ki legbiztosabban a jegesmedve karmait, amelyiknek szína leginkább egyezett a hómező színével. A sötétebb színűek vagy éhenpusztultak az ínséges időkben, vagy ellenségeik áldozatául estek. A megmaradt világosabb szinti rókák szinüket utódjaikra is átörökítették. Azok közül megint a legvilágosabbaknak volt a legtöbb reményük arra, hogy életben maradjanak és utódokat hagyjanak. így fokozatosan mind világosabb színű rókák fejlődtek, végül kialakultak a fehér jeges rókák. Segíti a rókák szinbeli alkalmazkodását az emlős szőrzet színező anyagának az a tulajdonsága, hogy melegben élénkebb, teltebb színű, hidegben fakóbb, világosabb lesz. Nemcsak a szintik változott a különböző éghajlati viszonyok közé került rókáknak. Megváltozott hideg- és melegtürésük, életmódjuk, testalkatuk is. így lassan különböző rókafajok alakultak ki. Csakhogy mind e változások nem hoztak lényegében újat, magasabbrendüt sem az alkati és szex-vezeti fölépítésben, sem életts.ni alapon. De vegyük az éghajlathoz való alkalmazkodásnak egy még közelebbi példáját: az embert. Az egyenlítő közelében a Nap bőven ontja izzó sugarait. Az ott élő népek mind sötét vagy fekete bőrűek. A bőr szinezékanyaga elnyeli a napfény nagy részét, kivált a veszélyesen erős ibolyántúli sugarakat, s igy óvja a bőr mélyebb, érzékenyebb rétegeit. Afrika legforróbb, keleti fél- sivatagos területein cingár, hórihorgas néger törzsek laknak. Hosszú sovány testük nagy felületen sugározza ki az izmokban fejlődő meleget. A zord ázsiai vidékeken ellenben világos bőrű, zömök termetű, mongol népek, laknak. Nincs szükségük fényvédő rétegre, a zömök termet csökkenti a test hőveszteségét a belső-ázsiai hegyek és pusztaságok hideg telében. Európa északi fele, kivált télen, nagyon szegény napsütésben. Az itt lakó népek bőre elszin- telenedett, csak a vér színezi rózsásra; az egészséghez elengedhetetlenül szükséges napsugár könnyen behatolhat a bőrbe. Még a haj) színe is kivilágosodott, és igy alakult ki a szőke, rózsás- bőrű észak-európai emberfajta. A különböző éghajlati viszonyok közepette megváltozott az ember bőre, testalkata. De nevezhetjük-e ezt fejlődésnek? Ugyan melyik a “magasabbrendü” ember? A szőke észak-európai, vagy a fekete néger, avagy talán a sárga mongol? Egyik sem. Ezek a változások az éghajlattal, külvilággal összehangolt megjelenésű embert formáltak. Csakhogy velük sem az ember, sem az állatok a fejlődés lépcsőjén sem feljebb, sem lejebb nem léptek. A változások nem nyitották meg uj, magasabbra vezető útját a fejlődésnek. Van az alkalmazkodásnak egy másik nagyon elterjedt módja, amely a szervezettség hanyatlásával jár. Ezt elsősorban az élősködő életmódot folytató állatoknál figyelhetjük meg. Példának említsük a vérszivó legyeket. Mindnyájan jól ismerjük a szuronyos istállólegyet. Az istállóban tartott lovak, tehenek szüntelen farokcsapkodással, bőrük rángatásával, fejük kapkodásával ipai’kodnak szabadulni tőlük. A légy csak a vérszivás idején tartózkodik áldozatán, utána pihenőhelyére röpül. Szervezete még semmi csö- kevénvesedést nem mutat. A kullancslegyek ellenben már életük javarészét a gazdaállat szőrébe, tollába csimpaszkodva töltik, egyesek nagyritkán, mások sohasem röpülnek. A ló kullancslegyének még jjól fejlett szárnya van, a fecske kullancslegyéé már satnya, csökevénves. A szavasé, mihelyt gazdája szőrébe furakodott, leveti szárnyát, a juh kullancslegye mármár szárny nélkül születik. A denevérlégy — minthogy gazdája állandó ..sötétségben él -*• Remeit is elveszítette, *sőf feje is elcsokevényese- dett. j A kullancslegyeknél tehát az élősködő életmódhoz való egyre tökéletesebb alkalmazkodással egyidejűleg a szárny elcsökevényesedésének valamennyi fokozatát megtalálhatjuk. Hasonlóképpen az élősködés következtében váltak számytalanná a bolhák és a tetvek. A szőrben, toliban megbúvó vérszivónak csak útban voltak a szárnyai, ezért elsatnyultak, eltűntek. Az elcsökevényesedés legnagyobb fokát a legyek és a darazsak lárváin szemlélhetjük. Az anyaállat a kész táplálékba rakja petéit. A kikelő pondróknak nem kell megkeresni táplálékukat, ezért végtagjaik és érzékszerveik nagyrészt csö- kevényesek. A féx-egszerü nyüveknek, sem fejük, sem lábuk nincsen. Az elfajzás (degeneráció) azonban csak lárva alakjukat érte. kifejlett állapotban a legmagasabb fejlettségű rovarokká válnak. Gondoljunk csak a hangyák, méhek csodálatos “államaira”. így hát az alkalmazkodások második csoportja az erős specializálódáson kívül degenerálódással jár, vagyis a szervezet egészének alacsonyabb szerveződési szintre süllyedésével. Az állatvilág fejlődése szempontjából legfontosabb — és legritkább — alkalmazkodások azok, amelyekben uj, magasabb szintet jelentő szervek, uj működések lépnek fel. De keressünk példát e-rre a jelenségre is, hogy jobban értsük. A forró égöv mocsarai a száraz évszakban apadnak vagy kiszáradnak. Az ott élő halak többsége elpusztul a poshadó, oxigénben szegény vízben, vagy a kiszáradás következtében. Vannak azonban halak, amelyek alkalmazkodtak a rendkívüli viszonyokhoz. Uszóhólyagjuk tüdővé alakult, U3zójuk nyele vaskos, izmos lett, ezzel tolják magukat a sürü iszapban mindaddig, amig vizet nem találnak. E tüdőshalak sok rokonságot tanúsítanak a kétéltüekkel és az ősi halkétéltü átmeneti alakokkal. A száraz évszakhoz való alkalmazkodás indította el tehát a halak egy ősi (Folytatás a 11-ik oldalon)
