Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-10-25 / 43. szám
October 25, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ IPARI FEUDALIZMUS KIKNEK FIZETI “JOE SMITH” A NAGY KAMATOKAT? Irta: GERÉB JÓZSEF Évezredeken át tartó gondolkozás és okoskodás után végre a múlt század közepe táján a történelem legkiválóbb tudósai rájöttek arra, hogy az igazságok igazsága, az egyetlen, változhatat- lan. maradandó értékű igazság az, hogy A TERMÉSZETBEN MINDEN DE MINDEN VÁLTOZIK! A természetben ennek az örökbecsű törvénynek engedelmeskedik minden, de minden, — kivéve maga ez a törvény. Ezt a törvényt ismerték fel Copernicus, Galilei, Kepler hires csillagászok; erre a törvényre jött rá Darwin, midőn felismerte, hogy a növény- és állatvilág folytonos változása (fejlődése) hozta létre az embert. És erre a törvényre támaszkodik Marx Károly ama felismerése, hogy a termelő rendszerek is állandó változáson mennek át, amit még soha sem láthattunk olyan tisztán, mint éppen napjainkban. Marx érdeme éppen abban rejlik, hogy már az ő korában észrevette azt a változást, amikor az aránylag még igen lassú menetű volt. De azért már akkor is lehetett látni, hogy a történelmi korszakban a rabszolga rendszert ismerték, ami később átadta helyét a feudális (hűbéri) rendszernek, amit viszont a tőkés termelés követett. Ez utóbbit, — mint tudjuk, — napjainkban küszöböli ki a kollektiv termelő rendszer. De dacára annak, hogy ez utóbbit most már a föld egyharmadán vezették be és igyekeznek megerősíteni, az amerikai sajtó nem akarja azt tudomásul venni. Már szinte hajlandók vagyunk azt mondani, hogy van még egy maradandó igazság és ez, hogy az amerikai nemzetgazdászok, publicisták és politikusok azon konoksága, amivel ezt a nagy változást az amerikai nép előtt titkolni akarják, szintén változatlan. Egy kis segítség Csak a munkáslapok és a liberális sajtó mutatnak rá időről-időre a termelési rendszerekben beállt változásokra. Ez érthető is, hiszen nagyon fontos, hogy a munkások tiszta szemmel lássák, milyen szerepet töltenek be az egyes termelési rendszerek kialakításában és fenntartásában. Azért időközönként, — hogy úgy mondjam, — én is szemle alá veszem a tőkés rendszer fejlődését, igyekszem megállapítani, hogy milyen változáson megy át itt, az Egyesült Államokban, ahol az “American-way” néven említik. Már jó pár éve hangoztatom, hogy az “American-way” már tul-lépte a marxi értelemben vett kapitalizmus határait és azért azt Írtam, hogy helyesebb lenne azt az IPARI FEUDALIZMUS néven nevezni. Gondolom, voltak olyanok, akik tiltakozólag csóválták fejüket ezen kijelentésre, mert a “feudalizmus” szó jelen esetben nem fejlődést, hanem visszaesést jelent. Márpedig van egy másik, sokszor hangoztatott állítás, hogy a társadalmi fejlődésben nincs visszaesés. Azért sokkal helyesebb, ha a “fejlődés” szó helyett inkább a “változást” használjuk, amely lehet előrehaladás, vagy visszaesés aszerint, hogy kinek, vagy minek a szempontjából nézzük. Éppenazért igen jólesett, hogy most a Demokrata Párt elnökjelöltje, Adlai Stevenson jött a segítségemre, aki a Springfield, Mass, városban tartott beszédében többek között ezeket mondotta : Stevenson mondotta Ne hagyjuk magunkat félrevezetni, Amerika nagy iparvállalatai itt vannak és itt is maradtatják hősi küzdelmüket, hogy egyenrangú polgárai. szavazópolgárai lehessenek a nemzetnek! A Stevenson ellen emelt kritikái a demokrata elnökjelölt H-bombás álláspontja és egyéb elvi nyilatkozatai fényében szinte teljesen érvényüket vesztették. A dolgozóknak azt tanácsolni, hogy adják fel szavazati jogukat, az amerikai és a nemzetközi munkásmozgalom százesztendős küzdelme központi vívmányának feladásával egyértelmű. Az amerikai munkásság nem fogja ezt a tanácsot elfogadni. Kritizálni való kétségkívül van elég mindkét pártban, de a kívánt eredményeket nem fogjuk úgy elérni, ha passzivitásunkkal végérvényesig'ük az Eastlandok, Talmadge-ok, Nixonok befolyását és hatalmát.) nak. Mi ebből a nagyságból és az azzal társuló hatásos termelésből kényelmet és egyéb előnyöket akarunk mindenki részére. De a republikánusok manager)ei, akiket a nagy-társulatok irányítanak — úgy akarják az országot kontrolálni, mint a jól beolajozott gépeket; ugv kezelik Amerikát, mint a nagyimunkáltató a kifutó fiút, akire csak karácsonykor mosolyog, de az egész évben hajszolja. Ezzel a rendszerrel egy uj termelési rendszerhez, az IPARI FEUDALIZMUSHOZ vezetnek bennünket, amelyben a kis vállalatok eltűnnek és mindenki az óriási korporációknak dolgozik. Ezzel szemben mi azt tartjuk, hogy a nagy-üzletnek (big business) a nép szolgájának és partnerjának kell lennie. A rendszer alapja Szóval már Stevensonék is észrevették, hogy az ipari feudalizmus felé közelgünk. A régi feudalizmus alapját a földbirtok képezte, amit a nagy földbirtokosok (hübér-urak) bírtak, akik katonai és egyéb szolgálatot nyújtottak az uralkodónak hatalmuk fentartására. Ezeknek viszont a kisebb birtokosok tartoztak “hűséggel”, de mindannyijuknak a földjein jobbágyok termelték az élethez szükséges javakat, amiknek bizonyos hányadát beszolgáltatták uraiknak azért, hogy hányadát művelhessék. Ma a földbirtok helyét csaknem teljesen a bányák, gyárak és üzletek foglalták el. És noha ezekben SZABAD munkásokat alkalmaznak, de azok, miután a bányák, gyárak, üzletek, stb. nem az ő, hanem a kisszámú birtokos osztály tulajdonát képezik, a termelt javaknak csak kis hányadát kapják vissza, noha a bányákat, gyárakat, üzleteket, stb. is mind ők hozták létre. Ez a mondat igv a tőkés termelésre utal. De ha kiesik belőle a munkások GAZDASÁGI SZABADSÁGA, akkor rámondhatjuk, hogy ez a rendszer a feudalizmus színezetét vette fel. Minden jel arra mutat, hogy a roppant nagy állami és privát adóságok alaposan megnyirbálták az amerikai munkás GAZDASÁGI szabadságát; ez a szabadság ma már csak névleges, mint a divatból kiment nemesi cimek. A lapok éppen most közölték a Northwestern National Life Insurance Co. (Minneapolis) statisztikai adatait az amerikai nép adóságairól, amelyek érdekes képet vetnek magára a termelési rendszerre is. Régen várunk már ilyen statisztikát, de a hivatalos hatóságok nagyon kerülik. Nem tudjuk, hogy a biztositó társulatok adatai mennyire helyesek, de hivatalos adatok hijján fogadjuk el azokat, hiszen talán itt nincs okuk arra, hogy ferdítsenek. Nagy adósságok “Az Egyesült Államok népének privát adósága”, — mondja ez a statisztika, — “700 billió dollár, ami 294 billióval több, mint volt a második világháború befejezésekor. Ehhez hozzá kell még adnunk a 272 billió állami (szövetségi) adóságot s akkor az amerikai nép adósága ez év (1956) végére eléri a 972 billió dollárt”. Ha az Egyesült Államok lakóinak számát kerek 170 milliónak vesszük, akkor egyszerű osztással megtudjuk, hogy az ad óságok hói fejenként 5718 dollár jut. — Fejenként azt jelenti, hogy kicsire, nagyra, öregre, fiatalra egyaránt. A következő fontos lépés annak megállapítása volna, hogy erre az adóságra mennyi kamatot kell fizetni azoknak a “fejeknek”? Ez azonban már nagyon komplikált dolog, mert amig a 272 billió nemzeti adóságra 2 vagy két és fél percentnél nem igen fizetünk többet, addig a hitelvásárlásokkal szerzett adóságoknál 12—18 százalékos kamatokat is szednek. És éppen ez az adóság az, amely az “American-way” rendszernek a feudális szint adja. Nézzük csak az átlagos amerikai munkást, — mondjuk a mostanában híressé lett Joe Smith nevűt, aki most 26—30 éves és aki a koreai háború veteránja- Pár évvel ezelőtt megnősült, már van két gyermeke s ennek megfelelőleg kormány kölcsönnel vett egy 15,000 dolláros házat. Persze hitelre vette az automobilját is és részletekben fizeti a TV, a jégszekrény, a gázkályha és mindenféle más bútorok árait is. Mindezekre igen nagy kamatokat fizet s igv nem csoda, hogy a *hetikeresete éppen csak hogy elegendő a részleteit fizetésére. , Kinek fizetünk? Ha Joe szerencsés, állandó munkája van, akkor keservesen fizeti a részleteket és a súlyos kamatokat. Úgy estenként a feleségével beszélgetve* mondogatják, hogy majdcsak könnyebb lesz, ha kifizetik az automobilt. Igen ám, de akkorra az autó már annyira elromlik, hogy be kell cserélni másikért. És a házzal is igy vannak, mert 25—30 év múltán, amikorra kifizetik, már újabb kölcsönt: kell felvenni a ház reperálására, — vagy talán még jóval előbb, másképpen összedőlne. És igy vannak mindenféle más bútorral és felszereléssel is. Joe tehát egész életen át fizeti a részleteket meg a nagy kamatokat, még szerencsés, ha kifizetni tudja és nem veszti el a házát, amikor már a felét kifizette. De kinek fizeti Joe meg a többi hitelvásárló azokat a nagy kamatokat? Mert ha elismerjük is, hogy a részletek egy részével a vásárolt árukért fizet, vagyis azok kapják, akik készítették és szétosztották, de kik kapják a kamatokat? Az amerikai publicisták az utóbbi időben azt hirdetik, hogy az “American-way” valójában, “népi kapitalizmus”, amelyben mindenki tőkés és részvénytulajdonos. Szerintük tehát Joe Smith csak önmagának fizeti a kamatokat is. Sok mindent el lehet mondani erről a Joe-ról, de annyira már mégsem együgyű, hogy 12—18 százalékos kamatokat fizetne akkor, ha annyi tőkével rendelkezne, mint amennyi hitelt vásáról. Hübér urak Joe nagyon jól tudja, hogy a kamatokat a» úgynevezett “finance” társulatoknak fizeti, amelyeknek száma egyre nő. A “finance company” a nagyobb bankoktól vagy másféle vállalatoktól veszi fel a pénzt kisebb kamatra és finanszírozza a hitelvásárlásokat, — persze sokkal nagyobb kamat mellett. íme, itt vannak a nagy és a kisebb hűbéresek. Joe ezeknek fizeti a kamatokat egész életén át; Joe tehát ezeknek a fizető jobbágya attól a perctől kezdve, hogy az első hitelt kéri. Az az még hamarább, mert ezeknek fizetjük a nemzeti adóságok utáni kamatokat is, amelyeket már a csecsemőkre is rátábláznak. Azt kellene már egyszer HIVATALOSAN kimutatni, hogy kiknek a kezeiben futnak össze ezen nagy kamatok. Akkor aztán felismerhetnénk az ország igazi főurait. Mert jelenleg a nyilvánosság előtt aránylag csak igen kevés szerepel, — noha a számuk természetesen nem túl nagy. Ez azonban igen nagy titok, mert ha Joe Smith megismerné őket, akkor rájönne arra, hogy azok. semmivel sem járulnak hozzá a közvagyon növeléséhez és mégis lassacskán annak legnagyobb része annak a kis csoport ipari íournak a birtokába megy. És ha Joe ezt felismerné, akkor...? Szegény és gazdag kéregetők A kéregetési rendszert s a néhány kézben összpontosult javakat a gazdasági rendszer hozta létre. E sorok írója néhány évet töltött el San Franciscóban a Howard, Third és Fourth Street környékén, a nyomorultak negyedében. Láttam éhezőket, amint a szemetes kannák tartalmát kutatták ennivalóért. Ezek társadalmunk nyomorultjai, a züllés utján haladnak, restellnek kéregetni és félnek lopni. Vannak a letörtek között fejlettebbek, akik a jobban öltözött járókellőktől kéregetnek. Megjegyzem, hogy e városrészt járó idegeneknek jó tudni, hogy pénztárcájuk veszélyben van. A környék falvaiban kéregetők krétajelekkel adják le az őket követőknek a jó, vagy rossz üzletről szóló éi’tesitéseket. Ezt a rendszert használják a hivatalos engedéllyel kéregetők. Kacsatollat, keresztet, vagy művirágot tűzetnek a megpumpolt ablakába; sok esetben az eljárási és irodai költségek levonása után a maradvány nem sokat tesz ki a megnevezett nyomorgók részére. Az üzletekben, templomokban, ajtón kivid és belül elhelyezett kannákba dobhatja a jószivii nép a kegyeletadományt. No és a postán érkező, jól megfogalmazott kérőlevelek, a rádión és televízión könnyeket facsaró felhívások! Igen a kéregetés is big business” Amerikában. De van egy nagyszivü kecskeszakállt viselő Samu bátyánk, aki az adófizetők zsebéből e föld kiváltságos urainak osztogat könyöradományt. Megáldott minket az Isten koldusokkal! I). E. ______
