Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1956-02-02 / 5. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

February 2, 1956 -£

I A VILÁGIRODALOM REMEKEI

...........- ■ ■ ■ ------0

Don Quixote

Miguel de Cervantes (1547—1616)

Fordította: dr. p. b.

III. (Befejező rész)

A fegyencek Don Quixote köré gyülekeztek, hogy megtudják, kicsoda, mert azt hitték, ő is bandita, aki csak azért jött, hogy kiszabadítsa őket s hogy ők is az ő rablóbandájába lépjenek. De amikor Don Quixote fennenszárnyaló szavakkal azt parancsolta nekik, menjenek Tobosoba és jelentkezzenek a makulátlan Dulcineánál, kinevették. 'Erre a lovag haragra gerjedt és fenyege- tödzni kezdett, amire kődobásokkal leütötték gebéjéről, lehúzták róla köpenyét, amelyet páncélzata fölött hordott és még a nadrágját is lerángatták volna róla, ha a lábszárpáncél ebben meg nem akadályozza őket. Ami pedig Mambrino sisakját illeti, leszakították fejéről és darabokra zúzták. Levették Sanchoról is a köpenyét, azután gyorsan elhordták irhájukat.

“Sancho”, mondta Don Quixote ünnepélyes hangon, amikor felült és dörzsölgette zuzódásait. “Nem ok nélkül mondogatják a bölcs emberek, hogy aki hitvány csőcselékkel jót tesz, az bizony csak dézsa vizet önt a tengerbe.”

“Ne sokat filozofáljon uraságod”, felelte Sancho, “hanem igyekezzen minél hamarabb kimászni a kulimászból. Az őrök eliszkoltak ugyan, de egykettőre fellármázzák a világot, üldözőbe vesznek és letartóztatnak a Szent Testvériség nevében, amely éppenannyiba veszi a kóbor lovagokat, mint a bolhákat. Rejtőzködjünk el a hegyek közé, amig módunkban van.”

Don Quixote tiltakozott ugyan, hogy erkölcsi parancs böjtöléssel vezekelni és korbácsolni magát imádott hölgye szerelméért, nem pedig elbújni a törvény sújtó karja elől, de azért hagyta hogy Sancho elvezesse a Sierra Moréna egyik vádregényes, távoli zugába, ahol másnap csaknem csupaszra vetközödött és megkezdte remete- elétét olyanformán, ahogyan a lovagságról szóló könyvekben olvasta. Onnan tudta, hogy a lovagok alkalmilag elvonulnak a világtól, magukba- száílnak és elmélkednek szerelmi ügyeiken.

Sanchonak megparancsolta, menjen Tobosóba, közölje Dulcineával, hogy változatlanul imádja és hozzon üzenetet válaszul a páratlan hercegnőtől. Egy hegy szakadékban Sancho egy döglött öszvérre és egy köpenyegre talált, a köpenyegben pedig száz aranypénzre. Mindez egykor egy fiatalemberé volt, akinek kedvesét egy hatalmas, gazdag nemes elcsábította. Bánatában félig őrülten elvonult a világtól és itt élt a vadonban. Sancho azonban nem tudta ezt, de őszintén szólva nem is sokat törődött volna vele, mert úgy vélte, hogy a talált kincs a lovagi életet megillető jutalom, magához vette a pénzt és továbbállt, hogy kükleté.sének eleget tegyen.

Nem messze járt, amikor Miklós mesterrel, a borbéllyal, és a segédlelkésszel találkozott, akik otthagyták falujukat, hogy megkótvagosodott barátjuk keresésére menjenek. Amikor Sanchotól megtudták, hogy és mint állnak a dolgok, elhatározták. hogy cselfogáshoz folyamodnak, csak hogy Don Quixotét visszajuttassák otthonába. Álruhát öltöttek magukra és azt mesélték Don Quixoténak, hogy őket Micomicon hercegnő küldte élte, azzal a kéréssel, hogv jöjjön segítségére. Ezzel sikerült elcsalni Don Quixotét vezeklésétöl. Visszafelé indulva megállapodtak abban a vendégfogadóban, ahol ő és Sancho egyszer már megszálltak és kiállták az emlékezetes szenvedéseket.

Ott aztán, amikor már a tréfát nem lehetett továbbfolytatni, alvás közben összekötözték Don Quixote kezét-lábát és berakták egy sebtiben ösz- szétákolt ketrecbe, a ketreccel együtt feltették egy szekérre és faluiétól egvnapi távolságra iu- tottak vele. amikor Don Quixote megígérte, hogy nem fog elszökni. Akkor aztán kiengedték a ketrecből. Ámde alig lépett ki belőle, egy körmenetet pillantott meg a sikon. Esőért imádkozni mentek jámbor emberek. Don Quixote azon nyomban nagy vitézen rátámadt az ellenséges seregre, de vl ájtatos parasztok oly kegyetlenül eldöngették, logy mozogni se tudott. Barátai igy hát végre

hazaszállították otthonába és ágyba fektették. Don Qiuxote hetekig nyomta az ágyat.

A segédlelkész és a borbélymester minden tőlük telhetőt megtett a nemes ügyért, hogy Don Quixotét otthon tartsák. Közben azonban az történt, hogy egy Sampson Carrasco nevű diák, tanulmányai végeztével, visszatért az egyetemről a faluba és látva, hogy Don Quixote ismét fejébe vette, hogy újra elindul a kalandok útjára, azt ajánlta a borbélynak és a papnak, hogy ne próbálják ei'őnek erejével eltéríteni szándékától, merthogy van neki egy kitűnő terve, amely.meggyőződése szerint nagyszerűen be fog válni.

Mihelyt Don Quixote lándzsát tudott venni kezébe, nekivágott a kalandos útnak Sancho kíséretében. Sancho a száz arannyal bírta rá feleségét, hogy egyezzen be másodszori távozásába. Az asszony némi kételkedéssel fogadta Sancho fecsegését, hogy fáradozása jutalmául megteszik egy sziget kormányzójává.

“A világ legjobb szakácsa az éhség”, mondta az asszony, “és mivel a szegényeknek mindig korog a gyomruk, ez a szakács mindig megizesiti falatjaikat. Mindamellett, ha netalán mégis kapnál egy szigetet, ne feledkezz meg családodról.”

“Ha nem kapom meg a szigetet”, hősködött Sancho, “akkor is az érte vivott harcban fogok elesni.”

“Inkább legyél eleven szamár, mint halott oroszlán”, felelte a nő.

“Sanchonak születtem, Sancho gyanánt is akarok meghalni, de bárhogy essék is a dolog, ha egy sziget akad az utamba, én bizony birtokba veszem, mert a közmondás is azt tartja, hogy ajándék lónak nem nézik a fogát meg azt is, hogy bátraké a szerencse,” felelte a közmondásokat kedvelő s gyakran ferdén alkalmazó fegyverhordozó.

Don Quixote és Sancho Panza nem sokáig po- roszkált az utón, amikor egy páncélba öltözött lovas került elébük. Páncélja fölött címer volt, amelyen apró üvegdarabkák ragyogtak, zárt sisakja felett pedig hosszú fehér toll lengedezett. Az idegen a Tükrök Lovagjának nevezte magát es felszólította Don Quixotét, ismerje el, hogy a páratlan Casildea de Vandalia a világ legszebb és legerényesebb hercegnője. Még azzal is kérkedett, hogy ő volt az, aki összemérte erejét a rettenthetetlen lovaggal, Don Quixote de la Man- chával, és kivetette nyergéből.

Don Quixote hazugnak nevezte az idegent mind a két kijelentéséért és azt követelte, hogy vívjanak bajt azonnal. Ebbe a másik készséggel bele is egyezett azzal a feltétellel, hogy a vesztes fél a győztes kényére-kedvére kiszolgáltatja magát.

Amikor a két lovag egymás felé vágtatott a tükrös lovag zavarban látszott lenni, hogy voltaképpen mit is csináljon lándzsájával, amelynek kezeléséhez szemmelláthatőlag nem volt hozzászokva. Lova is rozzant gebe volt, s ha lehetséges. még Rózinantenál is u^avalvásabh. A az lett, hogy Don Quixote ellenfele a vén gebéje farán keresztül hátrabugfencezett.

A Tükrök Lovagja úgy feküdt ott a földön, mintha meghalt volna. Don Quixote leszállt a nyeregből és oldozni kezdte a lovag sisakját, hogy lássa, mily súlyos a sebesülése. Nagy volt meglepetése, amikor felfedezte, hogy a lebukott vitéz az egyetemet végzett Sampson Carrasco szakasztott mása.

“Lám csak”, kiáltotta Don Quixote, “mit müveitek velem a gonosz varázslók. Ezt a lovagot átváltoztatták ifjú barátom hasonmásává.”

Ekkorára azonban a Tükrök Lovagja kezdett magához térni, de Don Quixote az elesett ellenfél torkához illesztette kardja hegyét és komor hangon ráförmedt:

“Lovag ur, kegyed halottnak tekintheti magát, ha nem ismeri el, még hozzá azonnal, hogy a páratlan Dulcinea del Toboso hercegnő szépségében lefőzi a kegyed Castildea de Vandaliáját. Kegyedet egy jóbarátom hasonmásává varázsolták, de hiába, mert ez sem menti meg!”

A végzett diák, mert csakugyan ő volt av, beleegyezett Don Quixote minden követelésébe, sőt még azt is megígérte, hogy azonnal megy jelentkezni Dulcinea előtt és mindent megtesz, amit a hercegnő ráparancsol. A fiatalember azt hitte, hogy könnyűszerrel legvőzheit Don Quixotét s majd esküjét veszi, hogy két évig felhagv a kóbor lovagsággal. Úgy vélte, hogy ennyi idő múltán az öreg kiheverheti hóbortjait.

Sancho fennen magasztalta gazdája hőstettét és azt mondta az idegen lovagnak, akiről nem tudta elhinni, hogy azért hasonlit Carraseohoz, mert elvarázsolták: “Addig jár a korsó a kútra, mig el nem törik. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Addig üsd a vasat, mig meleg. Nem jó. nem jó a legénynek a kapuba kiállni, üres hassal nem lehet himnuszt énekelni.”

A Tükrök Lovagjával esett kaland után Don Quixote és fegyverhordozója hosszú napokon át ment-mendegélt, apró-cseprő kalandokon esve át, míg egy reggel, amint az erdőből kibukkantak, urhölgyek és urak méltóságos felvonulását látták kísérőikkel egyetemben, amint sólyomvadászatra indulónak.

Az előkelő társaságot egy főhercegi pár vezette. A főherceg is, a főhercegnő is hallottak már a hires-neves, nemes és nemzetes Don Quixote de la Mancha lovag korábbi hősi cselekedeteiről és pedig abban a beszámolóban, mit második nagy kalandja után Írtak meg és adtak ki. Nagy örömmel üdvözölték hát a lovagot és eltökélték, hogy jót fognak mulatni a rovására.

Meghívták kastélyukba, ahol felelevenítették a lovagság mindazon szokásait, amelyekre emlékeztek a kalandregényekből és csaknem pontról- pontra megismételték, megjátszották a lovagregényekben gyakran olvasott jeleneteket veszélyes helyzetbe jutott kisasszonyokról, lovagi versenyekről és szerelmesekről, pontosan azokat a történeteket, amelyeknek leírásaitól derék lovagunk bus feje meghibbant egy kissé.

Sancho azt gondolta, most érkezett el a legalkalmasabb pillanat, hogy a maga szigetét követelje, és a főherceg, miután a várnaggyal átbeszélte a kérdést és elrendezte az ügyet, diszmenet- ben útnak indította a fegyverhordozót egyik városa felé, amelyben megengedte, hogy Sancho egy ideig a kormányzó szerepét játssza.

Sancho először is kifogásolta, hogy a szigetét nem veszi körül semmiféle viz, de a főherceg megnyugtatta, hogy sok szigettel igy van ez, (például Mármarosszigettel.) Don Quixote az életbölcseség és életigazságok egész ragyogó tárházával látta el nagy útjára induló fegyverhordozóját:

“Az erényt tekintsed életszabályodul, mert a vért örökli az ember, de az erény köztulajdon és mindenki megszerezheti. Mindenki saját szerencséjének kovácsa. Tekintsd érdemdusabbnak az alázatos embert a fennhéjázó vétkesnél. A szegények könnyeiért több részvét hassa át szivedet, de igazságszolgáltatás dolgában a szegényt és a gazdagot egyenlőnek vedd. Felejtsd el egyéni sérelmeidet és csak az ügy érdemére légy tekintettel. Ne alázd meg szavakkal azt, akit tettekkel kell megtanítanod kesztyűbe dudálni. Ha az igazságszolgáltatás serpenyői nincsenek egyensúlyban, akkor szánalommal és ne arannyal igyekezz kiegyenlíteni a különbséget. Magántekintetek ne befolyásoljanak más emberek ügyeinél. Ne saját akaratod uralma alatt állj, mert csak a tudatlan ember támaszkodik hivságosan saját értelmére.”

A főherceg és a főhercegnő csak ámult-bámult a bölcseség ezen megnyilatkozásain és azon csodálkoztak, hogyan is lehet valaki egyes kénlésekben ennyire épeszű és a lovagság dolgában any- nyira bolond.

Sancho “szigetét” Baratriának nevezték. És bizony mindennek lehetne nevezni, csak annak nem, amilyennek Sancho képzelete maga elé festette. Sancho például falánk ember volt és első kormányzói tetteképpen legszívesebben teleitta- ette volna magát, ámde amikor a dúsan terített asztal mellé telepedett, ott állt mellette udvari orvosa és valahányszor valami étvágycsiklandó ételt raktak elébe, az orvos megérintette varázspálcájával s az ételhordók egy pillantás alatt elkapták előle.

“Kormányzóságod étkeire a legnagyobb gonddal kell ügyelnünk”, mondta az orvos megfellebbezhetetlen hangon, “nehogy olyasmit egyen, ami káros a szervezetére.”

“Azt a keserves rézangyalát!” kiáltotta Sancho, amikor ilyeténképpen kenyérre és vízre apasztották étrendjét. “Adjatok ennem már valamit vagy pedig vegyétek vissza a szigetemet, mert olyan kormányzat, amely nem juttat ennivalót az embernek, nem ér egy fityinget se!”

Két álló nap és éjjel azzal foglalkoztatták San- chot, hogy különféle peres ügyekben döntsön. Sancho döntéseit roppant éleselméjűség jellemezte, noha közben majd éhenhalt.

Egyszerre csak levél érkezett a főhercegtől, aki figyelmeztette, hogy ellenséges hadsereg készül a “sziget” megtámadására. A kormánvzó- nak kötelessége éberen őrködni. Ezen az éjjelen óriási felfordulás keletkezett a városban. Sancho őrei berohantak lakosztályába és kérték, fegvve-