Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1956-06-28 / 26. szám

June 28, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ-f I ‘ }' 'I" ' ! ' )' Külpolitikai Szemle ■ i — I' i -----------------■■TilT. I'I'' i— VITÁK A “KORSZERŰ” AMERIKAI KÜLPOLITIKÁRÓL Egy-két év óta feltűnően megváltozott az ame­rikai államférfiak beszédeinek hangneme. Egyre ritkábban hallani a régebben megszokott szóla­mokat: “Hivatottak vagyunk a világ vezetésé­re!”, “Amerikai évszázadban élünk!” stb. Az utóbbi néhány hónapban pedig a hajdani maga- biztosságot egészen uj hangok váltották fel. Az amerikai politikusok és a hírmagyarázók mostanában a külpolitika “gyötrelmes felülvizs­gálatának” szükségességéről nyi­latkoznak. A New York Times, külföldi tudósítóinak jelentései alapján, hétrészes cikksorozatot szentelt az amerikai külpolitika bírálatának, a Newsweek hosszú cikkben számol be az amerikael- lenes hangulat terjedéséről kül­földön. Szenátorok és újságírók riadót fújnak “a semlegesség térhódítása”, a szövetségesek “el- hidegülése” miatt. Még John Foster Dulles kül­ügyminiszter is, aki pedig az “erőpolitika” egyik fő szerzője, végrehajtója és védelmezője, a mi­nap kijelentette: szívesen venné az amerikai kül­politika gondos felülvizsgálását... Eisenhower elnök már előbb áprilisban tartott beszédében a felülvizsgálat szükségességének igazolásaként mondotta: “A világ gyors ütemben változik. Az a politika, amely hat hónappal ezelőtt jó volt, ma már nem feltétlenül hatásos.” Eisenhower megállapítása persze magában vé­ve helyes, de nem ad választ a két legfontosabb kérdésre: 1. Hogyan értékelik az amerikai kül­politika irányítói a világban végbement változást, és 2. hogyan kívánják “korszerűsíteni” az ame­rikai külpolitikát a változás követelményeinek megfelelően ? A szocialista világrendszer kialakulása és erő­gyarapodása, s ezen belül a Szovjetunió rohamo­san növekvő ereje, a nemzetközi diplomáciai erő­feszítései valóban uj helyzetet teremtettek a vi­lágban. Alapjában véve megértették ezt s levon­ták a következtetéseket a fontosabb nyugati or­szágok vezetői, nem is beszélve az ázsiai és afri­kai országok nagy többségéről. Csak épp nálunk vonakodnak bizonyos körök egyértelműen szem­benézni a valósággal. Még a hivatalos fórumok sem jutottak egységes véleményre a változás ér­tékelésében. Vannak, akik azt állítják, hogy a Szovjetunió politikája mitsem változott, tovább­ra is “hódítás”, “terjeszkedés” a célja, s nem szabad engedni, hogy a szovjet vezetők “moso­lyai”, uj “taktikája” megtévesszék a “szabad vi­lágot.” Mások szerint a Szovjetunió újfajta, bé- külékenyebb politikát folytat ugyan, de ez a régi­nél sokszorta veszélyesebb, mert megtéveszti a nyugatiakat, elaltatja éberségüket: a semleges­ség, a tárgyalások útjára, a hadikiadások csök­kentésére csábítja a szövetségeseket, sőt félő, hogy az amerikai népet is. Van természetesen egy harmadik, egyre szélesedő csoport is, amely kénytelen elismerni a Szovjetunió őszinte béke­szándékát, azt, hogy el lehet kerülni a háborút, s a két rendszer békés versengésben egymás mel­lett létezhet, sőt együttműködhet. De jelenleg nem ezek a döntő tényezők. Az amerikai külpolitika átértékeléséről és kö­vetendő útjairól folyó vita e különböző irányza­tok között bontakozik ki, s a háttérben fellelhe­tők a nagy monopoltőkés csoportok érdekellenté­tei. Bár a vita már jó ideje folyik, még semmi gyakorlati eredményre sem vezetett. Ez jórészt a választási év fonákságainak tulajdonítható. A republikánus és a demokrata párt hivatásos po­litikusai és az elnökjelöltségre pályázók már hó­napok óta, s feltehetően egészen a novemberi választásokig minden kijelentésüket, minden lé­pésüket ahhoz idomítják: mit kell tenniök, hogy több esélyük legyen a megválasztásra. Különbség van, természetesen, a kormányon levő republikánus párt és az ellenzéki demokrata párt politikusainak magatartása között. De egy dologgal mindkét nagy burzsoá párt adós; azzal, hogy miképpen módosítsák az amerikai külpoliti­kát az uj helyzet követelményeinek megfelelően. Az elnökjelöltségre esélyes demokrata pártiak: Stevenson, Kefauver, Harriman hevesen bírálják az Eisenhower-kormány külpolitikáját. Stevenson például egyik legutóbbi választási beszédében ezeket mondta: “Szégyenteljes irónia, hogy han­goskodásunk, udvariatlanságunk és kardcsörteté- sünk, nem is beszélve a szovjet propagandáról, azt a benyomást keltették gondolkodó emberek között szerte a világon, hogy az Egyesült Álla­mok és nem Oroszország veszélyezteti a békét.” Kefauver pedig kijelentette: “A következő elnök­nek egyik feladata lesz visszahódítani Amerika számára más nemzetek tiszteletét”. A hogyanról, a mikéntről azonban hallgatnak. A demokrata pártnak nincs merész, újszerű kül­ügyi programja, s ezért, bármi­lyen igazságos bírálattal illeti a jelenlegi külpolitikát, a vá­lasztók igényeit ez nem elégít­heti ki. A republikánus pártiak hely­zete bonyolultabb. A kormány vezetői kénytelenek mentegetni saját eddigi politikájukat, és ügyelniök kell, hogy eleget te­gyenek a republikánus pártveze­tők szélsőjobboldali csoportja, a Knowlandok, Nixonok, Hoover- ek követeléseinek is. Ez a cso­port, amelyhez közel áll Dulles külügyminiszter, nemegyszer súlyos szemrehá­nyásokat tett Eisenhower elnöknek túlságosan “liberális”, “erélytelen” politikájáért a Szovjet­unióval szemben. Másrészt, persze, Eisenhower- éknek számolniok kell a választók kívánságaival, akik nagy többségükben a további enyhülés hí­vei. Ha eddig valószínű is volt Eisenhower újra­választása, a szavazás közelsége és az a formális tény, hogy a jelenlegi adminisztráció felhatalma­zása rövidesen lejár — megköti a kormány ke­zét, akadályozza abban, hogy hosszú távra szóló döntéseket hozzon és valamiféle átfogó progra­mot dolgozzon ki az amerikai külpolitika “korsze­rűsítésére.” Eisenhower legújabb betegsége még jobban megbénítja uj döntések hozatalát. Persze a világpolitika fejlődése nem áll meg az amerikai elnökválasztás kedvéért. A Szovjetunió vezetőinek tárgyalásai nyugati államférfiakkal, a nyugati—keleti kereskedelem kiterjesztésének követelése, a szovjet haderők csökkentése, az amerikai tekintély hanyatlása a világ számos térségében — mindez határozott állásfoglalást és intézkedést követel az Egyesült Államok koi’má- nyától. Az előbb vázolt okokból azonban az utób­bi időben az állásfoglalás is, az intézkedés is a legtöbb esetben elmaradt vagy felemás volt. így azután halogatás, vita, egész sor ellentmondó nyilatkozat és akció, általános ingadozás jelle­mezte külpolitikánkat. Sem a külföldön elszenvedett kudarcok, sem a belső viták és harcok nem eredményezték még egy uj, korszerű, a helyzet szükségleteinek meg­felelő külpolitikai vonal kidolgozását, még kevés­bé megvalósítását. Kérdés, hogy az ország veze­tői a jelenlegi viták eredményeként alkalmaz­kodnak-e végül is a békés egymás mellett élés mind parancsolóbb követelményeihez? A népek világszerte örömmel üdvözölnék az ilyen irányú fejlődést. A BUDDHA vallásuak mostanában ünnepük vallásuk megalapításának 2500 éves évfordulóját. ★ SAMUEL MONTAGUE & CO. londoni bank­cég állítása szerint az oroszok évenként 250 mil­lió dollár értékű aranyat bányásznak és jelenlegi aranykészletük értéke 7 billió dollár. ★ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN 1955-ben több mint 26 billió font húst hoztak piacra. ★ AZ AMERICAN Newspaper Publishers Asso­ciation becslése szerint 1955-ben az amerikai új­ságok 8,523,300 tonna újságpapírt használtak el. ★ AZ “ALL-YEAR CLUB” állítása szerint az őszi és téli szezon ideje alatt Dél-Kaliforniát 1,851,000 turista keresi fel, akik 291 millió dol­lárt költenek. ★ EGY MILLIÓ 200 ezer házat terveznek építeni 1956-ban." Kefauver A Kínai Népköztársaság és az arab országok Egyiptom elismerte a népi Kinát. Az egyipto­mi Külügyminisztérium kiadta a tajvani “biro­dalom-’ nagykövetének útlevelét. Pekingben és Kairóban bejelentették, hogy diplomáciai képvi­selőiket nagyköveti szinten cserélik ki. S hírül adták, hogy Nasszer, az Egyiptomi Köztársaság miniszterelnöke hamarosan Kínába látogat.... Ezek az események rendkívüli érdeklődést kel­tettek a nemzetközi diplomáciában és a világsaj­tóban. Peking és Kairó között nagy a földrajzi távolság, de Peking 1 és Kairó kapcsolatának ugyanilyen nagy a jelentősége. Amióta megkez­dődött a szabad és független Egyiptom viharo­san gyors fejlődése, az ország világpolitikai sú­lya egyre nő. Ma Egyiptom halad az afrikai új­jáéledés élén. A kairói lépéssel kapcsolatos bizonyos nyuga­ti reflexiók mutatják, hogy a nyugati politika egyes körei mennyire nem tudnak azonosulni még percekre sem a tegnapi gyarmati országok nézőpontjaival, s hogy mennyire a régi, elavult eszközökkel kísérlik meg véleményüket ismét rá­kényszeríteni más országokra. Hogy egyes amerikai köröknek mi okozza a legfőbb nyugtalanságot, azt könnyű megállapíta­ni. Május 27-én a Christian Science Monitor ki­fejtette: “Az Egyesült Államoknak be kell látnia, hogy Egyiptom immár része annak a semleges nemzetekből álló övezetnek, amely a versengő békés egymás mellett élés szellemében akar fej­lődni.” Vagyis: Egyiptomot immár a békeövezet országai közé kell elkönyvelni. “Kairó elismerte Pekinget — ez közelebb hozza Kina bejutását az ötödik Nagyhatalom karosszékébe” — ezzel a címmel kommentálta az eseményeket a jobbol­dali párizsi Combat, s e cikk már címében is rá­mutatott arra, hogy Washingtonban a békeöve­zet erősödésén túl még miért tartják “aggasztó­nak” az egyiptomi lépést. A lap annak a vélemé­nyének ad kifejezést, hogy Egyiptom után más arab országok is erre az útra lépnek, s elsősor­ban Szíria, mely “a lehető legjobb kapcsolatokat akarja kiépíteni” a kommunista országokkal. S ami a Combat idézett utolsó mondatában még mindössze jóslás, holnapra tény lesz: a londoni rádió jelentette, hogy a döntés megtörtént és rö­videsen várható Szíria fővárosában is Kina elis­merésének közzététele, s az erjedés ebben a kér­désben átterjedőben van más arab országokra is. S a hivatalos dullesi visszhang? Ismét megmu­tatkozott. hogy az amerikai közvéleményt irányi­tó bizonyos erők milyen módszerekkel próbál­nak az eseményeknek azoktól távolálló jelentő­séget tulajdonítani, hogyan alkalmazzák a félre- és belemagyarázás módszereit. Spai’kmann sze­nátor kijelentette: “Amerika nehéz pillanatok előtt áll, hacsak nem cselekszik olyan gyorsan, hogy ezt az uj támadást kiegyensúlyozza.” Mike Mansfield szenátor azt mondta, hogy “Egyálta­lán nem lennék meglepve, ha most az Arab Liga más országai is követnék Egyiptom példáját és elismernék a népi Kinát, hacsak az USA* nem tesz haladéktalanul valamit pozíciójának megja­vítása céljából”. Az AP tudósítója jelentette, hogy “e lépés következtében az egyiptomi-ame­rikai kapcsolatok könnyen ‘nehézkessé’ válhat­nak, s kérdéses, a kormány végrehajtja-e azt az ajánlatát, hogy részt vesz az asszuáni gátépítés költségeinek fedezésében.” Ismeretes, hogy e hatalmas költséggel éj ülő gátrendszer nagymér­tékben megnöveli majd a Nilus termőterületét, s egyiptomi millióknak ad majd kenyeret. Ami­kor az amerikai kormány közölte, hogy részt vesz a gátépítés költségeinek fedezésében, han­goztatta, hogy “ezt minden politikai feltételtől függetlenül teszi.” S most ismét kibújt a szeg a zsákból. A “politikai beavatkozástól független’ segítség politikai jellege nagyon is nyilvánvaló­vá lett... S az ember eltűnődhetik rajta, hogy a kinai-egyiptomi nagykövetek cseréje után mi­lyen újabb meglepetés éri az amerikai politikát! “Ma még van vigasz Washingtonban — Írja az AP tudósítója: — az UN 76 tagja közül eddig csak 25-nek van diplomáciai kapcsolata Kínával. Egyelőre tehát még a túlnyomó többségnek nincs diplomáciai képviselete Pekingben. Az ame­rikai vezetők azonban egyáltalán nem biztosak afelől, hogy hosszú hónapokig fenntarthatják ezt az egyensúlyt.” • A Magyar Szó jó újság, • Nincs benne, csak igazság!

Next

/
Oldalképek
Tartalom