Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1956-03-08 / 10. szám

March 1, 1956

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

9

EISENHOWES ELNÖK ÉS A KAINAK TÖRVÉNY

AäiOSYflN ÉN LÁTOM ■ ■ 1

__________írja: EHN___________f

BUOSUM A NAGY RÁKÓCZITÓL

Itt székelt az Egylet.

Itt talált egymásra,

Érző embertársra,

Itt sok magyar egy lett.

Bridgeporton évtizedeken át az Amerikába vándorolt magyarok vállalkozó szellemét és alkotó erejét hirdette a Rákóczi “szála.’’ Nem hiszem, hogy lenne még egy olyan magyar központ, amely nagyszabású előadások, bálok, fontos konvenciók és viharos gyűlések révén oly ismertté tette volna a nevét Amerikaszerte, mint a bridgeporti Rákóczi terem.

E sorok Íróját erős személyi szálak kötötték e nagy magyar intézményhez, azért néma szomorúsággal és nagy megilletődéssel olvastam a verset, amely hírül adta, hogy “bontják a Rákó- czi-termet.”

Az első világháború folyamán az amerikai dolgozók napilapja, az ELŐRE nevelte, tanította, szórakoztatta a magyarságot és amikor szükségvolt rá, védelmezte érdekeit. Felesleges felsorolni a sok “hazafias” akciót, amelyeket az amerikai magyar dolgozók zsebe és érdeke ellen indítottak. Mindegy, akár hadikölcsönök, akár “ara- hyat-vasért”, “Kossuth-falva” vagy Kossuth szobor volt a neve, a végeredmény mindig ugyanaz volt: az amerikai magyarok szegényebbek lettek, a “hazafias” újságok és “bankároknak” nevezett pénzváltók pedig szépen tollasodtak.

Amilyen mértékben az ELŐRE folytatta könyörtelen harcát a magyarság kizsákmányolói ellen, oly mértékben növekedett népszerűsége és erősödtek a gyűlések, amelyeket a munkáslap hivott össze. így volt ez mindenütt, de New York kivételével nem volt egyetlen egy olyan város sem, ahol oly impozáns lett volna a magyar tömegek megmozdulása, mint éppen Bridgeporton.

Eleinte a szerény Munkás Otthonokban, ké- Jsőbb a Kis Rákóczi teremben gyűltek össze a lap hívei. Rövidesen a “Nagy Rákóczit” kellett megnyitni, hogy ezrek hallgassák az ELŐRE munkatársainak a mondanivalóját.

A reakció híveinek persze ez távolról sem tetszett. És elérkezett a nap, amikor az egyházi és egyleti vezetők, élükön Csernitzki plébánossal, a város vezetőségét figyelmeztették a nagy veszedelemre. Wilson polgármester és Redgate rendőrfőnök később maguk is beismerték, hogy ez a “figyelmeztetés” befolyásolta őket, amikor az ELŐRE híveinek többé nem adtak gyűlési engedélyt.

Hosszú hónapok múltak el gyűlés nélkül. Amikor az ELŐRE, hivatkozással a sajtó- és szólás- szabadság elvére, rendőri engedély nélkül hivott össze gyűlést a Rákóczi-terembe, a “szála” körüli uccákon ezrek várták a terem megnyitását, — amire nem került sor. A tűzoltóság és a rend éber őrei, akiket a “lázongok” szétoszlatására ve- Eényeltek1 ki, gondoskodtak arról, hogy ne legyen gyűlés.

Egy teljes év telt el megint. A háborúnak vége lett és a magyar berkekben uj “hazafias” akciót főztek a dolgozók bőrére. Ez alkalommal “Nagybizottságnak” nevezték a mozgalmat és leleplezett célja: Horthy gyilkos uralmának a támogatása volt.

Egy évi csönd után a reakció biztonságban érezte magát. Az ELŐRE nem kapott gyűlési engedélyt, bezzeg a reakció kapott! A Népszava, a Szabadság és Csongrádi “Tatyu” uszító hetilapja, a dicstelenül kimúlt “Bridgeport” oldalas hirdetésekben hivogatta a közönséget. Hogy a cirkusz teljes legyen, az egyházi és egyleti vezetőkön és a sajtó képviselőin kívül meghívták a város vezetőségét, néhány kongresszusi képviselőt és szenátort is. Az eredmény nem maradt el.

A gyűlésekre éhes bridgeporti dolgozók és üzletemberek már jóval 8 óra előtt zsúfolásig töltötték meg a Nagy Rákóczit. Pontban 8 órakor e sorok irój)i, az ELŐRE képviseletében, mindjárt az első sorban foglalt helyet. A hátsó szobákban gyülekező “urak” megdöbbenve hallották a hirt, mert erre a látogatásra nem számítottak. Néhány percen belül két detektív a rendőrfőnök elé kisért, aki tudni akarta, hogy “mit keresek én itt?” Válaszom rövid és egyszerű volt: “Olvastam a gyűlésre hivó hirdetéseket és eljöttem, mint sok más magyar.”

“De beszélni nem fog?” — kérdezte Redgate. “Csak akkor, ha arra a gyülésvezető felkér”, —

Ha figyelemmel olvassuk Eisenhower elnök üzenetét, melyet a Walter McCarran törvényre vonatkozólag intézett a kongresszushoz, észlelhetjük, hogy két céljai van. Egyrészt békélteti a bevándoroltak ellen készült törvény védelmezőit, amennyiben megtartja annak minden reakciós, elnyomó részét, ugyanakkor leszerelni, vagy legalább is meggyengiteni óhajtja azt a széleskörű mozgalmat, mely arra indult meg, hogy ezt a törvényt módosítsa, vagy teljesen eltörölje.

Truman elnök bevándorlási és polgárosodási bizottsága még 1952-ben megállapította, hogy e törvény miatti elégedetlenség főképpen a faji megkülönböztetési része ellen irányul. Eisenhower elnök üzenetében nem is említ más részt, mint a bevándorlási kvóták megváltoztatását. Ebben bárki egyetérthet vele. A baj ott van, hogy ugyanakkor e törvény embertelensége, az emberek általa való gúzsbakötése éppen úgy megmaradna mint eddig, sőt egyes része még rosszabb lenne. Az elnök ugyanis eltörölné azt az eljárást, amely szerint a deportálási eljárás áldozata, ügyét viheti akár a legfelsőbb törvényszék elé is. Az elnök javaslata az, hogy ha már egyszer bíróság elé került és a következő fellebbezési birósg is jóvánhagyta, többé ne fellebbezhesse meg azt a deportálás áldozata.

Mindenki megegyezik az elnök abbeli ajánlatával, hogy engedjék meg a látogatóknak, hogy ujjlenyomat nélkül is bejöhessenek. Az is helyes lenne, hogy 65 ezerrel több bevándorlót engednének az országba, az 1950-es népszámlálást véve alapul a kvóták megállapítására. Eisenhower elnök azonban nem is tett említést, a már ittlevő 14 millió bevándorolt helyzetének javítására.

Nyílt titok az, hogy az 1956-os választások alatt mindkét párt politikai tőkét akar kovácsolni a Walter McCarran törvényből.

Eisenhower elnök is csupán azért foglalkozik e törvénnyel, mert tömegnyomás készteti arra, amennyiben egyre szélesebb körök követelik e törvény demokratizálását.

Február 8-iki üzenetében Eisehower elnök remélte, hogy támogatást kap, vagy legalább is semlegesíti azokat, akik a bevándorlás megköny- nyitését óhajtják, viszont tudta, hogy Walter, pennsylvániai képviselő, a Walter McCarran törvény egyik szülője, az utolsóig harcolni fog megváltoztatása ellen. Walter ugyanakkor a Bevándorlási és Polgárosodási bizottság elnöke és ez az a bizottság, amely minden igyekezetei meghiúsított arranézve, hogy a Walter McCarran törvényt liberalizálják.

Több, mint 360 nem polgár ellen van deportálási eljárás csupán politikai felfogásuk miatt. Ezek közül többen 50 éve élnek az Egyesült Államokban, a legtöbbje 30 évnél régebben jött. 60 polgár ellen van eljárás, hogy polgári jogaiktól megfosszák őket, ugyancsak politikai okokból kifolyólag. Némely ellen a vád 25—30 évre megy vissza. E polgárok mindegyike, itt dolgozott, családot alapított és munkájával emelte nemzetünk jólétét. Egyetlen bűnük, hogy valamikor hittek a ma népszerűtlen politikában, ezért óhajtják ma száműzni őket. A Walter Mc Carran törvény eme része nem érdekelte elnökünket, nem is foglalkozott vele.

Sőt, pontosan ezektől óhajtotta megvonni azt a lehetőséget, hogy ügyüket, ha szükséges a legfelsőbb törvényszék elé vihessék, e javaslatnak meg van az a veszélye is, hogy később bármilyen

volt a válaszom. Erre elengedtek és a közönség dübörgő tapsa kíséretében újra elfoglaltam helyemet az első sorban.

A gyűlést Dezső János nyitotta meg a “Nagybizottság” nevében. Üdvözölte a hallgatóságot és főként a színpadon elhelyezkedett “urakat”. Néhány mondat után valaki a karzaton. elkiáltotta a nevemet, amire az összegyűlt ezrek hatalmas “halljuk!” kiáltással válaszoltak. Dezső zavartan folytatta beszédét, de pár mondat után megint a nevemet kiáltották, amit újabb “halljuk!” kiáltások és kitartó taps követett, ami kihozta Dezsőt a sodrából. Paprikavörösen, rikácsoló hangon kiáltotta: “Itt ma este csak a mi meghívott szónokaink fognak beszélni, senki más!”

A néma csöndben, székre állva, csak néhány szót tudtam elmondani: “Ahol a munkáslap képviselője nem beszélhet, ott öntudatos dolgozóknak nincs helyük!”

A fent említett két detektív karonfogott és ki- kisért a teremből. Ami ezután történt, arra nem ismerek példát. A hallgatóság ezrei, egy emberügyre felhasználhatják, akár bevándoroltra, akár benszülöttre vonatkozik az.

1200 nem polgár él ma itt, aki állandó felügyelet alatt van és rendszeresen jelentkezni kell nekik, mintha elkövetett bünügy miatt engedték volna szabadon őket. James Keller és George Mitkovich Chicagóban börtönbüntetés előtt állnak, mert állítólag nem engedelmeskedtek ennek a rendszeres felügyeleti rendeletnek.

A törvénynek ez a része sem érdekelte elnökünket, mert nem tartotta érdemesnek foglalkozni vele.

Nyilvánvaló tehát, hogy az elnök február 8- iki üzenete nem kielégítő, sőt, nem is elfogadható azok részére, akik egy emberséges, és demokratikus bevándorlási és polgárosodási eljárást óhajtanak. Nemcsak teljes hatalmat adna az igazságügyminiszternek, hanem még a kezébe adná azt is, hogy ő döntsön az esetleges rendkívüli szorongatott helyzetben levők családja ügyében, de tőle függne az is, hogy hány esetben adhatna kedvezményeket.

Más szóval a deportálási eljárások ügyében egy bizottság vádolna, ítélne és tőle függne az, hogy megítélje, hogy valóban fenn áll-e egy rendkívüli nehéz helyzet a deportálandó családi helyzetében.

Truman elnök javaslata 1953-ban még ma is aktuális. Eszerint: “a Walter McCarran törvény tartalma helytelen, sőt bántó az egész nemzetre Vonatkozólag. Megkülönböztetéseket tesz emberek között nemzeti, faji, vallási és színezeti minőségük szerint. Szükségtelen, és megokolatlan korlátokat szab és büntető eljárást indít egyének ellen. Elejétől végéig át kellene azt változtatni.”

Truman elnök megállapítása ma éppen olyan helyes, mint 1953-ban volt. Több, mint húsz törvényjavaslat van ma is, mely a törvény megváltoztatását vagy eltörlését ajánlja, de a szenátus igazságügyi bizottsága a fiókjában tartja. Anfuso, brooklyni képviselő próbálkozik azzal, hogy törvényjavaslatát H. B. 501-et kierőszakolja Walter képviselő kezéből. Egyének és szervezetek helyesen teszik, ha Írnak képviselőiknek, hogy támogassák Anfuso képviselőt törekvésében, hogy törvényjavaslata a kongresszus elé kerülhessen szavazásra.

ként talpra álltak és mintegy parancsszóra, kivonultak a teremből. Az egyházi és egyleti vezetőknek jóformán arra sem volt idejük, hogy a képviselőknek, szenátoroknak és a polgármesternek megmagyarázzák, mi történt. Az egész díszes társaság ott ült a feldíszített színpadon és kővémeredve nézte a közönség távozását. Percek múlva eloltották a lámpákat és lecsukták a “Nagy Rákóczit.”

“Bontják a Rákóczi-termet”, — ki tudja, mi épül helyébe? Gombos, Monszport, Lovász és oly sok régi jó munkatárs elment. Hányán leszünk, meddig élünk, hogy a nagy előadásokra, konvenciókra és viharos gyűlésekre emlékezzünk? Hányán érzik, könnyes szemekkel, hogy a Rákó- czi-teremmel tulajdonképpen történelmi emléket semmisítenek meg, — mintha egy patinás Rákó- czi-szobrot döntenének le szentségtelen kezek? Hányán vannak még a bridgeporti “West Side”- on, akik az utókornak elmondják, hogy tulajdonképpen mi is volt a hires, nevezetes “Rákóezi- szála?!”

KORMÁNYUNK óriási összegeket fizet rá a nagy üzletemberek nagylelkűségére, akik fizetés nélkül ajánlják' föl szolgálataikat a hazának, leginkább min tanácsadók, vagy olyan felelősségteljes intézők, akiknek hatáskörébe tartozik a kormány védelmi, vagy egyéb vállalkozásban kiadott jó zsíros rendelések elhelyezése. Természetesen a dupla hazafias jólelkü nagy üzletemberek e rendeléseket saját gyáraikban helyezik el tetszés szerinti profittal, ami persze csak nekik tetszik, nem az országnak. Már annyira a határon túl mentek, hogy a csalás világossá vált. A kongresszus kénytelen volt egy törvényt elfogadni, amelynek értelmében e jóságos hazafiaknak január 1-ig be kellett volna jelenteni, hogy milyen cégnek a tagjai és mennyiben ütközik össze privát érdekeltségük a hatáskörükbe tartozó kormány üzlettel. Eddig a haza eme jótevői közül 20-an lemondtak kormányhivatalukról, semhogy elárulják, hogy és milyen határig használták ki hivatalos hatalmukat személyes profit elnyerésére.