Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-03-08 / 10. szám
March 8, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ fí=~ ' '' ’ .... T^™?i" ^ Ä VILÁGIRODALOM REMEKEI ...................... . ................................................. ......................................................................................—...................-............................- ■■ ^ JOHANN WOLFGANG VON GOETHE: FAUST Fordította: dr. p. b. V. Felhők szálltak fel, pillérek és oszlopok tűntek elő a párák ködéből, és Paris a csodálatosan szép ifjúsága tündöklésében megjelent az elbűvölt nézők előtt. Előtérbe lépett finom ereje és ifjonti kecsessége minden bájával és aztán lepihenve álomra hajtotta fejét. Ekkor a füst libegéséből egy másik alak lépett elő: egy nő. Láttára a bámulat és az ellenállhatatlan csodálat nagy lihegése szakadt fel az udvar elragadtatott köréből. Voltak trubadúrok, akik már látták és megénekelték az élő világ minden hires szépségét. Voltak már szép nők, akiknek varázslatos szépsége háborúk özönét zúdította a világra és trónusokat döntött le. De szem nem látott, agy nem álmodott olyan gyönyörű szép nőről, mint amilyen az az asszony aki megjelent a levegőben az élő személyek szeme előtt. Faustot lelke mélyéig megrázta ez a látvány és elfelejtette szerepét. A látomás felé lépkedve, igy kiáltott fel: “Mily üres, haszontalan, láncokban fetrengő volt a világ, amig ki nem vívtam papi hivatásomat azzal, hogy rettenetes utazásomat megtettem a semmiségbe! Most végre megértem, mit tesz az: szeretni!” És miközben beszélt, Páris nyugtalankodni kezdett, felébredt, felkelt és Helénához ugrott, hogy elvigye. Faust elvesztette önuralmát, nekiugrott és megérintette a bűvös kulccsal. Hatalmas dörrenés rázkódtatta meg a levegőt. Faust önkívületi állapotba esett, a csarnokra pedig sötétség hullt ■és őrült összevisszaság tört ki. külve, dörmögte: “Ez kellett nekünk! Ha boMephistopheles felkapva Faustot és tova mene- londdal van dolga az embernek, a végén még az ördögöt is bajba rántja!” Amikor dr. Faust magához tért, régi dolgozó- szobájában találta magát. Első kívánsága az volt, hogy szép Helénát szeretné látni. Mephistopheles vonogatta sovány vállait: “Az én királyságom északon van”, mondta. “Nem bírlak elvezetni délre a Hadeszbe.” Akkor az alkímia jött Faust segítségére. Az alkímia: középkori titokzatos vegytan, mely az aranycsinálás, a bölcsek köve, az örök ifjúság italának titka után kutatott. Faust régi tanítványa, Wagner, aki folytatta mestere tanulmányait, odáig fejlesztette tudományát, hogy sikerült neki egy “homunkuluszt”-t csinálni. A ho- munkulusz tulajdonképpen mesterségesen előállított ember, de ez esetben csak emberi értelmet jelent, — forma és test nélkül. Alig jött létre ez a fausti homunkulusz, már is szerette volna tudni minden dolgok kezdetét és követelte, hogy adjanak neki testi létet is. Kilengve Wagner kezéből, éteri fényben kezdett ragyogni és elindult Görögországba Fausttal és Mephistopheles-szel nyomában. Nyugtalan utazás volt mindaddig, amig a homunkulusz le nem ülepedett Pharsalus síkján, Julius Cézár győzelmének a csataterén. Megint elérkezett a Walpurgis-éj: Istenek, hősök, fau- mok, szfinkszek és centaurok, a gráciák és a fúriák gyülekeztek össze most vigalomra éppenugy, amint az északi boszorkák a Brocken-hegyen. Itt azonban a szépségben nem volt istenkáromlás, a pogány tivornyázás örömében nem volt züllött- ség, a fantasztikus formában nem volt kaján eltorzulás. Faust ott járt közöttük, megfürösztve szivét a tiszta szépség ókori tündöklésében, nyomát sem érezve annak az undornak, amely elűzte őt a zord, fekete és visszataszító Brockenről. A centaurok legbölcsebbjének, Chironnak kalauzolása mellett eljutott arra az útra, amely szén Helénához vezetett. A gyönyörű asszonyt kiragadta az eltűnt korokból és bevitte saját idejébe. A nő éppenolvan káprázatosán szép és ragyogó volt ifjúi tökéletességében, mint abban az időben, amikor miatta lehullottak Trója falai. Homunkuluszt Proteusz vezette és vele együtt leszállt a vizek mélyére, ahol az élet minden kezdete feküdt. “Itt van az örökkétartó, itt van mindennek ősforrása,” énekelte Proteusz. “Itt szerezte meg a szellem a formát. Itt fogsz te is felnőni, fejlődni és létezni.” Árkádiái, vagyis ősi egyszerűségű békében an- dalgott Faust és szép Heléna, mig az idő állni látszott. Szenvedély, minden földi durvaság nélkül, szerelem, amely a világ fölé emelkedett, imádat és sugárzó látomás — ez volt életük. Az elérhetetlen mégis hívogatta Faustot magához és ő még mindig nem suttogta oda elragadtatásában az elmúló pillanatnak: “Állj meg, oh, maradj velem! Oly szép vagy!” A szerelem nem tudta betölteni vágyait, a béke nem tudta kielégíteni sóvárgásait. Szép Heléna visszatért az alvilágba és Mephistopheles ismét átvette birodalmát. Ismét a becsvágyat szította Faust vágyakozó lelkében. Megmutatta neki a császárságot, amely ismét rendetlenségbe fulladt és széthullt. Egy hatalmas pártütő mozgalom uj császárt akart ültetni a trónra és harcra hívta ki a régit. Faust visszatért az udvarba. Fellelkesitette a félénkszivüeket és bátorságot öntött a kétségbeesettek szivébe. A hadseregben, — amelyet szétszórt a gyáva menekülés, az álnokság és rossz tanács, — Faust a kapzsiság, a kéj vágy és a vér szellemét szította újra lángra. Felidézta a katonák előtt a múlt idők bámulatos hősiességét. És amikor a nagy csatát végre megnyerték, amikor füstölgő romokon, pusztuláson és haláion keresztülgázolva a császár ismét úrrá lett saját hazájában, Faust rájött, hogy minden erőfeszítése még mindig csak üres, értelmetlen cselekedet. “Neked hát semmi sincs Ínyedre?” kérdezte Mephistopheles. “Mérhetelen nagyságban megmutattam neked a világ végtelen gazdagságát s minden pompáját. Egy ország felett akarsz talán uralkodni és azt szeretnéd, hogy lábaid előtt heverjen? Megadom neked.” “Nem kell,” mondta Faust. “Még ez sem elégítene ki engem.” “Építsek neked kastélyokat a felhők közt, erdőt, mezőt és tengereket, vízeséseket, folyamokat és szépséggel töltsem meg a ligeteket?” — kérdezte Mephistopheles. “Minden elócskult dolog lenne, ilyesmi csak Szardanapalt, az ókori asszír uralkodót elégítené ki,” — felelte Faust. “Talán a holdba repülni volna kedved ?” — gúnyolódott Mephistopheles bosszúsan. “Nem!” kiáltotta Faust és parancsolóan kiegyenesedett. Nem! Ez a föld elég nagy, hogy nagy kísérleteket végezzünk rajta! Végre érzem magamban az erőt derekas kísérletek elvégzésére! Nem sóvárgok hírnév után. A cselekedet minden, a hírnév semmi. Azt a tengert amott vissza akarom szorítani és megszabni határait. Az uj területen pedig, amelyet eképpen nyerek, egy szabad nép fog uj és jobb világot építeni.” A császár szives készséggel teljesítette a képtelen kívánságot és átengedte a földet, amely a tenger alatt terült el, annak az embernek, aki megmentette koronáját. Faust hetedhét országból összegyűjtötte embereit. A nap folyamán lapát és csákány felelt a hullámok mennydörgéseire. Éjszaka folyamán lángok lobogtak száz és száz mérföldnyire a tenger partján és a vizen, és amire megjött a hajnal, ott állottak a védő gátak, őrizve a földet, amelyet az emberek hódítottak el a víztől, mig az óceán hatalma apályként visszahúzódott. Csatornák és gátmüvek nőttek ki a földből mintegy varázsütésre, csakhogy a céltudatos, vezérlő emberi elme varázslata irányította az emberi inakat és kezeket. Ezren és ezren dolgoztak önként, hogy alakot adjanak egyetlenegy ember alkotásának. Viztörő gátak és rakpartok vetették magukat a mélységbe megingathatatlanul. Kikötők, révek kergették messzire a pusztító tengerárt. Városok emelték magasba tornyos koronáikat. Hajók emelték fel árbocaikat ott, ahol a nagy hullámokat kordában tartották. És Faust ekkor telt szívvel nézett agya és keze müvére. Hirtelen megöregedett és megvakult. Azt, amit alkotott, többé már nem láthatta. Azt, amit elért, már nem élvezhette. “Oh, éjszaka, éjszaka!” — mondta. “Az éjszaka mélységes mélye van itt. Lelkemben azonban a legsugárzóbb fényt látom én. Most hát, gyorsan! Hadd fejezzem be terveimet! Ott van még egy mocsár s ha azt lecsapolom, ezreknek fog uj A SZÁMOK BESZÉLNEK *j (Folytatás a 6-ik oldalról) 1 szolgálja. Ez a helyzet nem általánosítható egész Ázsia mezőgazdaságára, de jellemzi a szociális és gazdasági elmaradottságot. Ezt akarják Know- landék, Nixonék Csang Kai Sek utján visszaállítani. A földelosztási rendszer és termelési rendszer, mely századok előtt talán eléggé eredményes volt, a mai erősen felszaporodott népességet már nem tudja élelemmel ellátni. f A földmives keleten épp öly dolgos, és takarékos, — sok természetes esze van és ép oly leleményes mint a nyugati országokban, de eddig nem tudott változtatni a világon (nem ő teremtette), melynek nyomasztó elmaradottsága korlátozza. A paraszt Dél-Ázsiában is szeretne több és jobb trágyát használni, hogy földjét feljavítsa. De országában nincsenek vegyigyárak, hogy műtrágyát termeljenek. Ha pedig van is behozatal műtrágyában, ritkán van módja megvenni azt, anélkül, hogy újabb adóterhet venne magára. Nincs tőkéje több földet vásárolni és mivelni. Szívesen sutba dobná primitiv kézi eszközeit, kiegyenesítené görnyedt hátát és gépekkel dolgozna. De kertnagyságu földeken nem lehet traktorral szántani vagy kombájnnal aratni. Különben sincs országának nehéz ipara, hogy mezőgazdasági gépeket gyártson. I így hát Dél-Ázsia kimerülő földjét, mely mind több és több millió embert kell eltartson — továbbra is úgy mivelik mint századokkal ezelőtt. És a föld hozama, a legvitálisabb területeken, évről évre sülyed — mind kevesebb lesz a rizs, ahol arra legnagyobb szükség van. Nem csak a földműves, hanem a városi lakosság is koplal és rosszul van táplálva. Az elavult társadalmi rendszer kötöttsége alól felszabadulva, a Kelet parasztjai előtt uj távlatok nyilnak meg, magának és családjának jobb életlehetőséget ígérve. A technika és tudomány segítségével csodákat várhatunk tőlük. Ha megkapják a lehetőséget, a Kelet földmivesei maguk lesznek uraivá az éhségnek. Ezért akarnak a dél-ázsiai parasztok rendszer- változást. j © A Magyar Szó jó újság, © Nincs benne, csak igazság! földet adni, ahol ellakhatnak és mindennapi harccal kitéphetik a gyümölcsöt és a gazdagságot a megátalkodott talajból. Most már tudom! Ez immár a végleges tudás: csak az érdemel szabadságot, gazdagságot és életet, aki azt minden áldott nap újra meghódítja magának és aki igy, egymással acsarkodó, ádáz erőktől körülvéve, tűrhetetlenül küzd gyermekkorán, ifjúságán és férfikorán keresztül! Ezt akarom én meglátni! Szabad földön vágyom állni szabad néppel, és ennek a legfelsőbb örömnek előérzetében és tudatában kiáltanám oda az elmúló pillanatnak: Oh, állj meg! Oly szép vagy!” A következő pillanatban leroskadt a földre és meghalt. “Elbukik és vége van!” mondta Mephistopheles odalépve mellé. “A kéj nem tetszett neki, a kincs nem tette boldoggá, és most, szegény bolond, ebben az utolsó, hitvány, üres pillanatban akart szorosan belecsimpajkodni! Csakhogy az óra megállt. Az óramutatók lehanyatlanak.” És éppen ujjongani készült Mephistopheles, amikor az égből felzendült az énekkar oly szelíd, oly tiszta, oly győzedelmes dallamokkal, hogy le kellett kuporodnia ijedtében és elhúzódott a holt- testől. Halk melódiákat trillázva énekelték az angyalok: j Fényes tiszta < Ti szerető lángok! Fordítson átkot Igazság vissza; 1 Bűnös megtérjen, Üdvöt elérjen, Fogadja be a menny S boldog legyen.” * I (Kozma Andor ford.) (Vége) 7]-------------------LL.
