Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-07-07 / 27. szám
tft AMERIKAI MAGYAR SZó July 7, 1955 KÖVESE LAJOT í rx a _r A i PORCELÁN 200 kilométeres utat tettem meg Budapesttől délre és egy virágzó városba értem. Tőlem jobbra egy török mecset van karcsú minarettjével, szemben pedig egy pohos kerek épület, egy török medresz. De ez nem török város. Az utcán, ahol kocsink halad, felásták az úttest egy részét. A munkások most leereszkednek a három és fél méteres mélységbe, ahol a római birodalom egy útját tapodják. Pedig ez nem római birodalom. TovábbkoCsizva házakat látok fehér és színes porcelántetőkkel és mesés, sokszínű mozaikokkal. Pedig ez nem meseország. Ez itt a Magyar Népköztársaság egyik déli városa, Pécs, a 2000 éves Pécs. Alatta meg 3—5 méternyire ott van a római Pécs, házromjaival, útjaival, temetőivel. Az újkori Pécs házai között meg ott látjuk a 143 éves pécsi török uralom megmaradt építészeti emlékeit. Ez hát mind érthető. De honnan ez a porcelángazdagság ? A kocsi a város keleti felébe ér. Előttünk gyárkémények merednek. De milyen gyárkémények! Gyárkémények színes csipkéből! Nem csipke az, csak úgy néz ki. A gyárkémények is színes mozaikokkal vannak kirakva. Ez hát a világhírű Zsolnay Porcelángyár. Amint kapun belül kerülünk, újra kétség fog cl bennünket. Hát valóban gyári területen járnánk? Hiszen ez egy kertmuzeum! Lépcsőkön megyünk át a kerten az első nagy épületig és »az egész utón a művészi szobrok és szoborcsoportok valóságos tömege tárul elénk a kert mindkét oldalán. Nos: ezek is ennek a 103 éves gyárnak a készítményei. Az első épületen belül látunk aranyozott szobában, aranyozott fajánsz-tálakat, csészéket, aranypávákat, porcelánszobrokat, euzinnal, az égő nap színére festett dísztárgyakat a múlt és jelen századból. Ezek mind itt készültek. Az irodai és gyári épületek szobafalai maguk is múzeumba illő mintái a művészi épületkerámiának. Szalóki Béla főtechnológus kalauzol. Látom, hogy a múlt századbeli gyárból kevés épület maradt meg. Újak épültek, világos nagy munka- csarnokokkal. Bizony el is fáradunk, mire egy ser épület munkatermein végigmegyünk, amint követjük a nyersanyag útját: Látjuk, hogy Vákuum-prések végzik a masszagyurást, látjuk, hogy a formázásban az ősi korongolás helyett bevezettük az automatizált, gépi munkafolyamatot; elmegyünk egy uj kázkemence mellett, mely 85 méter hosszú és telhetetlen bendőjében nyersporcelánnal rakott kocsik végeláthatatlan hosszú sora gördül be. És hány kemence! Bennük is él a gyár története. Hiszen itt vannak még a régi kezdetleges kemencék is. Egyelőre még ezeket is használják. De itt vannak már a legmodernebb alagut-ke- mencék, melyekben 8—11 nap helyett 2 nap alatt szárad a porcelán, — meg az örök körforgásban lévő szállitószekrények, melyekből 6 óra múltán a porcelántárgyakat már kiszedhetik a formából. Vezetőnk kimutat egy udvarra: — Látja kérem, ott régen egy nyomorúságos csontégető volt. Most helyében van egy modern laboratóriumunk, ahol 1,600,000 voltos feszültséget is lemérhetünk. A porcelánfestők egy teremsorához érünk. Egy igen öreg embert figyelek, aki vékony ecsetjével, gyors mozdulattal, arany cirádákat rögzit disztá- 'akra. Ez Hermann Antal. 11 éves korában ke- jlt Zsolnayhoz, mint tanonc. 65 éve dolgozik itt. Nyugdíjas. De még dolgozni akar. Mellette egy pirósárcu lányka fest pirt porcelánbabák pufók arcára. Az üzemben most kétszerannyi munkás dolgó- zikj mint 1948-ban, mikor az üzemet államosították és háromszorannyit termelnek. Munkásokkal beszélgetek. Egyesek hatszor- hét'szer voltak sztrájkban, mig a gyár magántulajdonban volt. Elmondják, hogy 1943-ban Zsolnává munkásság 43 százalékát egyszerre elbocsát tóttá. Államosítás után nagy részük visszajött ide1 dolgozni. Megtudom, hogy Zsolnay profitja 387^-ben 1,600 forint volt; 1944-ben meg közel Irodalom művészei---------------------— — Sartre darabja művészi fegyver a v örösfalási hisztéria ellen félmillió pengő, — vagyis változatlan pénzértékkel számitva vagy háromszorosra emelkedett. Ugyanennyi évtized alatt az öntőnők heti keresete csak háromszorosra nőtt, — de ezt az emelkedést is semmissé tette a létfenntartási költségek többszörös emelkedése. — A pokolból már csak kint vagyunk,—mondja egy öreg festő, aki átlag 2,100 forintot keres havonta, — és, ha uj életünk még nem is a megtestesült paradicsom, de afelé haladunk, csak háború ne legyen. Most jobban élünk, szabadok vagyunk, a jövőnk biztosítva van. . — Úgy tudom, — szóltam, — hogy a fasisztáknak nem volt idejük rombolni, önöknek tehát könnyű volt a termelést folytatni, nem úgy, mini az ország más részeiben. Elmosolyodik. — Igaz, a város és gyárunk is ép maradt, — feleli, — De, amig itt voltak a fasiszták, folyton raboltak bennünket. Mire felszabadultunk, nem volt mivel dolgozni. — Na és hogy segítettek magukon? — Megkezdődött a kirabolt, de már felszabadult népek primitiv kölcsönös segítése., Nekünk nyersanyag kellett: kaolin és földpát. Ez volt * cseheknek. Nekik ennivaló kellett. Nekünk volt lekvárunk: vegyileg tartósított, cukor nélküli Jekvármassza. Cukruk nekik volt. így cseréltünk. — Nos, akkor már dolgozhattak. • *—• Dehogy dolgozhattunk. A mi pécsi szenünk rövidlángu. A porcelánégetéshez meg Kösszu -láng “álcázott kommunista”; a politikai rendőrség rájön a csalásra, de hozzájárul az ál-Nyekra- szov szélhámosságaihoz, ha ez cserében hajlandó ártatlan haladó újságírók “összeesküvését” bizonyítani. A cinikus és bolondos kalandor, aki alapjában véve azonban nem elvetemült gazember, nem áll kötélnek, és a reakciós mesterkedés már-már összeomlik, amikor a laptulajdonos az utolsó pillanatban agyafúrt fogással menti meg a helyzetet: a főszerkesztőre fogja a szélhámosság kiforralását, a csalóról pedig megiratja, hogy “megszökött”... Ahhoz, hogy kellőképp értékelni tudjuk: mit jelent ma egy párisi színpadon egy ilyen darab, tudnunk kell, hogy milyen a mai francia dráma- irodalom helyzete. A Lettres Francaises nemrégen nagy ankétot folytatott erről a témáról, s mintegy negyven kritikust, szinmüirót, rendezőt szólaltatott meg. Majdnem mindnyájan körülbelül arra az egyértelmű végkövetkeztetésre jutottak, hogy a kormány adópolitikája elviselhetetlen súllyal nehezedik a színházra és a hatalmon lévők kényekedve szerint osztott szubvenciók a harcos, uj szellemű müvek ellen irányulnak. A legtöbb direktor nem ura a színházának, hanem pénzemberek lekötelezettje. A helyárak egyrészt nem elég magasak ahhoz, hogy a színház kifizetődő “ipar” legyen, másrészt a dolgozóknak túl drágák. Ami pedig magát a szinmüirodalmat illeti: a darabok elszakadtak az élettől, sápadtan tükrözik az ország helyzetét, nem beszélnek a mai ember legégetőbb kérdéseiről. A jelentől hol a görög mondavilágba, hol a tértől-idötől elrugaszkodott Lélek misztikus mélységeibe menekülő színház levegőjében nem csoda hát, hogy Sartre szenvedélyesen mai szatírája pisztolylövésként csattant. A polgári kritika, amely dicshimnuszként zengett Sartre régebbi darabjairól, a fülledt szekszualitással telített Zárt tárgyalás-ról, a néhány pozitív elemet metafizikus ködfelhőkbe csomagoló Temetetlen holtak-ról és amely még a bátran odamondó, a Wall streeti uralkodó körök kétszínűségét, a Dél fajőrületet ostorozó Tisztességtudó utcalánynak is megbocsátott a tárgyválasztás pikantériája és a pesszimista befejezés miatt, most a Nyekraszov-ot nem tudja lenyelni. Nem marad hát más hátra, mint fintorogva mellébeszélni, vagy hazudni, rágalmazni és megint csak rágalmazni . .. Ám, a reakció igy sem menekülhet ki a bűvös körből, mert ezzel csak azt bizonyitja, hogy a pompás békeharcos darab Írójának igenis igaza volt. PÁRIS, junius hó. — Sartre uj darabja, a Nyekraszov olyan telitalálat, amilyenre eddig nem volt példa tízesztendős drámaírói pályája során. Kevés bemutatót előzött meg ilyen feszült várakozás, ilyen izgatott érdeklődés. Arra már persze volt példa, hogy egy Sartre-darab botrányt vált ki, de arra még nem, hogy a “botrány” a függöny felgördülése előtt már kitör. S most ez történt. Jóví junius 3, vagyis a premier előtt, megkezdődi t a reakciós sajtó hajszája és szitkozódása. i Figaro tüntetésre szólitotta fel a “tisztességes” embereket, _ mások a színészeket akarták ígéretekkel, fenyegetésekkel lebeszélni. Az is biztos, hogy a kormány szívesen betiltotta volna a darabot — mint ahogyan Vailland emlékezetes drámája esetében nem riadt vissza ettől a durva eszköztől —, de hát ez még a fenti botránynál is keservesebben önleleplező pofon lett volna a nyugati “szabadság” immár eléggé pörsenéses és ráncos ábrázatán... így hát eljött a nagy nap és az Antoine Színház előtt felsorakoztak a kocsik, a kiöltözött dámák bevonultak a páholyokba... no meg a kékpelerines rendőrök is diszkréten körülvették a szinházat. A nyolc képből álló szatirikus bohózat eszmei tartalmát maga a szerző határozta meg az Hu- manité munkatársának adott nyilatkozatában: “Az iró hozzájárulásával szeretném segíteni a békeharcot. Bécsben határozatokat hoztunk: be kell tartanunk őket. Akkor, amidőn a nemzetközi feszültség mindjobban enyhül és négyes találkozóról van szó, a lélekmérgező sajtó reménységünk, tevékenységünk egyik legnagyobb fékje. Minden kertelés nélkül le akartam rántani a leplet módszereiről, ki akartam nyitni a jó- érzésü olvasók szemét...” A kommunistaellenes hisztéria és a háborús uszítás leleplezéséhez az iró a leghatásosabb irodalmi eszközt választotta: a szatírát, az arisztofáneszi szókimondást és a régi francia “farce” vaskos bohózati elemeit. Egy nagy párisi estilap, a belügyminiszterrel egy húron pendülve, nagy kommunistaellenes hadjáratot indít: óriási dobpergés közepette megkezdi Nyekraszov volt “szovjet miniszter” emlékiratai közlését. Az egész koholmány egy kirúgással fenyegetett újságíró utolsó szalmaszála: ő ismerkedett meg egy körözött szélhámossal, aki Nyekraszovnak adja ki magát. E titpikus vígjátéki alapötlet körül kerekedik a rendkívül bonyodalmas, ötletes és fordulatos cselekmény, amelynek során a lap igazgatósági bizottságának elnöke kénytelen lemondani, mint ] kell. De, ha már szabadok vagyunk, nem várunk ^ tétlenül. A gyár összmunkássága és az összes hivatalbeliek kivonultunk az erdőbe fát vágni. í Kis időre már volt hosszú láng is. — Hát mi kellett még? — A szabadság mámorában éltünk. De éhesek . voltunk. A parasztoknak kellett zsirosbödön, meg A más edény. Mi csináltunk nekik, ők meg enni ad- } tak nekünk. Azután a fűtőanyaggal is végleg rendbejöttünk, mikor megtudtuk, hogy jó tatabá- j nyai szenet kaphatunk, ha villamosmozdonyaikat ellátjuk szigetelőkkel. Ez már aztán ment, hiszen j a porcelán szigetelők gyártása a mi fő munkaágunk. Megjegyzem, hogy a fővárosban még folyt az ostrom, nem tudtunk fontos munkaeszközökhöz, szerszámokhoz jutni. Bizony ezeket is magunknak kellett előállítani. — Na és most? —Most mindenünk van. Modern nagyüzem. . . Kifelé kisér a gyár területéről. Közben hol Y jobbra, hol balra mutat. — Itt egyetlen zuhany volt Zsolnay idejében. Most van 24 és már épül a 600 személyes fürdő. ^ Látja ott azt a sokszínű porcelánnal fedett palotát ? Az a mi kultúrpalotánk, 600 személyes szin- ^ házteremmel, könyvtárral, olvasóhelyiségekkel, billiard- és más játéktermekkel, klubszobákkal és tanácstermekkel. Amott vannak a sportpályáink. ® Már este van, mikor ismét az utcára érek. A r színes, csipkés gyárkéményekből magasra száll a füst, zöld-, piros-,-arany porcelán tetők felett. -
