Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-07-28 / 30. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ July 28, 1955 llllllllllllllllllllllllllíllilllllillllllM OLVASÁS KÖZBEN írja: Márky István liilllllll!llllllllliyillllllíllllll!líllliiill!l!lllllllllllll!ill'!iEilllíti Jólesik az embernek elböngészni az óhazai lapokban, beletemetkezni uj Íróink, uj könyveinek lapjai közé és összehasonlítani az olvasott híreket régmúlt idők emlékeivel. Mert dacára annak, hogy évtizedek óta elvagyunk már hazulról, azért mégis melyikünk tudná eltagadni, hogy nem két részre osztott szívvel élünk mi, a szülőhaza idegenbe szakadt gyermekei ? Jólesik nézgetni magazinok képeit, gyönyörködni egy-egy ismerős táj szépségeiben, rohanni együtt a lüktető uj magyar élettel és az öröm forróságának érzésével rádöbbenni, hogy amikor én odahaza voltam, akkor a kép eme sarkában legelő volt, ott egy gidres-gödrös-pocsolyás része a mezőnek, amott pedig a dögtemető. És most, csekély tiz esztendővel egy vesztett háború után, ezek helyén itt műegyetem, ott egy-két utcára való házsorok, emitt egy gyár, kórház, vagy bölcsőde épült abban az ütemben, ahogy szorgalmas népünknek erejéből tellett. Sajnos, két világháború irtó szenvedése és áldozathozatal kellett ahhoz, hogy egy évszázadokig alvásra kényszeritett népet most már véglegesen felrázzon az álom tunyaságából, hogy felszabadított akaratával hozzálásson egy fizikailag kényelmesebb és szellemileg emelkedettebb élet építéséhez. És hogy ez az építés a hiányok és hibák folytatólagos pótlásával és javításával rohamosan halad előre, még a legrosszabb akarattal sem lehet letagadni, mert az elmúlt tiz esztendő számadatai és a képek beszélnek, tulharsogva azokat a lelkiismeretlen állításokat, melyszerint szülőhazánkban mindenki rabszolga. Rabszolgákkal csak piramisokat építhettek, de nem modern gyárakat, iskolákat, kórházakat, olimpiai világrekordokat és a szellemi művelődés korlátlan lehetőségeit. Ez a történelmi tény pedig cáfolatlam ★ “Jutas-puszta modernül felszerelt orvosi rendelőt kapott állandó orvosi szolgálattal” — olvasom a veszprémi újságban. És a sorok olvasása közben szárnyra kapnak emlékeim, repülők haza a Bakony-aljára, a veszprémi káptalansági birtok környékére, amely egy parányi kis része volt annak a 125 ezer katasztrális holdnak, amelyet az én nagybácsim, Kránitz Kálmán püspök ur igazgatott, mint biró Hornig Károly megyéspüspök helyettese. Persze a birtokfelelősség mellett papi funkciókat is kellett betölteni, úgymint bérmálást és ahogy a helyzet megkívánta, hát egy-egy dörgedelmes szentbeszéddel is oda-oda kellett csapjon a megtévedt bárányok közé. Mert a magyar feudalizmus végvárában rendnek kellett lenni, ő fentről, az ispánok pedig alulról, ki-ki a maga módja szerint igazgatta a cselédek sorsát. Ha valamelyik az év melegebb szakában lábbelit húzott arra ráfogta az ispán, hogy “urizál” és volt mit hallani az illetőnek. És ugyanez a magatartás uralta a rokonságot is. Hideg, kimért, számitó. A felnőttekkel már semmi rokoni barátkozás. Csupán minket gyermeket várt el magához a nagybácsi minden névnapkor, születése napján, no meg újévkor, hogy köszöntsük őt. A köszöntők végén, — amelyek tanulása közben nem egy pofon csattant el képünkön —, kezat kellett csókolni neki és megkaptuk az öt uj krajcárokból álló jutalmat. Aztán a “házvezető” ténsasszony kezünkbe nyomott egy darab süteményt és Isten áldásával hazatessékelt bennünket. Az öreg püspök maradiságára jellemző, hogy az alázatosságot mindenkitől szigorúan megkövetelte. A család tagjaitól éppen úgy, mint a kívülállóktól. Dehát ami sok, az mégis csak sok... így gondoltam én, mert amidőn egyszer igen szorította nyakamat a keménygallér, a köszöntőre menet meggondoltam a babosnyakkendőt, levettem a gallért és a palota elé érve fennhangon kijelentettem: “én nem megyek be kezetcsókolni azért a vacak ötkrajcárért !” Persze Marconi találmánya mellett már akkor is az étterhullámokon lovagolt a pletykaság is & nem sokáig tartott, amig a nagybácsi fülébe jutott kijelentésem. Üzent is nyomban anyámnak: “Hozd fel hozzám a rebellis fiadat, beszélni akarok vele”. De bizony édesanyám nem vitt el hozzá. Majd évek múltán, bérmáláskor találkoztunk ismét, ő bérmált a nagytemplomban és amidőn hozzám ért. a néhány másodpercig tartó ceremónia után szigorúan rámnézett, és szótlanul HOGY IS ÁLLUNK A SZEGÉNYSÉG KIKÜSZÖBÖLÉSÉVEL? A jövedelmek állítólagos kiegyenlítődéséről és a szegénységnek az USA-ból való kiküszöböléséről szóló hivatalos propaganda teljes gőzzel folytatódik. A “Business Week” (május 28.) azt állítja, hogy “ha a legújabb irányzat folytatódik, akkor hamarosan kiküszöböljük az égető szegénységet.” Ennek a kijelentésnek alátámasztására idézi a kereskedelmi minisztérium számadatait, amelyek szerint az összes családok legalsó ötödének adólevonások utáni jövedelmei az összjövedelem 5.1 százalékáról felment 5.4 százalékig 1953-ban, mig a legfelső egyötöd megfelelő százalékszáma 44-ről lement 42.6 százalékig. Hogy a számadat szerint a leggazdagabbak jövedelme csökkent, az azért van, mert igazi jövedelmüket különféle formaságokkal elleplezik, hogy kibújjanak a megadóztatás alól. Egy tipikus vállalati igazgató autó-, benzin-, koszt- s egyéb ilyesfajta kiadásait a vállalat számlájára Írják, ha pedig pozíciója elég magas, akkor ideírják soffőrje, repülőgépe, klubja, vakációja, otthona s egyebekkel járó kiadásait is. Még több jövedelmet lehet elrejteni részvény-opciók, későbbre tolt pótlékok, magánbetéti társaságok formájában. Nagyrészvényesek jövedelmének nagy részét ki sem adják, hanem bentartják a vállalat páncélszekrényében és mint tőkenyereséget zsebelik be, vagy átteszik személyes trösztalapokra, amikor is mindezek a jövedelmek a személyi jövedelem elosztódásáról szóló kormányszámadatokban nincsenek feltüntetve. Sok esetben tehát a gazdagok feltüntetett jövedelmei csak kis töredékét alkotják az igazi, a tényleges jövedelmeknek. Valóban érdekes, hogy mind e köztudott ferdítések és csavarások ellenére a hivatalos statisztika ki meri mutatni a jövedelmek kiegyenlítődését, amint a “Business Week” teszi. Propagandacikkét azokra a magánúton előre kiadott jelentésre alapítja, amelyet a kereskedelmi minisztérium juttat el magáncégekhez. Az átlagolvasó sohasem fogja elolvasni a minisztérium végleges jelentését, amely felsorolja a minősitő részleteket is. így hát a kormányhivatal maga ezzel az előzetes jelentéssel hozzájárul a ferdítő propagandához, miközben megőrzi a tárgyilagosság hivatalos látszatát. így például 1952-ben a kormányjelentés hangsúlyozta a dolgozó feleségek fontosságát, amikor családok millióit a jövedelmi középcsoportokba sorolta. Ez hasonlóképpen fontos tényező volt 1953-ban is a jövedelmi elosztódásra vonatkozó adatoknál, mert akkor munkások millióinak feleségei vállaltak munkát, hogy megbirkózzanak a koreai háború által okozott inflációval és adókkal. Most azonban, hogy a munkanélküliség nagy és ennek folytán sok állás megszűnt, valószínű, hogy a legalsó rétegek (a családok egyötöde) jövedelme még a kereskedelmi minisztérium adatai szerint is vissza fog esni az 1950-es arányban. A “Business Week” persze nem említi ezt a tényezőt, amint a kereskedelmi minisztérium korábbi jelentése sem tette az 1944—50-es évekre vonatkozóan, amely kimutatta, hogy a családi jövedelmek elosztódása szilárd. A “Business Week” nem vett tudomást a kereskedelmi minisztériumnak az egyéni jövede- lemelosztódásra vonatkozó számadatairól, amelyek fokozódó egyenlőtlenséget mutattak ki. E számadatok szerint az adólevonások előtti rész, amely a legalsó egyötödre jut, 3.1 százalékról lecsúszott 2.4 százalékra 1945-ben. A felsőbb csoportokhoz legközelebbi rétegnek jövedelmi része emelkedett, a legfelső egyötödnél 47.5 százalékról 1945-ben 48 százalékra 1948-ban. A felsőbb rétegekre vonatkozó számadatok minden tökéletlensége mellett is kitűnik, hogy a tehetősebb 15 milliónak jövedelme húszszorosa volt a legalsó 15 millió jövedelmének 1953- ban, holott 1945-ben még csak tizenötszöröse volt. Hogy is szavalhatnak hát a szegénység kiküszöböléséről és a jövedelmek “kiegvenlitődésé- ről!? ' RÖVIDEN V-----------------------------------------------------------f AZ $1.25 UJ MINIMUM ÓRABÉR mindenkinek az érdeke. Annyi sok embernek emelheti, annyi sokkal a vásárlóképességét, hogy fölemeli az üzletet, amely viszont nyitva tartja a shopo- kat, munkát és keresetet biztosit soknak, akik munkanélkülivé válnának. Meg akadályozná a shopok délre szökését, olcsó munkabérek fizetésének reményében, ha a törvény gondoskodik arról, hogy a délen is magasabb béreket fizessenek. ★ PASSAIC, N. J. — Botany Mills a hires szövetgyár alelnöke büszkén jelentette, hogy a legújabban a munkabérek összegét felére szállították le és a gyár termelését 25 százalékkal emelték. Ezáltal a gyár az évet 500.000 dollár profittal fejezte be, holott a Botany az utóbbi években állítólag veszteséggel dolgozott. — Hogy mi lett azokból a dolgozókból, akik azelőtt a bérlista másik feléből kaptak fizetést vagy mi fog történni azokkal, akik a fölgyorsított munkarohamban többszörösen annyit kénytelenek termelni alacsonyabb bérért, arról nem szól a krónika. — Még meg kell jegyeznünk, hogy a fönti 500,000 dollár profittöbblet az összes adók kifizetése után maradt meg. ★ NEW YORK és környékén 553 sztrájk volt 1954-ben, amely éppen a felét tette ki az összes sztrájkoknak, amelyek a közép-atlanti államokban lefolytak. A MAGYAR SZÓ HIVATÁSA, AZ IGAZSÁG MEGÍRÁSA. TANULJON ÖN IS BELŐLE, LEGYEN ELŐFIZETŐJE. fizesse őket. Pedig a birtok, a gazdagság éppen úgy ott volt akkor, mint most. Sőt még az ország 'területe is nagyobb, sértetlen határai a Kárpátoktól az Adriáig terjedtek. És mégis, igy vigasztaták a szenvedőket: addig élünk, ameddig Isten úgy akarja! Azonban ebben a bölcselkedésben mégsincsen benne minden életigazság. Mert a Jutás-pusztáról szóló hirecske nyomtatott soraiban sugárzó örömmel igy szól hozzánk: “két esztendeje annak, hogy utoljára kondult nálunk a lélekharang, de lágy hangjával most nem egy járványban pusztult gyermek lelkét kisérte utolsó utján, — hanem az átkos múltat és üdvözölvén a jelent, a “rebelliseket”, a modern orvosi rendelőt, a bölcsődét és a porfelhős országúton berobogó röntgen és fogászati felszereléssel ellátott kórházkocsikat.” Bizony testvéreim, változnak az idők! Csak mi, emberek nehezen tudunk hozzá alkalmazkodni; Pedig milyen szép lehetne számunkra itt a földön az élet, ha a természet örök törvényének parancsára jobban felfigyelnének és rügyek faka- dásávaj valamennyien felébrednénk téli álmunkból és igaz szívvel, hozzánk illő,. megértő lelkesedéssel örülnénk a megújhodásnak. csókra tartotta kezét. Én mozdulatlanul néztem csontos ujjain ragyogó gyűrűjét, majd bérmake- resztapám oldalba bökött, a körülállók bámulni kezdtek és igy elkerülhetetlenné vált számomra a kézcsók. Elégtételt vett magának hosszú idő után, is, s megalázott ennyi nép előtt. Dehát minden múlandó az életben! A megalázás, a kapzsiság, a kizsákmányolás, az embertelenség, minden ami nem őszintén, céltudatosan szolgálja az ember érdekeit születésétől a haláláig. A természet örök törvényeit nem lehet büntetlenül megsérteni. Nem lehet hátrafordulni a társadalmi reformtörekvések utján, mert az emberi értelem állandó harcot viv a maradisággal, amig végül is diadalmaskodik fölötte. És ennek a szinte végnélküli küzdelemnek eredménye ez a kis hirecske is, amely tudtunkra adja, hogy Jutas-puszta orvost kapott. Ahol az én gyermekkoromban a diftéria járvány idején mindennap megszólalt a lélekharang, bánatosan siró hangjával kisérvén egy-egy túlzsúfolt cselédlakásból távózó gyermek lelkét. Hiányzott az egészségügy. Nem volt orvos. Az egész városban, a háziezredét is beleértve, összesen három orvos volt. Többre nem tellett, mert nem akadt, aki _4____
