Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-12-01 / 48. szám

12

AMERIKAI MAGYAR SZŐ

December 1, 1955

Hogyan torzítják a magyarországi híreket a Népszaváéknál?

Az “A. M. Népszava” november 15-iki száma ismét elkövetett egy magyargyalázó förmed- vényt, telve durva ferdítéssel, hazugsággal és hamisítással. Ez nem az első és nem is lesz az utolsó “tudósítás” a részéről, de minthogy oly otromba és szembeszökő, nem állhatjuk meg, hogy ez alkalommal bonckés alá ne vegyük.

Az 1. számú hamisítás

Ez a Magyarországról szóló cikk John Mac- Cormack-nak a “N. Y. Times”-ban megjelent két tudósításából van összetákolva. Az egyik november 1, a másik november 2 dátummal ellátva s mind a kettő Bécsben Íródott. A Népszava már itt is csalafinta, mert saját cikkét “Budapest”- ről datálja. Ez sem ártatlan újságírói fogás, mert olvasóival még ezzel a kis hamisítással is azt akarja elhitetni, hogy tudósítását Budapesten élő elégedetlenjeinek “hatalmas táborától” kapta s hogy olyan kitűnő, alapos, szervezett hirszol- gálata és összeköttetései vannak, amelyek áthatolnak az éber ellenőrzés minden akadályán.

Maga a cim: “Zugforgalomban szerzett dollárral vásárolt külföldön Magyarország”, olyasmit mond, amiről szó sincs MacCormack említett két tudósításában. Ezt Népszaváék vagy az ujjúkból szopták, vagy valami más, talán korábbi ellenséges “tudósításából kaparták elő, hogy ne mondhassák rájuk, hogy hazudnak. De hát ez csak csepp a tengerben.

A 2. számú csalafintaság

A Népszava már a cikke első szakaszaiban hivatkozik Bakonyi Jenő kereskedelmi miniszter- helyettesre, aki kijelentette “egy amerikai újságíró előtt, hogy. . .” Ez ugyanaz a “Baconi”, akire MacCormack is hivatkozik tudósítása elején s ez vezetett nyomra bennünket, honnan “merit” a Népszava adatokat és cikktémát. Második szakaszát is azzal kezdi a Népszava, hogy “az amerikai riporterek”... de már többesszámban általánosítva azt, amit MacCormack a maga személyében mond. Ez a kis túlzás már jelzi a Népszava sötétítő törekvését. Mindegy! A lényeg az, hogy Népszaváék nem Budapestről szerezték értesüléseiket, hanem innen, New Yorkból, a N. Y. Times-ból, ami ellen eszünk ágában sincs tiltakozni (kis kaliberű, nyelvi lapról lévén szó,) de meg kell jegyeznünk, hogy általában már magának a külföldi tudósítónak ellenséges érzelmű benyomásait és adatait magukban véve is egy kis fenntartással kell fogadni józaneszü embernek, tekintve, hogy a tőkés nagylapokról tudjuk, hogy elfogultak, ellentétesek s legfőbb igyekvé- sük, hogy minden benyomásukat, tapasztalataikat, adatukat a népi demokráciákra nézve ártalmas, ártani akaró beállítással értelmezzék. Ha tehát elismernek valamit, akkor a valóság feltehetően még annál is szebb.

Azonkívül jedig ha legalább azt ismételnék Népszaváék és a többi reakciós amerikai-magyar “sajtótermékek”, ami a N. Y. Times-ban olvasható, még hagyján volna! ők azonban rádupláznak a forrásnak és megfellebbezhetetlennek tekintett eredeti szövegnek ferdítéseire s még azokat is feketébben árnyalják. Ezekre a becstelen újságírói műhelytitkokra akarunk sorainkban némi világosságot deríteni.

Rendben van, megismétlik Bakonyi kijelentését, hogy “Magyarország a világ minden államával kereskedik”, stb. Csakhogy a Népszava, e kijelentés elé, odarögtönöz valamit a saját kis- ujjából, aminek nyoma sincs az eredetiben s ezzel úgy tünteti fel ezt az eléje koholt megjegyzést, mintha azt is Bakonyi nyilatkozta volna: “Magyarországnak égető szüksége van külföldi valutára, elsősorban dollárra.- Miután más módon nem juthat hozzá, zugforgalomban szerzi be szükségletét a kincstár. Bakonyi Jenő...” Tetszik látni a csalást.? Ezt tehát a keltezés és cim után a másodikszámu hamisításnak nevezhetjük.

Térjünk át a harmadikra:

A kézzclf oghcttó teljesítmények

A Népszava: “Az amerikai riporterek unalmasnak nevezik a kommunista Budapestet. ‘Szürkeváros’, ezt a nevet kapta a hajdan vidám magyar főváros.” Nos, MacCormack ezt igy irta: “Azt szokták mondani, hogy (Budapest — jelző nélkül!) mulatóhely volt” — a mulatóhelyek városa ; ma már MacCormack szemében “szürke város”. De még ő sem általánosítja “amerikai riporterek” ítéletévé s szó sincs nála “elnevezésről”. A Népszava persze nem veti fel a kérdést, hogy kiknek a számára volt “hajdan’vidám” a magyar főváros, kiknek volt mulatóhely, kik flan- géroztak benne és kik éheztek-nyomorogtak ? Hagyján az is, hogy ezt a kérdést, amelynek felvetéséhez ész és szív kell, nem hozza fel, de miért nem teszi hozzá azt, amit a magyarokat nem nagyon szívelő MacCormack becsületesen hozzátesz a következő szakaszban, ahol beszél az általa megvizsgált “gyárakról, uj házcsoportokról, gyermekgondozókról, klinikákról és kulturotthonok- ról, amelyeket a város munkásnegyedeiben építettek”. mert amikor a látogató már bejárta ezeket, “kezdi megérteni a kommunizmus pozitív teljesítményeit.” MacCormack ezt igy irta meg a N. Y. Times-ban, a Népszava azonban ezt kihagyta; kihagyta, mert ebben némi elismerés van, az amerikai újságíró becsületessége és tárgyilagossága folytán. Ilyesmire a Népszava nem képes. Ezt nem tárhatja félrevezetett olvasói elé. Ez fáj a Népszavának, ez megcáfolná évek óta gyártott hamisításait, megzavarná a torz és elijesztő képet, amellyel olvasóit traktálta. Elvük az: Kihagyni mindent, ami jó, szép és dicséretre- méltó, — ha még oly csekély is az, ami becsúszik egy amerikai laptudósitó szűk marokkal mért elismerése közé. De ha megnézzük, mit told be a Népszava az elhagyott rész helyébe, a következőt találjuk, de ez is saját leleménye, mert ez sincs benne MacCormack cikkében: “A hajdan elegáns korzón rosszul öltözött, kopott, fáradt férfiak és nők sietnek, hogy idejében sorba állhassanak valamelyik községi élelmiszer üzlet előtt.”

így dolgozik a Népszava.

“Sztálin és Rákosi ’

Lássuk most a negyedik “műhelytitkot”, ha valaki meg akarja tudni, hogy készül a becstelen újságcikk:

A Népszava Hangja: “gyárakban közkönyvtárak vannak, de kevesen látogatják, mert a polcokat Sztálin és Rákosi ‘müvei’ töltik meg. A mozikban orosz és francia filmek peregnek...”

Ennek az eredetije MacCormackban a következőképpen hangzik:

“Minden nagy gyárnak és szakszervezetnek megvannak a maga kulturközpontjai, könyvtárakkal, filmszínházakkal, játéktermekkel és tánchelyiségekkel. A Rákosi Mátyás központban, melyet a cikkiró meglátogatott, a könyvtárban 21 ezer kötet van, köztük Lenin, Cervantes, Dickens és Balzac, és egy amerikai gyűjtemény, főhelyen Dreiser, Thomas Wolf, Howard Fast és Sinclair Lewis. Mozija egy francia filmet mutatott be.”

Ha összevetjük ezt a két idézetet, játszi köny- nyüséggel megállapíthatjuk a torzítások, ferdítések, félrevezető hozzátoldások és egyszerű hazugságok tömegét és alkalmazásnk módszerét. A Népszava beleszurta, hogy a könyvtárakat “kevesen látogatják”, ezt egyáltalán nem mondta MacCormack. Ez merő kitalálás. A Népszava azt mondja: “A polcokat Sztálin és Rákosi ‘müvei’ töltik meg. MacCormack sem Sztálint, sem Rákosit nem említi, ezt csak a mindentudó Népszava találta ki, mert ez a két név a lap jóvoltából és elképzeléséből annyi gyűlölettel van beledobva olvasóiba, hogy azt remélik, hogy ezzel a két névvel rémíthetik meg legjobban őket. Mac Cormack csak Lenint emliti, de mellette három polgári Írót, sőt az amerikaiak közt is Howard Fast mellett a legnagyobb és legnagyrabeqsültebb polgári amerikai regényírók neveit. És ami a francia filmet illeti, azt a Rákosi kulturközpont mozijában adták, nem pedig “a mozikban”, de különben is MacCormack csak a francia filmet (valószínűleg az USA-ban is nagy sikerrel bemutatott ‘Fanfan la Tulipe’-t) említette, de árva szót sem “orosz filmek”-ről.

Az ember szinte elcsodálkozik azon, hogyan is képesek ennyi ferdítést, hamisítást, hazugságot belegyömöszölni egy néhány sorból álló szakaszba. Ehhez bizony a gonoszságnak elég undorító tehetsége, de főleg fejlett és gyakorlott lelkiismeretlenség kell.

“Cigarettacsutka és egérfarok>>

Az ötödik “műhelytitok” a népi képzeletet megragadó rikító ötlet, amely durvaságával, ordénáriságával, páratlan újszerűségével felejhe- tetlenül benneragad egyes naiv olvasó hig agyában: a merő hazugság, a színes csúfság:

A Népszava költőja: “A magyar ipari cikkek selejtesek, silányak. A harisnyák szakadnak, a ruhák kifeslenek, a cipőtalp, mintha papirosból lenne. A pesti kenyérben cigarettacsutkák és egérfarkot találtak. Az éttermek leveseiről jobb nem beszélni.”

MacCormack ezzel szemben a következőket írja: “A kommunista sajtó hangos a panaszoktól az elégedetlenségek miatt. Fanyar kommentárokat közöl a cipőkről, amelyek nem illenek összes, szövetekről, színekről, amelyek megfakulnak, harisnyákról, amelyek szétfoszlanak vagy nyári ruhákról, amelyeket télen árusítanak, nem szólva vegyi anyagokkal hamisított élelmiszerekről.”

A két "idézet összehasonlítása iskolapéldája, mondhatni laboratóriumi esete a reakciós újságírói mentalitásnak. Milyen mohó sietséggel rohan a Népszava beköpni az általánosítást, amit Mac Cormack nem csinál: “A magyar ipari cikkek selejtesek, silányak”. Amikor két hosszú angol- nyelvű cikkből egy egytizednyire rövidített összefoglalást ad a Népszava, egyszerre csak milyen szaporabeszédű, részletező lesz, még hozzáadásokra is van tere, amikor alkalma van magyar- gyalázásra! “A pesti kenyérben cigarettacsutkát és egérfarkot találtak” — tyüh, az áldóját, hogy kacaghattak elégedetten az urak, amikor erre a “gyöngyszemre” találtak beteges fantáziájukban! Mert, amint láthatják, ezt nem mondták az amerikai “riporterek”, ez a Népszava koholmánya, ettől döglik a légy! Ettől emelkedik a reakciós lap “színvonala”. Koholnak, hazudnak, ez az ő szemükben a “népnevelés”, “tömegeik” politikai színvonalának “fejlesztése”!

A Népszava nem hajlandó felfogni, hogy a magyar népköztársaság sajtója azért alkalmaz szigorú kritikát iparcikkek fogyatékossága felett, mert a fogyasztóknak az ország dolgozóinak érdekét tartja szem előtt, a népét, amelynek szükségleteiről az ország vezetői s a köztulajdonban levő gyárak gondoskodnak. A kritikát nem fojtják el, a kritika azoknak a magasabb célkitűzéseknek szolgálatában áll, amelyeket el akarnak érni. Ez a kritika konstruktiv és közérdekű és egyáltalán nem azt jelenti, amit a tőkés országokban, ahol a kritika célja a profit és mozgatója a konkurrencia és a magánérdek.

Mikor láttunk a Népszava-Szabadságban kritikát a benne hirdető' gyárak termékei ellen? A publicitásért járó díjazás ellenében, olykor igen sovány centekért, dollárokért, Népszaváék a patentmedicinák vagy más üzletekért nem riadnak vissza legszemérmetlenebb magasztalásoktól sem, csakhogy hirdetőit minél tökéletesebben állítsák be olvasóik előtt. Ezek után a Népszava gúnyolódása a népi magyar sajtó becsületes kritikája,- a fogyasztók érdekeinek védelme felett csak e lap gyűlölködő fanatizmusát jellemzi és az önkritika teljes hiányára vall.

A Népszava lesújtó véleménye a magyar ipar értékéről sem egyéb, mint az ártani-akarás beteges vágya. Csak úgy mellékesen említjük fel. hogy az amerikai “Business Week”, amelyre még a Népszava sem foghatná rá, hogy magyarbarát vagy a magyar ipar ügynöke, november 5-iki számában rámutat arra, hogy Magyarország az idén nem kevesebb, mint 200 modern vasúti mozdonyt adott el Indiának és rendelést kapott két drótkötélgyár építésére, amint ezt a “Magyar Szó” a november 10-i számában jelentette. A “Business Week” tehát elismeri a magyar ipar sikereit, aijiitől a Népszava úgy érzi, mintha szivébe nagy kést mártanának.

És mig MacCormack a “vegyileg hamisított élelmiszerekről” beszél, ami nemcsak máshol, hanem Amerikában is elterjedt méretekben űzött kezelése bizonyos élelmiszereknek, a Népszava a cigarettacsutka és egérfarok emlegetése után, gyomorfelkavarás céljából azonnal hozzáfűzi, hogy “Az éttermek leveseiről jobb nem beszélni”, amit MacCormack ugyancsak nem mond s ami megint csak a Népszava szüleménye. Mert Mac Cormack ez esetben éppen az ellenkezőjét mondja: “E cikk írója — tápláló (kiadós, substantial) és étvágygerjesztő ebédet evett egy munkásétkezőben 3 és fél forintért (kb. 33 centért átszámítva ”,

Tehát étvágygerjesztő, kiadós étkezésről beszél, amelynek olcsósága bizonyára elállitja a lélegzetet ezen a tájon. A Népszaváék viszont, mint akik udvari szakácsok remekein híztak meg, un- dorkeltően igyekeznek írni arról a táplálékról, amelyet az amerikai “riporterek” dicsérettel emlegetnek.

Kissé részletesebben bocsátkoztunk bele a reakciós újságírás boszorkánykonyhájának titkai-