Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-11-24 / 47. szám

J2 AMERIKAI MAGYAR SZÓ November, 24, 1955 A washingtoni kormány súlyos dilemmában van a külföldi “segély” politikájának kérdésé­ben. Egyre élesbedő megoszlás észlelhető egyes kormánytagok és kormányhoz közelálló, vezető állásban levő emberek között abban a tekintet­ben, hogy mitevők legyenek ezen a téren: fokoz­zák-e a külföldnek nyújtott gazdasági és műsza­ki segélyt vagy hagyjanak-e meg mindent abban a formában, ahogy jelenleg állnak a dolgok. Ott vannak egyrészt azok a politikusok, akik a Truman volt elnök által kezdeményezett “ne­gyedik pont” kérdésében nehezen hozhatók moz­gásba, minden garast a fogukhoz vernek, szigo­rúan konzervatívok és maradiak, és újítástól ir­tóznak. Ezek közé tartozik elsősorban Humphrey pénzügyminiszter, továbbá Hoover államtitkár, Hoover volt elnök fia, és legújabban John B. Hollister, akit nemrég neveztek ki a nemzetközi együttműködés kormányzata igazgatójának. Ne­vük kezdőbetűi miatt ezeket közös néven-, mint “a három H-t kezdik emlegetni. Velük szemben- állnak azok, élükön Harold E. Stassennel, akik előbbrelátóak, akik közelebb állnak a vállalkozóbb szellemű nagytőkésekhez s nem zárkóznak el azoknak a roppant változásoknak beismerése elöl, amelyek vagy folyamatban vannak a föld legtávolabbi részein is, vagy pedig a jelek sze­rint be fognak következni. Ez a csoport azon van, hogy a tengerentúli segélynyújtások politi­káját gyökeresen revideálják úgy Ázsiára, mint Afrikára vonatkozóan. Nincs pénz segélyre? Hollister, a nemzetközi együttműködés uj fő- íntézője, nemcsak mozdulni nem akar, hanem legutóbb még azon “reményének” adott kifeje­zést, hogy jövőre még jóban csökkenteni fogják a Washington által a külföldnek nyújtott segélyt. Humphrey pénzügyminiszter azért támogatja ezt a felfogást mert a választási évre tervezett adó- leszállitások következtében a kormánynak úgyis kevesebb költenivaló pénze lesz, mint eddig volt. Hollister még azt is kijelentette, hogy azt a 100 •millió dollárt, amelyet a kongresszus ebben az évben előirányzott az elmaradt országok fejlesz­tésének céljára, sem fogják felhasználni, mert— fűzte hozzá — ez úgyis három évre szól, ráérünk elkölteni azt később is. .A szovjet fokozza a segélynyújtást Mindez nem henye politikai rágódás egy har­mad — vagy tizedfontosságu kérdésen. James Reston mutatott rá a “New York Times”-ban e kérdés megoldásának sürgősségére és elsőrendű fontosságára. Sürgőssé teszi ezt az a tény, hogy* a szovjet egyre nagyobbszabásu programokkal siet az elmaradt országok kifejlesztésére. Nem­csak abból áll eltökélt szándéka, fejtegeti Heston, hogy felhasználja fegyverfeleslegét, mint eszközt több ázsiai s afrikai országba való : behatolásra” hanem gazdasági segitséget és műszaki támoga­tást is nyújt nekik egyre nagyobb méretekben. Nemrég tudtuk meg, — igy Reston — hogy Moszkva például segitséget ajánlott fel az egyip­tomiaknak, hogy Aszuántól délre gátmüveket épit a Nílus partjain. Más szovjet segélyprogra­mok vannak vagy folyamatban, vagy tárgyalás alatt Indiában, Afganisztánban-, Jugoszláviában, Burmában. Indonéziában, Jordánban Ceylonon, Ecuadorban és Pakisztánban. Ezek némelyike mint Indiában és Afganisztánban már folyamat­ban levő program. A szovjet nagykövet Kairó­ban például azt mondta a sajtó képviselőinek, hogy kormánya elhatározta, hogy ipari és mező­gazdasági felszerelést ajánl fel az összes arab és ázsiai országoknak, amelyek kívánják. Daniel Szemjonovics Szolod ilyesmiket mondott: “Gazda­sági missziókat, tudományos missziókat, mező- gazdasági misziókat és mindenfajta missziót fo­gunk küldeni, ami csak elképzelhető, amelyek ezeket az országokat segíteni fogják.” Van bizonyíték arra is, hogy ezek az ajánlatok kormányokra gyakorolnak mély benyomást. 4j Nu burmai miniszterelnök például október 22- ikén azt mondta Moszkvában, hogy országa gyá­rakat, gépeket és berendezéseket valamint szak­embereket akar importálni a Szovjetunióból bur­mai rizs ellenében, amint ezt a Magyar Szó is annak idején jelentette. Nu magasztalta a Szov­jetuniót, amiért megmentette országát a gazda­sági válságról rizsfeleslegeinek felvásárlásával. 1 ' Nem csoda, ha Washington bizonyos körei ag­godalommal szemlélik a szovjet segélyakció növe­kedését s terjedését. A fegyverkezési segély, mely 1950-bun 1,314 millió dollárra rúgott, temészeté- sen nem csökkent, hiszen 1956-ra 2,021 millió dollárt irányoztak elő. A gazdasági és műszaki segitséget azonban amely 1950-ben 3,954 millió dollárt tett ki, 1956-ra már közel egytizedére, 415 millióra redukálták. Vitt vagy adott? Minden esetre felmerül az a kérdés, hogy rá­jönnek e az emberek, akiket a hidegháborús pro­paganda megszéditett és még mindig megszé- ditve tart, hogy alaptalan ráfogás volt az a szov­jet ellen éveken át hangoztatott vád, hogy a be­folyása alá került országodban és a népi demok­ráciákban arra használta fel befolyását, hogy Szombaton, november 5-én a francia parlament helybenhagyta Jusszef, a száműzött marokkói szultán visszatérését a marokkói trónra. Ezzel az intézkedéssel a francia kormány egyik legcsufo- sabb és legköltségesebb kudarcára Írták rá a zárszót. Két évvel ezelőtt ugyanis a francia kormány volt az, amely száműzette Jusszefet a marokkói trónról, mivel, úgymond, rokonszenvezett a na­cionalistákkal. A francia kormány, amelynek ereiben úgy lát­szik sok Burbon vér csörgedezik — legalább szim­bolikusan — és amely sem nem tanul, sem nem felejt, teljesen alábecsülte a nacionalista mozga­lom erejét Afrika népei között. Jusszef, ez a különben harmadrangú féudális főur, abban a pillanatban, amidőn a francia im­perialisták áldozata lett, a nemzeti ellenállás szimbólumává vált. A marokkói nép egy emberként állt a sorompó­ba. Véres összecsapások sorozata indult meg, amelyek az idén nyáron érték el csúcspontjukat. Az amerikai nagyközönségnek alig van fogai- • ma arról, hogy mi ment ott végbe, hogy hideghá­borús szövetségeseink, a francia imperialisták mit müveltettek ott, hogy a marokkói népnek mennyi vérét kellett ontania, amig küzdelmüket az első nagy siker, szultánjuk visszatérése, és az ezzel kapcsolatos nagyobb önkormányzat koro­názta. A francia imperialisták egyik csoportja az utol­só percig ellenezte a szultán visszatérésének en­gedélyezését. A Pinay—Koenig—Bidault “fémjelezte” cso­port tagjai szerint csak a kiméletlen terror “mentheti meg“ a Franciaország nagyhatalmi állásait biztositó észak-afrikai vadászterületet — a rémület némaságát, a temető csendjét akarják. Röviden: háborút a marokkói nép ellen. Jacqui- not szélsőjobboldali képviselő kereken megmond­ja : “A katonák el tudják érni, amit akarnak”. Egy szemtanú vallomása És a katonák meg is mutatták, mit akarnak. A hivatalos jelentéseknek a “tisztogató” és az “átfésülési” hadműveletek sikeréről szóló szűk­szavú mondatai mögött ismeretlen marokkói ora- dourok és lidicék rejlenek. A véres “ratissage”- ról igy vall egy “keresztény szemtanú” (Robert Barrat a Temoignage Chretienben) : “Egyedül a marokkóiakat vádolják azzal, hogy vadak, de azt elfelejtik leirni, milyen brutális kegyetlen­séggel harcoltak a franciák — katonák és civilek egyaránt -— a csatákban és a megtorló hadmű­veletekben: ejtőernyősök marokkói gyermekeket ütöttek agyon, sebesülteket órák hosszat hagy­tak haldokolni, tanyákat gyújtottak fel. Khrou- rigbában a lázadókat nádkunyhókba zárták és elevenen megégették őket. “De hiszen a marok­kóiak kezdték. S egyedül a kegyetlen megtorlás í eleműt heti meg és késztetheti ókét, arra, hogy nyugton maradjanak” — szokták mondani. Ki kezdte? Ne nagyon kutassuk, mert könnyen a vádlottak padjára kerülhetünk, mi franciák... Julius 14-én és 15-én, majd augusztus 20-án eu­rópai hordák mintegy száz marokkóit öltek meg, égettek meg elevenen Casablancában. E szörnyű jelenetek francia szemtanúi elmondták, hogy úgy hajtották és lövöldözték le a tizenötéves marok­kói gyermekeket az utcán, mint a nyulakat, hogy marokkói autóvezetőket megállítottak, bezártak az autóba és a kocsit felgyújtották.” Ez az önmagában is megrázó erejű dokumen­tum egyben azt is bizonyítja, hogy Bidault-ék mindent kivigyen onnan a maga javára. Meg fogják-e érteni, hogy a kínai népköztársaság, amely az iparosodás felivelő programját hajtja végre, még hozzá óriási eredményekkel, a Szov­jetunió anyagi és erkölcsi támogatásának kö­szönheti felemelkedését? És vájjon mit gondol­nak a megtévesztett amerikai magyarok, akik­nek fejét évekig teledudálták, hogy az oroszok kifosztották Magyarországot, miért aggodalmas­kodik az amerikai kormány, vagy annak egy ré­sze a szovjet segélyprogramok nagyfokú terje­dése miatt, ha nem volna valóság a szovjet tény­leges segítsége, melyet az iparosodás szempont­jából elmaradat országoknak nyújt? Az a segít­ség, amelyet a szovjet a magyar népnek nyújtott a felszabadulás óta, szórtén részét alkotta annak az általános szovjet segélynyújtási politikának, amely fölött érzett aggodalom ma már megosz­lást idéz elő a washingtoni kormány elemei közt. pártjában, a katolikus közvélemény körében is hangot kap a terrortól visszariadok véleménye. Egyre többen fordulnak szembe a tömeggyilkos­ságnak azzal az “elméletével”, amelyet Rime Bruneau nyugalmazott tábornok, az úgynevezett “Francia jelenlét” terrorista szervezet egyik ve­zére igy fogalmazott meg: “Az észak-afrikai szél­sőséges elemek nem méltók arra. hogy emberek­ként kezeljék őket. Úgy meg kell őket büntetni,, hogy még unokáik is reszkessenek ötven év múlva.” A hatóságok egész sor napi- és képeslapot el­koboztak, mert közölték a különböző észak-afri­kai “hadműveletek” áldozatairól tanúskodó képe­ket és tudósításokat. Elkobozták a France Ob- servateur cimü polgári lap szeptember 8-i számát is, mert vezércikkében Claude Bourdet követelte: ne küldjenek ténylegeseket az álcázott észak-af­rikai háborúba. Módunkban van idézni Claude Bourdet szenvedélyes és bátorhangu cikkéből: “Ez a háború egyike a legmegvetendőbbeknek. Szabad ember számára a legfelháboritóbb az a háború, amelyet szabadságukért, küzdő népek el­len viselnek. Ezek a népek azért követelik í’egy- vérrel kezükben a szabadságot, mert békés tö­rekvéseiket semmibe vettük. Ebben a háborúban a tömeges kivégzés szabály, az oradourok egész légióját követik el, ebben a háborúban ifjú kato­náinkat olyan bűnökre biztatják, amelyekért az SS-eket elitélték.” Egész sor hasonló cikk mutatja, hogy a fran­cia közvélemény a “megtorlás” politikájával szemben mind határozottabban támogatja a tár­gyalások, a megegyezés gondolatát. Magyar intézmények és a McCarran törvény Nyugat-Pennsvlvania magyar társadalmi in­tézményei, a McKeesporti Nagybizottság, a pitts- burghi Verhovay 262. osztály, valamint az ottani Dalárda példát mutat minden más amerikai ma­gyar intézménynek, egyletnek, egyháznak a b< vándorolt lakosság és azon túlmenően az égé amerikai nép jogaiért' való sikraszállás terén. Ezek a magyar intézmények levélileg tám gatták Kilgore szenátort a MeCarran-Walter-to vényt felülvizsgáló munkájában. Ez a bevándorlási törvény szégyenfoltja foga­dott hazánknak. Igazságtalanul másodosztályú polgárnak degradál minden bevándoroltat, bű­nösöknek kijáró megaláztatásban, ujjlenvoma- tásban részesít minden külföldia, aki látogatóba jön hozzánk. Az amerikai magyarság soraiban lehetnek né­zeteltérések. különbségek sok kérdésben, de egy­ben valamennyien megyegyezünk: a McCarran- Walter törvény elítélésében. Ez a törvény a jobb­oldali magyart épugv megszégyeníti, megbélye­gezi, mint a balodalit. Itt az ideje, hogy az amerikai magyar intéz­mények valamennyien írjanak a Kilgore bizott­ságnak. Hadd tudja meg ez a bizottság, hogy az amerikai magyarság, ép ugv mint minden más nemzetiségi csoport sérelemnek, igazságtalannak tartja e törvényt. Az amerikai magyar intézmények, nemcsak saját tagságuknak, hanem fogadott hazájuk né­pének, szabadságának tartoznak e lépéssel. Reméljük, a newyorki egyletek is megmozdul­nak. Melyik lesz az első. az Onképző, a Kossuth, Rákóczi vagy Jókai. UJ FEJEZET MAROKKÓ TÖRTÉNETÉBEN VITA A SEGÉLYPROGRAM FÖLÖTT WASHINGTONBAN

Next

/
Oldalképek
Tartalom