Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-11-24 / 47. szám

November, 24, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Published weekly by the Hungarian Word, Inc., ISC E. 16th St., New York 3, N. Y. — Tel.: AL 4-0397 _4_____________________________ Subscription rates: In U. S. A. and Canada §7 a year. Foreign $9 one year, $5 half year. Single copy 15c. Előfizetési árak: New York városéban, az Egyesült Államokban és Kanadában egy évre $7, félévre $4. Minden más külföldi országban egy évre S9, félévre $5. — Egyes szám ára 15 cent. Szerkesztőség és kiadóhivatal- 130 East 16th Street New York 3. N. Y. Fiókirodák, ahol előfizetéseket felvesznek: Bronx, Magyar Ház, 2141 Southern Boulevard. — Hivatalos órák kedd este "7—9-ig. Cleveland, O.: E. S. Magyar Munkás Otthon, 11123 Buckeye Road. Nagy József városi lapkezelő West Side: Wlach Rudalf, lapkezelő Detroit, Mich.: Petőfi Klub, 8124 Burdeno Tischler Lajos, lapkezelő Chicago, 111.: 1632 Milwaukee Avenue, 2nd fl. Chulay István, lapkezelő. Los Angeles, Calif.: L. A. Magyar Munkás Otthon, 1145 S- St. Andrews P.l — Pacier Flórián, lapkezelő Ügyvezető: Rosner Sándor e5^5»8|i«r, 83 AZ ANYAGYILKOSOK Az átlagos amerikai újság gondoskodik arról hogy naponta néhány tucat gyilkosságot tálal­jon fel olvasói “felvilágosítására.” Vannak egyes lapok — a Hearst és az ahhoz hasonló csatorna- újságok — amelyek a világért nem mulasztanák el, hogy a legszörnyübb gyilkosságot ne tegyék meg főcikküknek az első oldalon. Ezzel, mint ők mondják, “építik a cirkulációt”. Ez a tőkés saj­tó erkölcsisége, ez a tőkés sajtó módszere. De most nem erről akarunk írni. Csak beve­zetőül mutattunk rá e tényekre, hogy jobban alá­húzzuk azt, miszerint még a gyilkossági hírek­hez alaposan hozzászoktatott amerikai újságol­vasó közönség is elborzadt a John Gilbert Gra­ham nevű emberi szörny tettén, aki bombát he/ lyezett abba a repülőgépbe, amelyre saját édes­anyja szállt fel. így akarta az anyja után járó biztosítást megszerezni. Aki ilyesmit képes el­követni annál, természetesen, nem számított az, hogy az édesanyján kivül még 44 embert, fér­fit, nőt gyermeket is megölt, embereket akiket nem ismert, akik neki semmi rosszat, semmi jót nem tettek. Valamelyik újság azt a megjegyzést tette, hogy ilyen szörnyetegek szerencsére csak igen nagy ritkán bukkannak fel a társadalom fertőjéből. Mi azt mondjuk, hogy ez nem felel meg a va­lóságnak • Miben különbözik ez a szörnyeteg azoktól a szörnyetegektől, Hitler Szálasi “katonáitól”, kik gyermekek, nők, aggok ezreit és tízezreit voltak képesek nap nap után lemészárolni? Ha nácikra azt lehet “mentségül” felhozni, hogy azok legalább nem voltak képesek saját édesanyjukat, -saját hozzátartozóikat a mészár­székre vinni, niondhatjuk-e ugyanazt a ma itt Amerikában uszító nyilasokról és egyébb magyar renegátkról? Ez a- förtelmes banda azon dolgozik' hogy Ma­gyarországra, ha másként nem megy. egy újabb világháborún keresztül jussanak vissza. Mit törődnek azzal, hogy saját véreik, saját rokonaik, magyar testvéreik ezrei, százezrei el­pusztulhatnak az ily “felszabadításban?” Az ő számukra csak az a fontos, hogy “bekollektálhas- sanak”, hogy a maguk számítását megtalálják, miként ennek a Graham féle szörnyetegnek is csak az volt a fontos, hogy azokat a vértől ázott dollárokat a zsebébe gyömöszölhesse. DONALD A. QUARLE a légügyi erők titkára (Air Force Secretary) nyilvánosságra hozta, hogy a Westinghouse Electric Co.-tól egész éle­tére 10,000 dollár évi nyugdijat kap. — A West­inghouse Co. kapja a legnagyobb szerződéseket a légi haderő osztálytól: radar-hálózat és egyéb nagy dolgok építésére és e rendelések jóváhagyá­sa leginkább Mr. Quarles dolga. • A HALADÁS PÁRTOLÓJA, • A MAGYAR SZÓ OLVASÓJA AMERIKAI MAGYAR SZÓ Irodalom művészei ___________________________ ______________________________________________________________________‘ Haldor Laxness, az irodalmi Nobel-dij idei nyertese Haldor Laxness, izlandi regényíró, neve a vi­lág kulturközvéleménve előtt akkor lett először ismert, amikor a Nóbel-bizottság azon tanako­dott, Churchillnek, Ernest Hemingwaynek vagy Haldor Laxness-nek itéljék-e oda a világhírt je­lentő irodalmi dijat. Nyilvánvaló, hogy Laxness már évekkel ezelőtt megérdemelte volna a nagy kitiintetést. A díj odaítélésénél szokatlan jelenségnek va­gyunk tanúi: és pedig annak,.hogy a dijat most kapta először “baloldali” iró, amint a jelentések mondták. Könyvei közül Amerikában csak az 1946-ban Knopf-kiadásában megjelent “Indepen­dent People” (Független emberek) című munká­ját ismerték. A dij odaitélői üditő őszinteséggel beismerték, hogy a dijat azért adhatták neki, mert enyhülés állott be a világfeszültségekben. Mi sem mutatja világosabban, hogy az irodalmi müvek értékelése nem mentes a politikai nyomásoktól. A “Független emberek” nagyszerű történet. Egy izlandi paraszt életét meséli el, akinek min­den vágya egy kis darab földet szerezni. Tizen­nyolc évig robotolt egy ember számára, akit megvet, csakhogy összekuporgassa a pénzt, amellyel megvette holdjait. “A függetlenség — mondotta- Bjartur a fe­leségének. aki egész életében egy kis kényelemre vágyott, amit abban a gazdag házban megfi­gyelt, ahol mint szolgálóleány dolgozott — az élet legfontosabb dolga. Amondó vagyok, hogy hiába él az ember addig, amig nem lesz független.” Megdolgozott érte. Sorsa volt az északsarki fergeteg, a szüntelen éhezés, a legtöbb városi em­ber számára elképzelhetetlen, rettenetes nyo­mor. őstipusa volt ő mindazoknak, akik a földe­ken dolgoznak. Laxness nem magasztalja, hősét, hanem egész egyszerű, emberi mivoltában mutatja be ne­künk. Sok minden van Bjarturban, ami nem szép, nem tetszetős, mert keményre faragta a nélkü­lözés és démoni eltökéltségre, hogy földet szerez magának, hogy független lesz s voltaképpen ez az elpusztíthatatlan vágy pusztítja el szeretteit is. Egy alkalommal egy hatalmas rénszarvassal küzd meg, majd hátára pattan és a sarki vihar tombolásában, semmitől és senkitől sem félve, nyargal vele haza, mert az 'az egyszerű vágy sarkalja, hogy valami rénszarvashust vigyen ott­honába. Azt a jelenetet sem lehet elfelejteni, amikor juhai megbetegszenek s ő leírhatatlan gyengédséggel kezeli bárányait. Feleségét és gyermekeit keményen befogta, hogy a maga elé tűzött célt elérje s ez az erős, kitartó, értelmes, néhai szinte költői ember roz­zant viskójában valóságos zsarnokká válik. Aztán megszerzi földjét, de évekig tartó rop­pant erőfeszítések után mégis elveszti s ő ott­marad kifosztottam majd nekivág a jéggel bo­rított síkságnak s megy a tengeri kikötő felé, éhes gyomorral, még csak kenyérhéja sincs egy darab, sem egy fityingje, de azért mégsem érzi magát legyőzöttnek. A befejező oldalakon összeakad egy csoport sztrájkoló dokkmunkással, akik elviszik szállá­sukra, megosztják vele kenyerüket és kávéjukat, nem kérdeznek tőle semmit és barátjuknak ne­vezik. Do ő még mindig a makacs paraszt, aki a ma­ga, feje után megy. Még nem érez velük azonos­ságot összezavarodottságában, de már felrémlik benne a kérdés, vájjon mégis nem azok-e az igaz emberek? “Ha igen. akkor azok az elsők, akikkel életében találkozott.” Laxnessnek, az Írónak, igaza van, amikor eh­hez a következtetésre jutott könyvében, mert a paraszt ekkor, Izlandon, az első világháború vé­gén, még nem érthette meg, hogy a paraszt egy­magában nem vívhatja ki a függetlenséget. Bármily erős volt is, bármint legyűrhetett is mindent, de nem győzhette le az adószedőt. Jóllehet elvesztette kis birtokát, mondja az iró, de megőrizte férfiasságát, önmagába vetett hi­tét, meggyőződését, hogy ő jobb ember, mint azok a népek, akik a nagy házakban élnek s akik az adókat kiróják. A jobb napok reményé­ben ragyognak a könyv befejező sorai. Ez körülbelül az az anyag, amelyből a “Fü- getlen emberek” készült. Szerzője 1953-ban meg­kapta a nemzetközi békedijat, ő lett az izlandi­szovjet társaság elnöke 1950 óta. Laxness, aki ma 53 éves, 1932-ben tűnt fel “Salkavalla” cimü regényével, amely az izlandi munkásmozgalom­ról szól. A “Fügetlen emberek”-et 1935-ben fe­jezte be. Azóta sok regényt irt, valamint útiraj­zokat a Szovjetunióban tett utazásairól és ta­pasztalatairól. Nos, amikor ilyen iró és ilyen mü kapja meg a Nobel-dijat, ezt ünnepnapnak lehet tekinteni az irodalom történetében. Győzelem ez a nukleá­ris téboly felett. SZÉLJEGYZETEK “Ersatz”-Hidegháború Látom*az újságban, hogy a hidegháború akro­batái nagy bajban vannak. A világközönség ki­fütyülte bravúros mutatványaikat és most pác­ban vannak a művészek, hogy honnan szedjenek uj számokat. Erre nem voltak elkészülve. Addig trombitálták a világnak, hogy milyen jó a hideg­háború, a végin maguk is elhitték és most kide­rül, hogy ennek a hálátlan világnak nem kell. A közönség békés mutatványokat kíván, de a “béke” szó a hidegháborús zsonglőröknek egy nagyon csúf és illetlen szó, még a hátuk is bor­sódzik, ha hallják. (Az elkövetkező nemzedékek hitetlenkedve fogják olvasni, hogy 1955-ben minden olyan társadalmi szervezet, amelynek ne­vében e szó “Béke” szerepelt, a FELFORGATÓ szervezetek listájára volt helyezve!) Béke, ho­gyisne! Mikor még a “barátságos együttélés” is olyan visszataszító még csak hallani is. Hogy mi barátságosak legyünk ezekhez a vörösökhöz, ta­lán még azt is mondjuk nekik a végén: szervusz pajtás, hiszen te egy egész derék leyénv vagy, meg tudunk mi lenni egymással egész szépen? No, azt már nem. v Hát most végre valami okosok Washingtonban megtalálták a kiutat. Nem “béke” lesz, se nem “békés együttélés”, hanem “versengő együttélés” (ehhez nem kell barátságosnak lenni) meg “puha háború” (ehhez nem kell bél^e és lehet játszani katonásdit tovább). Ez abból fog állani. hogy egy nagy kibővített programot fogunk életbe léptet­ni kulturális csereberére. Persze nehézségek is vannak, mert erre megint uj töi*vényhozásra van szükség, ezt a kongresszus két házában keresztül vinni bizony jó kis időt fog igényelni, hiszen gondoskodni kell, hogy kellő számú úriember (mindkét pártból) jó dzsáb-hoz jussán ebből kifolyólag. Megaztán, mondja az újság, nincs is elég pénz rá. de reméljük, hogy a keservesen kiizzadt adóinkból az atombombák mellett majd csak marad erre is egy kis pénz. Teszem fel minden meg lesz simán, vájjon lesz-e a bölcs honatyáknak elég sütnivalójuk kiokoskod­ni. hogy mit is exportáljunk kultúra dolgában. Ha nem bánják a honatyák, adhatnék egy né­hány jó tanácsot. Mindenekelőtt azt, hogy irodalmi kulturter- mékként ne próbálják exportálni sem Nixon vagy McCarthy összegyűjtött szónoklatait, sem Phil- brick (bocsánat ez illetlen szóért) önéletrajzát. Nem lesz nagy keletjük. Az angolszász törvényhozás előnyeit ne próbál­ják sem a Smith, sem a McCarran-Walter törvé­nyekkel illusztrálni, bár, bevalljuk Guatemalá­ban. Portugáliában és Franco Spanyolországában a hatóságok értékelnék. Tekintve azonban, hogy az amerikai géniusz legilletékesebb képviselői. Thoreau, Mark Twain, Dreiser vavv Howard Fast indexre vannak téve, már előre látjuk, hogv a “puha” háborúban mek­kora dilemmával találják majd magukat szemben dinlomatáink! De. bocsássanak mecr, nem vmgvok képes eset­len könnyet sem hullatni miattuk. V.

Next

/
Oldalképek
Tartalom