Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-11-17 / 46. szám

Nov. 17, 1955. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Nagy László és Kapitány Erzsébet — Magyarországi riport — “TALICSKÁT taszítottam én, meg béres voltam, az ér­seki uradalom cselédje. így múlt el fölöttem majd ötven esztendő”... Nagy László 58 éves drág- széli ember mondja ezt, csen­des hangon, mintha sóhajta­na. Ülünk a lócán, a, ház ud­varán a bágyadt októbervé­gi napsütésben. Kedves már ilyenkor a nap, csak cirógat, hizeleg. A kertben hervadoz­nak a virágok, dér csípte őket, s az* akácfák két ma­rokkal szórják sárga levelü­ket a kert végében, mint a tékozlók. “Majd ötven évig, bizony... •— ismétli Nagy. — Mentünk már hajnalban, ki a határba, az asszony hozta utánunk délben a kis löttyöt, aztán szaladt haza, a gyerekek­hez. .. Ez volt az életünk. A napszám, meg 80 fiiér vagy egy pengő.. . így volt, Kapi­tány Erzsi ?” Ez a kérdés feleségének szól, igy hívja még most is az aszonyt, leánynevén, Ka­pitány Erzsi. Érdeklődéssel fordulok a konyhaajtó felé, hallom a papucs klattyogá- sát. Talán a név teszi: azt várom, hogy kilép majd egy terebélyes asszonyság, csípő re tett kézzel, összevont szemöldökkel. Olyan jól esik a csalódás: egy szelíd tekin­tetű, csendesszavu asszony jelenik meg az ajtóban és azt mondja köténye fölött össze­kulcsolt kézzel: “így volt.” MAGASSÁGOKAT ho - gyan tudna az ember mérni, ha nem ismerné a mélységet ? Hogyan lehetne a múlt isme­rete nélkül megérteni ennek a drágszéli házaspárnak a mostani életét ? Ezért kell beszélni az érseki uradalom­ról, a napszámról, a taíicska- taszintásról, ami kubikolást jelent. Meg arról, hogy a do­hány alját, a szemetjét szív­tuk. Szétdörzsöltük a tenye­rünkben, aztán «jsägpapir- ban csavartuk. Kész cigaret­tát csak nagy ünnepen vet­tünk, husvétkor. karácsony­kor. Tessék csak, gyújtson rá az enyémből, most van bő­ven.” Kapitány Erzsi is leeresz­kedik a pad szélére, a bá­gyadt napfényben foszló füst körüllengi, olyan, mint egy nagyon régi pasztellkép, én azt írnám alá: Csendes öreg ség. Része van az illuziókel- 'tésben a fonnyadó virágok­nak is, ennek az egész ház­nak, kertnek, környezetnek. Még annak a kékzománcos, horpadt lavórnak is, amiből a kacsák lakmároznak most az akác alatt. ' “Aztán, ahogy megkap­tam az öt holdat, gondoltam, változtatok az életünkön. A két lányom már felnőtt, ve­lük nincs sok gondunk, mi ' megélünk. Éltünk is, csende­sen, békességben. Egyszer csak, igy ősz táján benyit hozzánk Bagó Lajos. Ez öt­venkettőben volt. Akkor ala­kult meg Drégszélen a “Ha­ladás” Termelőszövetkezet. '"Mondja nekem Bagó Lajos, hogy én is csak tudnék vala­mit segíteni, ha ötven el is múltam. Én ere csak azt mondtam, majd meglátjuk. Ejnye Kaapitány Erzsi, hozd már ki a munkaegységköny­vet.’' Az aszony feláll, klattyog a papucsa, azt is hallani, hogy nyikorog az almáriom fiókja. Hozza a könyvecskét.! Nagy messzi eltartja magá­tól, aztán ismét közelebb von­ja, a térdére teszi. Ujjával mutatja a számokat. Eddig 430 munkaegységük van. Nem is a számokat nézem, hanem az ujját a munkától megfeketedett kezét, törött körmét. Ez sokkal többet mond a számoknál. Ez á két kéz dolgozott az érseknek majd ötven esztendeig 80 fil­léres napszámért, az taszin- totta a talicskát a kubikos­gödrök fenekén, ez morzsol­ta szét az aljadohányt és ka­nalazta a hig levest, amikor fáradtan leült a dülő-utra, a vékony hűvösbe. Ez a kéz most, s az a másik, Kapitány Erzsi ölbeesett keze 430 munkaegységet d q lg o z ott össze. És minden számnak, ami a könyvbe van irva, külön tör­ténete van. “Emlékszel Kapitány Er­zsébet—mutat az öreg ujja egy számra (lila tintával Ír­ták be), — itt kukoricát ka­páltunk, ketten egymás mel-1 let hajtottuk a sort. A dűlőn azt mondtad, hogy a derekad se fájdult meg.” Az asszony mosolyog, oda­téved az ő ujja is a köny­vecskére. Vagy az öreg kezé­re? Elkapom a tekintetem. A falevelek hullását figyelem, hangjuk is van. beszélgetnek. Aztán az öreg arcát nézem, piros bőre. kissé borostás. Szeme nyugodt, bajusza ku­száit, mintha viharban járt volna, de már nagyon régen. Talán igaz se volt. Becsukja a könyvecskét és megkérdi: “Mennyit is kap­tunk, Kapitány. Erzsébet?” Az asszony fejből tudja (ó, tudná ő még azt is, amit 20 évvel ezelőtt kaptak az érse­ki uradalomtól cselédbérként. Nem felejt ő olyan hamar), sorolja is, mozgatja hozzá eres, vékony ujját. Búzából' 24 mázsát hordtak haza sze­kéren, . árpából a felét, krumpliból éppen a napokban 3 mázsát, mákból 24 kilót, kukoricából meg lesz 20 má zsa talán. Mert azt csak most szedik. “De ez csak még előleg — fordul felém az öreg, s föl­emeli az ujját. — Zárszám­adás később lesz. Azt mondja az elnök, ha mindent pénz­ben fizetnének, lenne 45 fo­rint egy egységre. Nekünk meg lesz 460 munkaegysé­günk a zárszámadásig. Ügye Kapitány Erzsi?” Az asszony nem szól, viszi vissza a könyvet, a szobába. Az öreg ismét kínál: “Ve­gyen egyett, szívjon, most van. Mindenünk van. A múlt héten adtam el három hízót. Még maradt. A tehenünk me*g napi 8 litert ad átlag. UJ ÓRIÁS A TI Ezen a tájon, amely felé Miskolc kéményei integetnek, egyszer már megírta a ma­ga nagy históriáját a törté­nelem. Ez a história véres betűkből áll: hétszáz évvel ezelőtt Mohi pusztánál eredt meg Batu kán seregeinek ha­lálos nyilzápora. Itt volt a magyar tábor.. . Most újra Írja a történe­lem a táj nagy históriáját, ezúttal a diadalét. És kőbe, vasba, cementbe! A tatárjár­ta Mohi pusztától egy ugrás­ra épül egy uj gyáróriás: a Tiszavidéki Vegyikombinát, s körülötte egy uj város; há­zainak teteje messzire ma- gaslik majd a környező fal­vak fölé. De én most nem akarok a betűk televíziójával közvetíteni a jövőből, amikor a nagyüzem élete a szívverés szép, szabályos lütemével lük­tet már az utolsó pilléreinél kordába szorított szőke Tisza mellett. Ai'kép, a teljes kép a holnapoké. Ennek a _ gigászi képnek még csak vázlatát rajzolták fel a tegnapi kuko­ricásokra, kaszálókra, burgo­nyaföldekre-. A vázlat ötszáz holdon készült — cementből. A hirtelen magas vonalak már az uj gyáróriás sok eme­letre nyúló tartóoszlopai, né­Szép jószág. Utána fordulnak az utcán az emberek. Jöjjön, megmutatom.” GYORSAN LÉPKED, alig látszik most többnek 45 éves­nél. Kimegyünk a kertbe is. Innen kilátni az utcára. És amit látni, az is érdekes. Uj házak sorakoznak a túlsó ol­dalon. “Az* ott a Lakatos Istváné, mellette a Széli Kálmáné, az­tán a Bagó Lajosé, az elnöké, amott meg a Pandur Istváné. Heten építettek házat, mind a ‘Haladás’ tagjai.” Nézzük a házakat, egyiket most vakolják, a másiknak a kerítését festik. Szép ez az ősz, gondolom közben, s ér­zem, az erjedő mustok izét. “Én is építeni akarok — mondja Nagy László különös remegéssel a hangjában, (n is. Megbeszéltük Kapitány Erzsivel. Van most annyi pénzünk, hogy futja. Régi ez a ház nagyon, még apámé volt. Újat huzatok a helyére. Teljesen újat.” Állunk még egy ideig a kertben, az öreg a diófát né­zi, mintha volna még egy szem dió a sárguló levelek között. Aztán karon fog, “No iöjjön, igyunk meg egy po­hár mustot.” Kapitány Erzsi hozza a kancsót a poharakat. Az ősz ize van a számban, de mégis tavaszt érzek. Az udvaron ál­lunk, s nem is az uj házra gondolok most, ami itt áll majd a Petőfi utca 63. számú régi ház helyén hanem a nyugodt csendes békés öreg­korra, ami Nagy László és Kapitány Erzsébet szavából, tekintetéből árad felém. S a kertre gondolok, amelyben jö­vőre ha majd ismét erre já rok, verbéna, fukszia, viola és bazsalikom virágzik . Illés Sándor SZA PARTJÁN hány összetartozó vasbeton s '< cementoszlop már tetőzetét is tartja. Arrébb pedig előre- ■ gyártó műhelyekben készül­nek az uj gyáróriás falrészei , kisebb oszlopok. Már eddig is több mint ezer'ember keltegeti a gyár­gigászt. Amikorra pedig tel­jesen talpra áll, a mellette készülő uj városban mintegy tizennégyezer kombinátbeli lakik majd az uj kétemeletes lakóházakban. A környéken a földművelés visszavonult, hogy helyet adjon a legújabb technikának. Lobog a mun­ka, de bábeli még a nép, Ahogy Sztálinvárosban volt kezdetben. Ki az ország egyik sarkából jöt, ki a másikból— majd összeolvasztja őket az épülő város. Az uj gyárban műtrágyát, PVC műanyagot, etilalkoholt, korbidot. festékeket, gyógy- szintézisgázt, marónátront, szeralapanyagokat g y árta­nak majd. Az uj vegyikom­binát termékei az ipart, a mezőgazdaságot és közvetle nül a háztartásokat is gaz­dagítják. Három “őslakó ” Szabó Erzsiké, akivel elő­ször beszélek, Püspökladány­ból került ide. Tizennyolc éves. Ladányon túl nem is voit még. A hosszu-hosszu étkezőben vagyunk, ahol na­ponta ezernél többen regge­liznek, ebédelnek és vacso­ráznak. Párolt káposzta és a sült jó szaga árad a modern tiszta konyha felől. Erzsiké már hétszáz ebédet hordott ki tolókocsiján (hét forintért kapnak naponta kétszer hú­sos menüt a munkások.) Fe­hér fityulája alól aránylik a haja, gondosan visszasimo­gatja. Pár hónapja van itt- de úgy megszerette az épít­kezést, hogy nem is akar el­menni innen soha. —Meg lehet szeretni a nyers betonoszlopokat ? Erzsiké nevet. Meg lehet szeretni azt, aki a betonosz lopot emeli. Van itt egy több­szörös sztahanovista, itt is­merkedtek meg. És? Erzsiké kiáll vélem az ajtóba. Arra felé mutat, ahol majd az uj város emelkedik. Igen. Ha férjhez megy hozzá, ott lak­nak majd ők is. Csernus Béláné fehérne­műt tereget á hevenyészett lakótelepen. Csernus Béla vasbetonszerelő Inotárói jött ide. Van egy hadnagy fiuk. Csernus Béláné igy mondja “hazajött” szabadságra. Fel­tűnik a szó csengése “haza­jött”! Az uj otthonok, a két­emeletes házak majd csak ezután születnek, Csernusné barakklakásban lakik*. Haza­jött? Érezni a megtágult ér­telmű szobán, hogy Csernu- sék berendezkedtek itt egész életre. Scheidt Erzsi vasbetonsze­relő. Tizennyolc esztendős. Cöipőfogóval nagy . szorga­lommal kézimunkázza ki az előregyártott elemek vasát. Egyike a legjobbaknak. Du- i nakömlődről került Sztálin- városba, az állam ott tanittat- ■ ta meg mesterségére—. So­kat költöttek rám — mondja a fiatalok nagy-nagy komoly­ságával, s a csipőfogó még gyorsabban mozog. Félárva, apját megölte a világháború. ‘Anyja Pakson dolgozik. Tud­ja — igy szól csendesen—• nekem meg kell állnom a he­lyemet. S itt azt hiszem, meg is találom majd a helyemet. Aztán ezt mondja: Úgy örü­lök, hogy ezt is láttam. Sztá- linváros és most Tiszapalko- nya ... Világot látok. .. Tiszapalkonya az építkezés közvetlen falu-szomszédja, a születő nagy mü ma még a nevét viseli. A falu alján ka­nyarog a Tisza. S a viz sod­rába beleavatkozik majd a kombinát. A kombinát erő­müvének generátorait ugyan­is a Tisza vize hüti majd, s táplálja a kazánokat. Már épül a vizkiemelő-mii, amely naponta több mint félmillió köbméter vizet hörpint fel a Tiszából. Majdnem annyit, amennyit a pestiek isznak meg naponta. S Tiszapalko­nya árterület... Petőfit idéz­zük : A folyó oly simán, oly sze­líden Ballagott le parttalan medré- l _ ben, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrában Aztán: Min az őrült, ki letépte lán­cát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gá­tot,, El karta nyelni a világot. S. Kalóz András bácsi nyolc holdjából például ezen a nyáron két hold kukoricát vitt el a viz. Pedig a tanács minden embert odakért a nyulgátakhoz. Hanem a Ti­szát ásók és lapátok nem na­gyon félemlitik meg. A kom­binát majd ráparancsol a szőke folyóra. Kalóz bácsiék- nál csendes pöharazgatás közben erről is folyik a szó. Kalóz néni is rábólogat. —A Tisza persze, az az ör­dög! Szelíden nevezik most ör­dögnek, hiszen a faluba be­költözött az ősz s a folyó si­ma tükrén most éppen táncol a lemenő nap piros sugára. Hanem a nyáron igazán az volt. Vad ördög. S Kalóz András bácsi csillantja a po­harát a holnap uj gyárkémé­nyeire. Adjon a tőke ezentúl legalább egyszer annyit, amennyit a Tisza elkóstolga­tott éveken át. Ad is... Őrzi majd a kombinát. Bodó Béla Hagyar áruk az ujdélhl nemzetközi vásárán A magyar külkereskedelem a felszabadulás óta másodíz­ben vesz részt indiai nemzet­közi vásáron. Az október 29- én megnyílt újdelhi vásáron nehézipari g y ártmányokat, szerszámgépeket, mezőgazda- sági gépeket, gyárberendezé­sek modelljeit, orvosi és elek tromos müszeYeket, textiliá kát állítunk ki. A vásárra — 12 tagú magyar küldöttség ■ utazott. .V.1 -•«

Next

/
Oldalképek
Tartalom