Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-02-10 / 6. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 10, 1955 Egy meghiúsult imperialista terv Alig több, mint három év telt el azóta, hogy a “Collier’s”-folyóirat 1951 október 27-iki egész számát világháború megjósolásának'szentelte azzal a címmel, hogy “Oroszország leverése és elfoglalása, 1952—1960”. Ez a szám, amelynek “általános alapeszméjét” — mondotta a lap szerkesztője — “alapos tanulmányok és a legmaga- rabbsrangu politikai, katonai s közgazdasági gon- • dolkodókkal való átbeszélések erősítették meg — köztük úgy honi, mint külföldi vezető washingtoni hivatalos közegek és külügyi szakértők —” igazi wallstreeti “Mein Kampf” volt, a háborús uszítás és világuralmi hetvenkedés orgiája. A “Collier’s” különszáma, amely a koreai háború közepén jelent meg, megbotránkoztatta a világ közvéleményét. Még a State Department is vakaródzott tőle, merthogy túlságos pőrén és kegyetlenül leplezte le az “amerikai század” monopolistái, kétpárti politikai és katonai vezérkarai leikéből lelkedzett álmait. Hogy ezek az uj-barbárok milyen rosszul számítottak, meg lehet Ítélni abból a tényből, hogy a “Collier’s” menetrendje sürgetésére az atomenergiával végrehajtandó tömegirtást 1952 május 10-én kellett volna megindítani és 1955 januárjában befejezni. így hát most elérkeztünk volna ahhoz a ponthoz, amikor meg kellett volna kezdeni a Szovjetunió és a népi demokráciák katonai megszállását, az “amerikai életmód” olyan felsőbbrendü termékeinek bevezetésével, mint a “Woolworth-falvak-, a Sears-Roebuck-katalógu- sok és a hires broadwayi operett, amelynek témája az alvilági szerencsejátékok körül forog s a cime: “Vagányok és babuskák” (Guys and Dolls). De persze nemcsak a dátumban tévedtek. A világ való tényei nem voltak hajlandók a tervnek megfélőién viselkedni. A “Collier’s” kristály gömb-jósai 1952 május 10-én látták a harmadik világháború megkezdését Jugoszlávia katonai megrohanásával a Tito meggyilkolására szervezett merénylet meghiúsulása után. Kiderült, hogy az , ugyanezen idő körül végrehajtott valóságos összeesküvés a trieszti egyezmény lett, amelyet az Egyesült Államok és Anglia kormányai kötöttek Olaszországgal, noha Jugoszlávia kézzel-lábbal tiltakozott ellene. Sőt, az amerikai nép olyan “engedetlennek” bizonyul! any- nyira vonakodott követnr a wallstreeti “Collier’s” tervrajzait, hogy 1952-ben az ötcsillagos tábornok, akit az amerikai élet legreakciósabb, legag- resszivebb háboruspárti erői támogattak, arra a következtetésre jutott, hogy az elnökség meg- kaparintására csak az az egyetlen ut áll előtte, ha megígéri, hogy — véget vet a koreai háborúnak. Ma pedig az azonnali háborút sürgető szatócsokat az a félelem borzongatja, hogy a három évvel ezelőtti álmuk hamarosan lidércálommá válhatik. A nagy példányszámú folyóirat helyett, amely lángoló színekkel festette oda millió ^és millió olvasója elé az azonnali világmészárlás és hódítás gyönyörű látomását, most egy kiváltképpen üzleti igazgatók által olvasott másik folyóirat fanyalodik arra, hogy egy meglehetősen másféle jóslatot tárjon elénk. Ez a jóslat a következő cikkben olvasható: “1964: Tízévi együttélés után”, a “U. S. News and World Report” 1954 december 10-iki számában. A folyóirat szerkesztője az azonnali háború újjá nem épített szócsöve, David Lawrence, aki jelenleg a Yale-egyetemen tanítja a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tantárgyat, ö bizony komor képet fest: tiz év — háború nélkül! Rideg, szónoki hanglejtéssel, amelyben a szavakat mint vesztük felé menetelő légiókat terelgeti, a tanár ur kietlen jövő képét ecseteli: Kínát felveszik az Egyesült Nemzetek közé; a Szovjetunió nem hajlandó megrohanni Nyugat-Európát még akkor sem, amikor 1961 júliusában Lengyelországban egy mesterségesen gyártott “felkelés” tör ki; egy ingadozó amerikai elnök elmulasztja, hogy három amerikai hadosztályt Nyugat-Európában csatarendbe parancsoljon és ilymódon elmulasztja az utolsó alkalmat, hogy ránkzuditsa a harmadik világháborút; a NATO összeomlik s helyébe egy “ál-szövetség” lép USSR és a kontinentális európai országok köztük az egységesített Németországgal; az Egyesült Államok, illetve helyesebben az imperialista háborús uszítok elszigetelődnek, mert “nem merték megkockáztatni az erő használatát, hogy akaratunkat Oroszországgal szemben érvényesítsük.” Mind a “Collier’s” három évvel ezelőtti száma, mind a “U. S. News and World Report” újabb cikke különböző formában és eltérő körülmények között fejezik ki a monopóltőke legagresszivebb kalandor-köreinek gondolkodását. De a közöttük lévő feltűnő ellentét visszatükrözteti a világviszonylatokban beállt jelentős változásokat, amelyek ez alatt az időszak alatt mentek végbe. Ez az ellentét fordított bizonyítéka a Szovjetunió s a mögötte tömörülő világ-béketábor gyarapodó erejének és az amerikai nép békeakarata növekvő öntudatosságának. És az 1951-es mániákus álmoknak az 1954—55-ös kétségbeesett félelmekké való átalakulása csak aláhúzza az uj jellemvonásokat és az uj lehetőségeket, amelyek észlelhetők a békéért folyó küzdelemben ma. • Nem akarjuk a fentiekkel azt a hiedelmet kelteni, hogy azok az elemek, amelyek 1951-ben a Collier's magazin hírhedt háborús uszító cikkeit inspirálták ma már nem léteznének vagy nem igyekeznének terveiket megvalósítani. A formó- zai válság ép elég hatásos és elég friss cáfolata ennek. De ha már Rormózat említettünk, az amerikai nép, de még inkább a világ népeinek az uj háborús provokációkkal szemben kibontakozó ellenállása aláhúzza cikkünk megállapításait. Adalékok a modern inkvizícióhoz Az utóbbi évek alatt hihetetlen mennyiségű szenny, aljasság és moslék árasztotta el a sajtót, a rádiót és a televíziót annak az anyagnak ismertetésével, amely a McCarthy, Jenner és Velde- féle kihallgatások és agymosások során kavargóit fel. Tiz és tízezer oldalt tesz ki ez p szutyok nyomtatásban, amin az embernek keresztül kellene gázolni rengeteg idő igénybevételével, ha meg akarná ismerni az ötvenes évek “szellemi” életének a bíizlő szüleményeit. Most végre akadt egy iró, egy kiváló publicista, Dán Gillmor, aki befogta az orrát, de végigment az egész anyagon. Összevonta egy 300 oldalas könyvbe, amelynek cime: “Fear, the Accuser” (Vádol a félelem) (Abelard-Schuman, N. Y., 1954, 3 dollár) ,s a korszak jellemzésére a puszta, de jellemző adatok összeállításával olyan müvet alkotott, amelyért nemcsak a mi hálánkat érdemli ki, hanem az eljövendő korokét is, amikor a mocsár majd leülepszik és történetírók kellő távolságból át tekinthetők ezt a számukra messzetünt időszakot. Az idézetekhez, az elhangzott vallomásokhoz és nyilatkozatokhoz Gillmor nem fűz egyéni magyarázatokat, hanem arra az álláspontra helyezkedik, hogy beszéljenek az adatok önmagukért. A feljegyzések csak e modern inkvizícióra magára szorítkoznak s ezekben az adatokban együtt van az az anyag, amelyből egy későbbi kor Theodore Dreiser-e megírhatja majd az uj “Amerikai tragédiát.” Ott van például Artie Shaw, a közismert karmester esete, aki megalázkodott az Amerikaelle- nes bizottság előtt és megtagadta múltját, amikor ilyen kijelentéseket tett: “Igen uram... Ma már én másképpen gondolkodom és ha valaki azt mondaná, hogy van itt az országban egy személyes szabadságot védő bizottság, forduljak védelemért ahhoz, azt felelném neki, hogy nem kérek belőle”. Majd ezt tette hozzá: LÉn kérem* már régóta nem írok ..alá semmit és esküszöm, ma sem Írnék alá semmit, hacsak előzőleg ki nem kérném egy tucat ügyvéd tanácsát, de még akkor is előbb az önök mélyen tisztelt bizottságától kérnék rá belegyezést vagy engedélyt.” Vagy ott van egy másik eset. Ez Robert Ros- sennel, a szinészvilág egyik képviselőjével történt, aki ugyanezen bizottság előtt a következőket mondta: “Ami az egyén méltóságát illeti, én ezen a problémán már két év óta gondolkodom és arra a végkövetkezetásre jutottam, hogy az egyénnek teljesen alá kell vetni magát országvezetőink kívánságainak. Az egyénnek nincs joga, hogy az egyéni erkölcsi felfogás fényűzésének éljen.” Ez az egyéni lealja.sodás sem elég. McCarthy ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, hogy valaki, akit maga elé idéz, csak úgy “válthatja meg önmagát”, ha ismerőseire és barátaira árulkodik. A Jenner-bizottság ezt a következő nyers formában fogalmazta meg: “Három tanú van itt, aki beismerte, hogy tagja volt a KP-nak, de állítólag kilépett, ámde amikor az albizottság ki akarta próbálni a párttól való eltávolodásukat és felszólította őket, hogy tanúskodjanak más személyek ellen, nem voltak hajlandók megváltásuk bizonyítékát adni.” Vagy Welker szenátor igy fejezte ki magát: “Hogy tudja ez a bizottság megállapítani valakiről, hogy valóban megszaki- totta-e kapcsolatait a KP-vel, hacsak meg nem mondja az igazat?” “Szíveskedjenek megvizsgálni az agyamat”, mondta erre a szolgálatkész, megfélemlített tanú. Hősök és gyávák bet-jobbat életükben sem követtek el. Re kell azonban vallani, hogy a mai kor emberének nehezebb a küzdelme, mert kevesebb erő védi. Azok, akik az idegén és a lázitás elieni törvény ellen harcoltak, olyan vezérrel dicsekedhettek, mint Jefferson és olyan hazafiak vezették őket, akik a Jogok Törvényét (a Bill of Rights-t) szerkesztették. Még a húszas évek Palmer-i'azzi- áinak és a deportálási őrületnek áldozatai is, ha fizikailag kegyetlenebbtil szenvedtek, de a kinza- tásuk nem volt olyan körmönfont. Még McCarthy durva és undorító módszerein is túltesz Brownell igaszágíigyminiszter, aki mindent jogi alapra helyez, hidegen kiszámit, a “korrekt eljárás” leple alatt végez a polgárok önérzetével s azok éppen- ugy rettegnek múltjuk, mint jövőjük miatt. Az üldözöttek számára azonban állandóan megjelenik a tömegek támogatása, egyének és szervezetek tiltakozása, ha nem is átütő erővel, de ott van. Legnagyobb baj, hogy az ellenállás nincs megszervezve, hogy a mindenfelől felmerülő zúgolódás, tiltakozás hangjai nem fonódnak egységbe. De ott van, ha olykor láthatatlanul is, a szabadságjogai eltiprása miatt nyugtalan nép, szervezetek és független, becsületes egyének neheztelése s ez nem egy esetben mentette meg azokat, akiket akiket ártatlanul űzőbe vettek. Ha a választások alkalmával propagandával meghódított nép bizalmával vissza is élhetnek képviselői, de az amerikai nép nem fogja feladni szabadságát, a sajtó-, a szabad szólás-, a gyülekezési, a társulási és a többi kivívott, hagyományszente- sitette s törvénybe irt szabadságjogait. Szerencsére, nem mindenki gyávult meg a bizottságok előtt, voltak hősök is, mint Jack Mc Michaels és Lionel Stander vagy William Mandel és sokan mások, akiknek férfias magatartása díihruhamba kergette az inkvizitorokat. Azt kiáltották rájuk: “Éz tiszteletlenség!” vagy azt, hogy: “Dobják ki ezt az embert!” A legtöbben azonban begyulladtak, sokan sírni kezdtek, mások saját, múltjukat bemocskolták vagy bocsánatért esdekeltek olyan cselekedetekért,' amelynél szebPearl S. Buck, az irodalmi Nobel-dijas, amerikai regényíróim azt ajánlja, hogy mivel katonai fejjel a formózai helyzetet megoldani nem tudják, addig, amig jobb megoldást nem találnak, legyenek türelemmel és laikus személyek, laikus lélekkel vállalják a munkát és imádkozzanak, hogy- ne most elhamarkodva,' erőszakkal hozzanak- döntést. - /; . :-í : '•, *
