Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1955-04-21 / 16. szám

14

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

April 14, 1955

(20)

Nem, ő többet nem fojgebben a teremben vacso-T rázni. Az ezernyi gyeftya nem világit ki soha többé az ő számára a csillárokban. Boldog, hogy Antal gróf ma sem jelentkezett és senki sem tudja hova lett. Átadja szegény; Toncsi-Loncsit a sorsának s ő maga diadallal és < saját külön önérzetével kivonul a mágnások világából s örülni fog, hogy volt alkalma bepillantani ebbe a szentek legszebb szentélyébe, ahova egyszerű halandó be nem juthat, hacsak nem inspektor, vagy plébános, vagy tányérnyaló, ő már üdvözült mosollyal hallgatta a csevegést, mint aki túl van a földi ingereken. A titok valósággal az üdvözöltek atmoszférájába emelte. Fel volt magasztosulva, nem szólalt meg, ha egy igent vagy nemet kellett mondania, az is boldog zavarral sikerült.

— A fácán királyi eledel, — mondta az egyenruhás ezredes, Wallenstein gróf, aki balján ült. Harsányan beszélt, mert huszár volt és ehhez az unformishoz harsány hang dukál. Lóról komman- diroz, bizonyára azért van úgy meggyőződve mindenről, amit mond, hogy mérföldes hangon közli véleményeit. — Csak tudni kell jól elkészíteni őt.

Dea elmosolyodott. Ezek a mágnások egy egészen önálló magyar nyelvet beszélnek, igazán mágnás nyelvet, melyet csak mosolyogva lehet hallgatni... “őt”.

— No, halljuk, hogy kell elkészíteni őt? — mondta finom gúnnyal, vagy inkább kedves csúfolódással. Azonnal látta, hogy az ezredes felesége, született Bán-Kutassy bárónő, tulélénk arcán megjelent valami túlzott figyelem. Az ezre- desné arca kerekded volt és vérrel telitett, az arca hallatlanul mozgékony s Dea megérezte, hogy bár az ezredesnek halvány fogalma sincs arról, hogy az ő hangja csufolódik vele, a felesége ezt felfogta s már vissza is adja avval a megmeredt figyelemmel, mintha neki nem lenne joga ilyen könnyed hangnemben reflektálni.

—• Itt, ezen a Magyarországon tulkorán sütik ki a fácánt, — állította az ezredes. — Nem várják elő, mig a hús tökéletesen megérlelődik.

Dea nem tehetett róla, nevetni kezdett. Az inasok nagy tömeg vaddisznószeletet szolgáltak fel, apró croquettekkel s a fehérbóbitás szobalányok a mártást hordják utána és az ezredes a fácánról ábrándozik kaszárnyái hatalmasan.

Az ezredes Dea felé fordulva mondta fontos kijelentését, de Szentiday gróf válaszolt rá, aki a Dea jobbján ült. Nagy, lomha fiatal férfi

— Már régen mondom. Én állandóan tanítást tartok, hogy a fácán húsa a tollában érik meg, mint a nemes bor a hordóban.

— Ez az, kedvesem, — kiáltott át neki Deán keresztül az ezredes. — Nos, ez az. Ez a legfontosabb problémák egyike, hogy meddig kell őneki a tollában állania.

Dea nem akart nevetni, mert az ezredesné egyre gyanúsakban figyelt reá. Ez a szép asszony nem tudott féket vetni a mimikájára s Dea érezte, hogy nem rokonszenvez vele.

— Természetesen a lábainál fogva kell őt felfüggeszteni, — mondta Szentiday. — Mikor az első vércsepp megjelenik a csőre hegyén, azt lesni kell, akkor kész a fácán.

A közvetlen körben levők nagy figyelemmel hallgatták a vitát. Az asztal ennyi vendéghez aránylag nagyra volt terítve. A felső részen, ahol a grófné elnökölt, a komolyabb, idősebb urak ültek, a grófné nagyon sápadt volt,, petyhüdt arcú s csak megerőltetéssel tudott néha odafigyelni a beszélgetésre. Áron gróf felkötött karjával szintén lehangolt volt, de igyekezett nem mutatni, mellette egy fakóarcu ur ült, tépett, savó- szinü bajusszal s a másik oldalon egy nagyon öreg grófnő, hatalmas sasokkal és lorgnonnal felszerelve. Ezek egészen eltűntek az őszi virágcsokrok mögött s valami francia emléket beszéltek meg franciául, ők itt az asztal másik felén, a fiatalságot képviselték.

— A nemes francia konyhán, kérlek alássan,- szólt tovább az ezredes — farktollainál függve csüngetik a fácánt, s akkor találja a szakács azon pillanatban érettnek, midőn a madár leesik, mivel az ő farktollai kiszakadnak a test súlyánál fogva.

Dea nevetett. Mintha az ezredéves magyarság legfontosabb problémáját tárgyalnák áz urak.

Szentiday a kijelentést nem találta tökéletesen elintézettnek s morogva mondta:

— Bizonyos fokig túlzásnak találom, nem igaz, Madame?

Dea ránézett: ez ö volt, ez a Madame. Szinte elpirult. Hát persze, őt nem lehet grófnőnek szólítani, ha nem az. Eddig kerülték a megnevezést s ő ezen mulatott, de sértve is érezte egy kicsit magát.

h }]óricz ^sigmond':

A BETYÁR

— Sőt, kérlek, ennél még messzebbre is ellovagol a valódi francia konyha, — heveskedett az ezredes. — Bretagneban magam láttam egy Vichy márki kastélyban, hogy megvárják a feloszlás első stádiumát. Mikor már lila lesz a madár bőre, kérlek és az haut gout-t, a magas illatot, meg lehet szimatolni abban,, szerintük a fácán akkor a legpompásabb csegeme.

Dea kissé elfintorította az orrát, hátrahuzódott az ételtől s nevetve mondta:

— Maguk engem egészen puhára főznek itt, ezredes. De tudja, haut gout nélkül tegyék.

Az ezredes meglepetve nézett Deára, mint aki valami egészen különös éá idegen hangot hall. Dea is rájött, hogy nem helyesen szólította meg. Egy mágnást tábornoki rangon alól nem lehet katonai cimmel szólítani, Wallensteinnak kellett volna mondania, vagy még helyesebben, grófnak. Gróf Wallenstein ezredes ezért feltűnő élénkséggel nézte meg, mint valami idegen csodát, de nem mutatta sértődöttségét, ami nem is volt, csak meglepetés volt s nagy barnavörös kezét rátette a Dea kis kezére az asztalon s leszorította, miközben ezt mondta neki, éles szürke szemeit belemeresztve a Dea szemébe:

— Rolf herceg őexcellenciája még ennél is tovább megy, tudja, ő csak a francia királyi konyha receptjét izé, akceptálja: csak olyan fácánt kész elfogyasztani, kit egy sas ölt meg.

Dea megpróbálta kezét kivenni az ezredes kezéből s mig fülig pirult, közben érezte, hogy az ezredesné, Bán-Kutassy kontesz, élesen fénylő hideg kékselyem ruhájában ugyanolyan élénk és csodálkozó pillantásokkal méregeti, mint az ura, s a távolból a sasorru grófné is ráemeli a lorg- nonját.

— Ez királyi étek, — kiáltott fel Raoul, egy fiatal grófocska, aki szemben ült velük, rózsásar- cu ifjú és nagyot kacagott a kijelentéséhez.

— Aranyos ország ez, — hajlott át feléjük, a velük egy oldalon ülő Viki gróf, a fakóarcu — kérlek, a múlt évben közel ötszázezer fácánt lőttek Magyarországon. Láttam a statisztikát arról.

— Statisztika is van? — kacagott fel az ezredesné, • mire az ezredes végre fölemelte kezét a Dea kezéről:

— Hogyne. A statisztika a fontos dolgokat megizéli, számolgatja. Ötszázezer, csaknem egy félmillió.

— Ötszázezer az éppen egy félmillió, —. mondta Dea nevetve. Kénytelen volt ennyi elégtételt venni, amin az ezredes újra elcodálkozva nézett felé.

— Nem pontosan ötszázezer, — rektifikálta a fakóarcu gróf, — pontosan körülbelül' négy százhetvenháromezer.

— S az az érdekes, hogy az állománynak — szólt Szentiday — ez a kilövés csak javára szolgál.

— Holott ebben a számban nincs benne,-akiket a parasztok meg az orvvadászok s a ragadozó állatok falnak fel.

Nem lehetett tudni, hogy a parasztok s az orvvadászok is benne vannak-e a “falnak fel” kifejezésben, de Dea már nem foglalkozott tovább a beszélgetésükkel. Megérezte,' hogy ő közben vereséget szenvedett s csak azzal vehet elégtételt, ha ezt az ostoba vitát tovább nem kiséri figyelemmel.

— S mégis a fácánban a legjobb a Strunipf- bandli, amit utána felszolgálnak, — szólt Szentiday.

— Pardon, pardon, — harsogott az ezredes — a Rittmeisztert, a Rittmeisztert nem engedjük, ugy-e, Madame ?

Az asszonyok nevettek. Dea nem tudta, mi az a Rittmeiszter, csak később gondolt rá, hogy valószínűleg az is valami erős ital lehet. Egyelőre csak azt érezte, hogy már megint elhangzott a Madame szó. Antal nincs itt. Érezte, hogy nincs többé, aki megvédje. Áron gróf is teljesen elfeledkezett róla.

—Viki csinálja a világon á legjobb krampam- pulit, — szólalt.meg a másik fiatal grófnő, ingerlő lágy pasztellsárga ruhában, akinek oly de- generált arca volt, semmi álla. A hangsúlyából értette meg Dea, hogy ez a fakóarcu ur felesége. Most az sértette, hogy nem tartotta senki szükségesnek, hogy őt gondosan megismertesse a jelenlevőkkel, akik állítólag rokonság. Egészen úgy tettek, mintha neki, sőt az egész világnak kötelessége volna mindannyiukat ismerni, nemcsak személyesen, de ügyeik legapróbb részleteit is. Nézte a fiatal ■ nőt s eszébe jutott, hogy előbb Szilviának szólították. Az ezredesnének a nevét sem tudta, csak hogy Bán-Kutassy bárónő és Áron grófnak unokahuga.

—• Bravó, Viki és mit adagolsz benne?

Viktor gróf, mintha valami végtelen fontos dologra kapott volna felszólítást, előrehajlott s szürke szemeit kimeresztve, meggyőződéssel adta elő a tudományt:

— Nagyon egyszerű s mégis igen komplikált. Kérlekalássan, az nem pusztán az adagolástól függ, mint általában a szakácsmüvészet azért művészet, mert ott nem tudományról van szó, hanem egy hatodik érzékről, hogy mit, mennyit és hogyan. Például végtelenül fontos, hogy a szentjánoskenyeret kézzel kell alá tördelni, akkor jön, kérlek, mazsolaszőlő, datolyahus és cukrozott narancshéj. A tálra, kérlek, vasrostélyt teszek s erre süvegcukrot, körülbelül egy kilót, erre lassan ráönteni félkiló rumot, természetesen a legjobb jamaicait, akkor meggyujtom, kérlek. Mikor kiég és a cukor felolvadva belecsepeg, akkor beleöntök két liter legjobb kitűnő forralt fehérbort, egy liter forró teát és egy citromnak, meg egy narancsnak a kifacsart levét. S most jön ismét a tapintat: bizonyos ideig állani hagyni, de vigyázattal, hogy ki ne hüljön. Mert, kérlek, forrón kell feltálalni, jól megkeverve, a keverés a fontos, mielőtt a poharakba töltenék. Őszi kedvenc itala volt. Szegény Őszi fiam.

— Ah, ez az Őszi. Nagyon lesújtó. Raoul angyalom, mondd csak el a hölgyeknek. Raoul jelen volt.

Raoul kiegyenesedett, plasztronja vakítóan csillogott a gyertyák fényén, a töméntelen gyertya szorgalmasan égett a csillárokban és tündéri fényt árasztott, szelíd és vibráló fényt. A grófi termekbe nem vezették be a petróleumot, ezt a nehézsszagu és keményfényü világítást, hatalmas miligyertyák világítottak.

A fiatal ur álmatag szemekkel nézett maga elé:

— Én, grófnő, — fordult a háziasszony felé, aki most idefigyelt — abban a pillanatban találkoztam a négy aranyos katonával, mikor a svábhegyi mulatóba be akartak lépni. Én is akkor érkeztem, s amint megláttak, a legnagyobb örömmel invitáltak, hogy vegyek részt velük... Négyen voltak, Őszi, Marió, Duci és Isti. Őszi, mint egyévesönkéntes. Wallburg-Ujlaki herceg, mint egyévi önkéntes, ugyanis az anyahercegnő nem kívánta katonai pályára adni a bébit s igy csak mint önkéntes lépett be a hadseregbe, ahol kiválóan jól érezte magát. A legmagasabb rang a hadnagyi rang volt a társaságban. Négy aranv- ifju a szó nemes értelmében. Állandóan négyen jártak, ugyanis a négy Harrisonlányt vették kezelésbe, bocsánat...

— Illuminált volt a társaság? — kérdezte a kékruhás elevenség.

— Nem, grófnő, kora délután volt, fiakkeren mentek fel a Svábhegyre. Szoktak igy kirándulásokat tenni a budai környékre, és nem is maradhattak el soká, mert a lányoknak este fel kellett lépniök, ig^ hét óra tájban már haza kellett mindig indulniok... Végtelenül úri modor volt a társaságban, a leányokkal mint született grófnőkkel, vagy társaságbeli hölgyekkel szemben viselkedtek. Énnekem semmi lefoglaltságom nem lévén, a legnagyobb örömmel csatlakoztam a kiváló kompániához. A Harrison-lányok valódi kaszárnyái fegyelem alatt állottak, a táncosnőket ugyanis, mint tudva ván, szigorú fegyelem alatt tartják, a művészet miatt.

Áron gróf, aki az egészből alig hallott valamit, türelmetlen lett egy kicsit: koccintásra emelte poharát, azzal sorra köszöntve, mindenkit ivásra késztetett.

Az ifjú megérezte, hogy előadásának e pillanatban nincs helye, azért visszaült nyugalmi helyzetébe, s folytatta az evést. Az őzgerinc Winchester módon nagyon Ízletes volt s az inasok már pezsgőt öntöttek. Volt tehát elég dolog, amivel lefoglalja magát.

Dea nyugodt álmodozással ült a társaság között. Nem lehetne azt állítani, hogy gondolkozott. Átengedte magát annak a különös zsongitó érzésnek, amit az ember egy élénk és vidám társaságban érez a fehérasztal mellett. Mig mindenki beszélt, ő hallgatott. Mennyi ember, mind más, és alapjában véve valamennyi oly boldog, hogy nem is tud a boldogságtól mit kezdeni. Ezek itt mind mérhetetlen gazdagok. Ebben a körben élni a legmagasabb élvezet lehet. Milyen jó, hogy lemondott erről az élvezetről, s holnap elutazik, akár jön meg Antal gróf, akár nem. . . Különös.

(Folytatjuk)