Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-17 / 11. szám
March 17, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Wóricz ^áigmonJ (16) El sem lehet képzelni, hogy milyen furcsa is az ;mber. A pálinkának már a szaga is megbolon- ditja. Mi lenne, ha most csak úgy elmondaná a dolgot itt, ezeknek, ahogy ez a buta Gádmány András most már harmadszor meséli el a száz forint históriáját. Ha ő mindent elmesélne, ami a fejében megfordul... de jó is, hogy az ember akármire gondolhat, — mig a nyelve el nem árulja, senki sem lát bele a koponyájába. A szeme azonban folyton a jágeren volt, ahogy az az újságot olvasta. Német újság. Nem érdekelte ; hirtelen nem is gondolta volna, hogy németek a magyar dolgokkal is foglalkozzanak. Oly közönyösen ült s azon gondolkodott, hogy \ idra ur meg volt sértve és ez neki nem jó. Nem szereti. Rösteli, hogy azt a derék embert, aki neki mindig csak jót tett és jót mondott, megbántotta. Itt a falujában senki sincs, aki hozzá jó lenne. Pedig nagyon rá van szorulva. Most nagyon kellene neki egy jóbarát, aki előtt könnyíthetne a lelkén. Isten ments, még jobb, hogy nincs, legalább megőrzi a titkát. Az embernek némának kell lenni, mint a rókának és süketnek, mint a halnak. Ahogy a jáger arcát nézte, hirtelen rémület csapott át rajta. Erre nem is gondolt: ha az újságok megírják a dolgot!... Le kell hunyni a szemét. Olyan remegés tört ki benne) amint felnyitotta a pilláit, látta, hogy a kezefején a vastag ér rezeg. Ez egy uj veszély. Attól alig ijedt meg, hogy a csendőrök megkapták a személyle- rást. Ezzel számolt. A csendőröknek az a dolga. De ez a-z újság eszébe sem jutott, mert a falujában nem jár újság. Az nem számított előtte, hogy a papnak, jegyzőnek jár: azoknak nem, akik őt látják... Parasztok nem olvasnak újságot. Azon vette észre a bajt, hogy a torka kiszáradt. Nem birt nyelni. Érezte, hogy a szemei pislognak. Még ilyen félelmet soha nem érzett. Sokkal erősebb volt, mint amit az éjjel érzett, mikor felébredt. Nem is tudta, hogy van ilyen ijedtség. Most egy gyermek megfoghatná a kezét és elvezethetné a csendőrökhöz, engedelmesen menne, — E má mégis furcsa, — mondta a jáger. Leeresztette az újságot és előbb maga elé nézett, azután, hogy éppen Avar volt vele, rá. Csak ismételte: p' — E mán mégis furcsa. Mondom, hogy e mán iiégis furcsa. . . Tudják-e, hogy ki a Szörnyű Jóska? Avar János mereven nézett vissza, a szemébe... Igyekezett értelmesen nézni, de a belei úgy reszkettek, csiklott rajtuk a fodorháj. A jáger felemelte a két kezét s élkiáltotta magát: — Ur! Csönd lett. Gádmány András nagy képet vágott. Nem igen érdekelte a Szörnyű Jóska dolga, de ezen elszörnyülködött: — Uuur?... — tátotta el a száját. . — Valami urféle... — s az erdész összehúzta a szemöldökét. — Hajaj, — sóhajtott — hajaj. Meg van mán rothadva a« világ... Ha mán az urak is... Cifra dolog... ezt Írja az újság, nem lehet a betyár egyszerű parasztember, mert ez a rabló olyan soci... socilógus beszédeket tartott, amit egy közönséges parasztember meg sem értett volna... A nyomozást kiterjesztették abban az irányban, hogy a grófi család ismerősei közül nem valaki követte-e el a tréfát, vagy esetleg nem egy úri vezetés alatt álló rablóbandáról van- ő szó? Avar János érezte, hogy a felindult vér lassan Kezd visszaömleni benne a nyugodalomba. Az erdész elővette cseréppipáját, lassan megtömte, s beszédközben rágyújtott. — Megrothadt a világ, — mondta — mire lehet számítani, ha már az urak közt is kerülnek ilyenek.. . Mikor én a Grimming grófoknál szolgáltam, volt egy fiatal gróf, az eljárt a faluba a parasztok közé. Mert nagyon szerette a pálinkát. Az úgy itta a pálinkát, mint a bort. Vizespohárral öntötte magába. Lement az már reggel, mikor hajnal volt, ki az erdőre, egy darabig járkált, le-lelőtt egy-egy ‘madarat vagy valamit, pzet, ami elébe került, akkor úgy intézte,- hogy a legközelebbi faluba ment, ott be akármelyik íiázhoz s csak azt mondta: “Szomjas vagyok, adatok inni”. Mán tudták, hogy mi kell neki. Azon i vidéken sok volt a szilvatermés, sok szilvapá- inkát főztek. Kiöntötték az urfinak egy vizespohárral, megitta, akkor lefeküdt és elaludt. Ha felébredt, újra kért egy pohárral, megitta, újra 'efeküdt és tovább aludt. . . Maguk nem ismerik íz igazi urakat. Ott sqk furcsaság történik ám... Sccer az urfiak felkerestek az erdőben, bejöttek íz erdészházba... Azt mondja ez a bizonyos: ‘No, Schunk, most mondja meg maga, milyen hatása van az akasztásnak ?” Hát, mondom, én A BETYÁR (15) még nem próbáltam. Hát elkezdenek ott vitatkozni, hogy az akasztás a legjobb halál, mert akinek a gégáját megszorítja a kötél, az olyan jóérzést kap, mintha a legszebb asszony ölelgetné. Én ugyan csak csóváltam a fejem, mert én ezt nem hiszem, de az urfi azt mondta, hogy ő meg akarja próbálni... Ha az urak parancsolnak, magunkfajta szegényemberpek nem lehet ellene mondani. Elő kellett keresni egy kötelet, azt felköttették velem a gerendára és hurkot s bele a nyakát... De hogy vigyázzak, meg ne fúljon... Gádmány András nagyon nevetett, de a hideg is borzongatta. — Megfult? — Nem fűlt meg, mert csak próbálgatta, de sohase engedte, hogy a kötél úgy megszorítsa a nyakát. .. Hanem azért ez az urfi egyszer mégis póruljárt, mert úgy találták meg íf saját szobájában, felakasztva, holtan. Lehet, hogy részeg volt és magától akarta megpróbálni, de az is lehet, hogy az inasa ottfelejtette a kötélen, mert nagyon komiszul bánt az inasával, hát rajta hagyta, hogy ha annyira kívánod, legyen a kívánságod szerint, mintha nőt kaptál volna. Nevettek. A kocsmáros is nevetett. Avar János is nevetett. De ő már nem ezen nevetett. ő már azon nevetett, hogy elmúlt a feje felett a veszedelem. Úgy vette ezt a hirt, mint az égi csodát. Hát jó az Isten? Úgy érezte magát, mint akit kivontak a halál torkából. Abban a pillanatban elmúlt a lelkiis- meretfurdalása. Mintha a zivatar sokkal magasabban sodorna el a feje felett. Már a kis füvek és bokrok nyugodtan állhatnak a helyükön: a szélvész ott zug valahol a magas felhők között. Csak hadd kergessék a csendőrök a nagyurakat, akik ilyen tréfákban találják az örömüket: o oly szépen megnyugodott, mintha újjászületett volna. Ma még egész nap jóformán egy szót sem szólott, most megjött a kedve a beszédhez. — Én kérem, Pesten sok mindent láttam. Aki ilyen kis faluban éli le az életét, annak fogalma sincs arról, milyen a világ. Honnan is tudjon valamit, aki gyerekkorától kezdve ki sem mozdult a szülei házból és it is csak a magaféle szegényekkel beszélget. Itt másról szó sincs, csak arról, milyen az időjárás, mert ha jó idő van vetésre, akkor a szegénynek is több keresete lesz, mintha fagy jön, meg jég, meg aszály. Mért mentem én el a tavaszon a nagyvárosba? Mert itt az a nagy májusi fagy volt, mindennek vége lett. Én meg itt voltam a három gyermekemmel, meg a szüleimmel. Miből fogunk enni? Itt tőtöt- tem harmincegy esztendőt, mondhatni koplalásban, semmit sem ért az egész életem. Gondoltam, ezen változtatni kell. Hála istennek megtudtam csinálni, hogy minden héten hazaküldtem tiz forintot, amiből az öregek szépen megélhettek. De mit ér ez?... Ez csak egy ember... Rajtam kívül senki se jött Budapestre és hogy én most hazajöttem, én is csak annyi vagyok, mint aki egész nyáron itthon lopta az időt... A nagyurak- azt sem tudják, mit csináljanak a pénzükkel, akasztásra jön kedvük: mi meg itt éhen pusztulunk. —Ki tud segíteni ezen a sok nyomorulton ? — mondta az erdész. — A cár tudott segíteni ?... Pedig az gazdag ember ám. . . Mikor a nyáron koronázták, kihirdette a birodalomban, hogy aki a koronázáson ott lesz, ezüstkancsót kap. . . Millió ember ment- fel a koronázásra... Már reggel három órakor megkezdték az ajándék kiosztását, de abból olyan tolakodás lett, hogy csak úgy törték taposták egymást az emberek. Asszonyokat, gyerekeket legázoltak, tízezer halott, meg harmincezer sebesült maradt a mezőn.. . Osztán mit kaptak?... Mézeskalácsot, diót, szentjánoskenyeret meg egy kis cserépkorsót, igaz, annyiszor lehetett megtölteni sörrel, ahányszor csak megszomjazott valaki... Nohát, megérte ez, hogy ezrével haljanak meg miatta az emberek meg a gyerekek. Betaposták a bordáját, összezúzták a fejét, kezét, lábát, nem volt elég kórház Moszkvában, hogy el lehetett volna helyezni őket. .. Soha többet a szüléje nem látta, meg a családja, aki odament, nagyobb részét... Mondják meg, még a legjobbszivii császár is tud-e annyi millióm szegénységen segíteni? Avar János mosolyogva emelte fel fejét s csendesen mondta: — Úgy nem tud, hogy a zsebébe nyúl és mindenkinek annyi pénzt ad, hogy az avval egész életére el legyen látva... — Akkor hogy? No ha olyan •okős> mondja 1 meg. ' ; ; — Én nem vagyok olyan okos, de nekem azt mondták Pesten, hogy jobb lett volna, ha íu u, ezüstkancsót igér a cár, hanem szabadságot. Munkát,' kenyeret. Én is ugv tartom, hogy énraj tam máskép nem lehet segíteni, csak ha nekem munkám van, ahol én szorgalommal megkereshetem a magam és a családom számára a mindennapit. — Csak maguk nem szeretnek dolgozni. — Nem szeretünk?... Majd meglátja, erdész ur, ha vágjuk a fát. — A még messze van, — mondta az erdész s újra felvette az újságját és tovább olvasta. — Azt kiáltották Moszkvában: aki kancsót akar, hullán kell átmenni... — Jól mondták, — szólt Avar János. — Aki valamit akar, hullán kell átmenni. — Én nem akarom ingyen, — kiáltott fel Gádmány András. — Én elmegyek, erdész ur. Most hazamegyek, onnan meg Sövényékhez megye,,. Ila akarja, a mézet is elhozom. — Pénz beszél, a kutya ugat, — felelt az erdész, aki nem kívánt a kocsmáros előtt a pér.r- ről beszélni. — Jól mondja, erdész ur. A pénzdolgot én elintézem. A mézet elhozzam? — Magára bízom. Ha akarja, elhozhatja. Gádmány András megijedt: talán az erdész azt is ajándékba akarja? Ez .veszélyes volt, mer; a méz a feleségéé volt s ha elveszi tőle az Írást és a földet, még a mézet is? Ezt nem fogja adni. Avar János nyugodtan nézte őket. Mióta megnyugodott a lelke, hogy őt többé veszély nem fenyegeti, lassan úgy megvidámodott, hogy már azon gondolkodott, hogy ha Gádmány Andrásnak nem sikerül az üzlet, ő lép be a helyére... Nem gondolkozott külön a dolgon, csakhogy túl van a nagy veszedelmen... Ha urakat keresnek a rablók nyomán, akkor ő olyan bátorságban van, hogy valamiképpen még a pénzből is elővehet valamit... Száz forint nem nagy pénz... Azt el lehet magyarázni, hogy ő hetenként öt, hat, tiz forintot félre is tett a keresetéből... Lassan kiegyenesedett, önérzetes tartása leit s már nagyon közel volt hozzá, hogy a nadrág- szij korcából kivegyen egy tízforintost és vakmerőbben kezdjen játszani... Az ember ha tűi van egy veszedelemén, könnyen megy bele az újba... — Hallatlan, — kiáltott fel az újságból az erdész. — Harmincezer forintot vitt el a betyár! — Mennyit? — hördült fel önkéntelenül Avar János. — Harmincezret. Avar Jánosnak nyitva maradt a szája. Ez úgy hatott rá, mint egy bunkócsapás. Harmincezer forint?... A vér dühösen kezdett benne újra zu- borogni. Ezt csak az inspektor mondhatta... \ állósággal visszafogta magát, hogy fel ne ugorjon erre az éktelen hazugságra... Persze, mondhat annyit, amennyit akar... Elkelpta az újságot az erdész kezéből s megnézte. — Nono, maga németül is tud? Avar János soká nézte a német betűket, amikből egy szót sem értett. Meglátta a számot: harmincezer, egy kicsit nézte, akkor visszaadta: — Nem tudok erdész ur. Az erdész furcsán nézett rá, mikor a lapot visszavette a kezéből. De ő, hogy félrevezesse, nevetett: — Jó vóna harmincezer pengőt ilyen könnyen keresni, nem igaz?... Ásított. Hirtelen megunta az égészet. Most, hogy megnyugodott, kiütött rajta a fáradtság. — Álmos vagyok, mer egész nap utaztam, — mondta. — Ha az ember hazajön, álmos. — Majd alhat a télen eleget. — Az igaz — s nevetett. Gádmány András a mézen tűnődött. — ócsó vóna pedig, — mondta biztatva. — A méz... szép méz. De az erdész nem felelt rá semmit. A kocsmá- roshoz fordult és németül kezdett vele beszélni. Avar mosolygott: Biztoson az erdész zsebében sincs egy krajcár sem. Nem is erdész, csak egy jáger. Nem is érteni, hogy tudja ez a fát eladni? Nem biznak az ilyenekre ekkora dolgot... Gádmány András pedig szidta magát, minek uga- í tott a mézről. Mutatni nem merte, reszketett, hogy ha az erdész elvonja a kegyelmét, elesik a í favásárlástól. (Folytatjuk)
