Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-03 / 9. szám
March 3, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Társadalmi és irodalmi szemle Szaporodnak a kritikai hangok A most lezajlott bangkoki konferencia és lehetséges következményei felmérésénél nem árt, ha elgondolkodunk azon, miképpen is látnak bennünket mások, amikor is ez a “bennünket” nem annyira az 'amerikai népet, mint inkább a kormányt vagy az amerikai külpolitikát jelenti. A' amerikai nép a hagyományainál fogva demokratikus és amikor megválasztja képviselőit, abban a hitben tszi„ hogy a kormány az ő akarata és törekvése irányában fog működni, ez azonban nem jelenti azt, hogy ez igy is történik, sem azt, hogy a kormány a nép kívánságainak teljesítésére törekszik. A külföld viszont a kormányt azonosítja a néppel s a kormány külpolitikájából ítéli meg a népet is, ami többnyire nem állja meg a helyét. Ebből a vélemények és Ítéletek zürzava- _ra és tévedéseinek tömege keletkezik. Egy dolog bizonyos, ahogyan önmagunkat látjuk, nem azonos azzal, ahogyan mások látnak bennünket, en- állapitás értéke. Mindazonáltal van vezető mér- állapodás értéke. Mindazonáltal van vezető mérték és pedig az, hogy igazán demokratikus szempont vagy imperialista szempont? alkot-e véleményt. Sulzberger és Max Lerner Jellemző tünete napjainknak, hogy még a reakciós sajtóban is egyre sűrűbben találunk nyomára annak a törekvésnek, hogy “önmagunkat'’ és külpolitikánkat “mások” szempontjaiból igyekezzünk megérteni. A minap szinte egyidőben látott napvilágot a NY Times szerkesztőjének, C. L. Sulzbergernek, és a “N. Y. Post” rovatirójá- nak, Max Lernernek egy-egy cikke errevonatko- zóan. De jellemző az is, hogy — és ezért tartjuk fontosnak foglalkozni velük — mind a ketten a maguk szemével nézték meg a távolkeleti országokat: Lerner a közelmúltban járta be az ázsiai országokat, Sulzberger pedig most, s jelenleg Kalkuttában tartózkodik. Megállapításaik éppen ezért gyökeresen eltérnek a szokott politikai látástól és propagandától, ami úgy foglalható ösz- sze, hogy ami jó a GM-nek, vagy a Wall Street- nek, az jó a világnak ás. Ámde hiába igyekeznek a világnak ezt a részét megajándékozni a “szabad világ” jelzőjével, ezek mégsem kérnek “áldásainkból”. Hogy lát bennnüket India? Sulzberger India szempontjából igyekszik leszegezni, hogyan látnak mások bennünket. Az. hogy az indiaiak nem szeretnek “bennünket”, azt foieg Nehrunak, India miniszterelnökének tudja be s felhozza, hogy Nehmt már gyermekkorában Amerika ellen hangolta brit nevelőnője, aki nem szerette az amerikaiakat s azt thnitotta, hogy azok faragatlan, másodrangu emberek. “Nehru általában véve úgy tekint bennünket — írja Sulzberger — mint akik túlságosan materialisták és nem eléggé értelmiségiek. Szokásaink közül sok bosszantja őt. Amikor 1949-ben New ^Yorkot és Washingtont látogatta, az volt a benyomása, hogy sok a fitogtatás. A háta borsódzott, amikor egy bankár azzal dicsekedett, hány millió dollár van képviselve a Nehru tiszteletére adott banketten. Egy hivatalos banketten pedig kellemetlenül hatott rá, amikor két kiváló országos vezető nem vett tudomást jelenlétéről és inkább a bourbon-viszki érdemeiről vitatkoztak.” Az indiaiaknak nem tetszik Dulles külpolitikája, sem modora: rossz néven veszik tőle, hogy Pakisztánt felfegyverzi, kárhoztatták a koreai és kárhoztatják ma a formózai politikájáért. Egyes indiaiak nyersnek tartják az amerikai viselkedést, úrhatnámnak és követelőnek a modorunkat, esetlennek a humorunkat s a rikító színek iránti előszeretetünket, de legmélyebben — hangsúlyozza Sulzberger — a faji kérdésben tanúsított íel- sőbbrendü magatartásunkat Ítélik el: egy-egy déli fajvédő kijelentése egész Indiában felháborodást kelt, külpolitikánkban is az “úri faj” felsőbbrendűségére Való törekvést látnak s ezért, amint egy hindu mondta neki, szívesebben látják a kommunizmust. Desmuk indiai pénzügyminiszter Sulzbergernek szemére lobbantotta, hogy LS katonai erővel véli legcélszerűbbnek a “tárgyalást” a szocialista országokkal, hogy Dienbienfunál atombombát akartunk ledobni a vietnamiakra csak azért, mert színes fajuak, és hogy US általában a gyarmati rendszert támogatja. Max Lerner pedig az említett cikkében is mélábból a szempontból bírálja és szedi izekre Dulles legutóbbi külpolitikai beszédét, amelyet Ázsiában tett utazásai alakítottak ki benne: teljesen elhibázottnak tartja Dulles beszédét elejétől végig, pontosan az ellenkezőjét érte el, mint amit szeretett volna, még erősebbé tette a kinai kommunista vezérek kezét, még jobban kimélyitette, a szakadékot angliai és indiai barátaink és közöttünk a formózai kérdéssel, még jobban elidegenítette tőlünk Ázsia nem-kommunista népeinek bizalmát és szeretetét. Dulles, írja Lerner, majd rájön erre, ha ott lesz Bangkokban és a saját szemével jut tapasztalatokhoz, akárcsak ő, amikor ott járt. Mint vélekednek Angliában? Azok, akik azt képzelik, hogy minden jó, amit Dulles mond és csinál, fontolóra vehetik azt a szellemes külpolitikai javaslatot, amelyet Londonban tett Harold Wilson, aki az előző Laborkormányban a kereskedelmi minisztérium elnöke volt. Wilson azt ajánlotta a múlt héten, hogy szállítsák el Csang Káj-seket Szent Ilona szigetére (ahova Napóleont száműzték az angolok) és őrizetével bízzák meg az amerikai Hetedik Flottát. Egy birminghami nagy munkásgyülésen mondotta ezt Wilson és hozzátette, hogy a békét addig nem lehet biztosítani, amig ezeket a lépéseket meg nem teszik és azt indítványozta, hogy magasrangu angol államférfiak kezdjenek azonnal tárgyalásokat a szovjet és kinai vezetőkkel. Wilson, aki az angol munkáspárt bevanista szárnyának a vezére, kijelentette, hogy Távol- Keleten a háború veszélye nem a kínaiak részéről, hanem az Egyesült Államok támadása miatt fenyeget és Anthony Eden angol külügyminisz- teniQk félreérthetetlenül ki kel! jelentenie, hogy egyetlen angol katona sem fogja életét veszteni semmiféle konfliktusban a kinai szigetek miatt. Egy amerikai bírálat De nemcsak a külföld képes tárgyilagosan meg- birálni az amerikai külpolitikát. Még amerikai jobboldali elemek között is vannak, akik tisztán átlátnak rajta, igy a Columbia-egyetem nemzetközi kapcsolatok nevű tantárgyának professzora, a közismert tudós és iró, Nathaniel Peffer, aki hosszú ideig élt Keleten és több könyvet irt. Levele a “N. Y. Times”-ban jelent meg s azt fejtegeti benne, hogy a Tacsen-szigeti válság után újabb válságra lehetünk elkészülve Quemoy és Matszu-szigeteknél és ha nem ott, máshol, ő CONGRESSMAN R. W. Gwinn, New Yorkból dicsérte az adminisztráció eljárását, hogy a 3 centes bélyeg árát -1 centre emelje. — Mr. Gwin- nek ez ugyanis nem fog sokba kerülni, mert. ö használhatja és a végletekig ki is használja az ingyen postaszolgálatra való jogát, mint törvényhozó. Avval meg mit törődjön ő, hogy Amerika is felrója Dullesnek, hogy sem azt nem jelenti ki, hogy megvédjtik ezeket a kis szigeteket, sem azt, hogy nem védjük meg s ez teljesen helytelen: ha nem védjük meg, ezt félénkségünk rovására Írják, ha megvédjiik. azzal egy világháborút idézhetünk elő, szövetségesek nélkül, mert a legjobb esetben sem várhatunk még Angliától sem többet, mint egy maroknyi csapatot “mutatóban.” A professzor szerint “csak egy kivezető ut van... Magánúton, nyugodtan és tapintatosan beszéljük rá Csang-ot, hogy ürítse ki a partmenti szigeteket. Büszkeségét megmentheti azzal, hogy ezt a lépést önként hajtja végre s bejelenti, hogy most, miután megkapta hatalmas demokratikus szövetségesének Ígéretét a támogatásra (két demokratikus állam vállvetve támogatva egymást) hozzáfoghat, hogy Formózából bevehetetlen erődítményt építsen . . így aztán nem lesz szükség tűzszünetre sem, háborúra sem, US viszont kibontakozhat olyan helyzetből, amely katasztrofális lehet.” Micsoda öldöklő gúny van abban a zárójeles megjegyzésben, hogy “két demokratikus állam vállvetve támogatva egymást!” Manapság, az 0\yen Lattimore elleni hajsza idejében, nagy erkölcsi bátorságra van egy egyetemi tanárnak szüksége, hogy swifti humorral idézze szemünk elé azt a támogatást, amelyet Csang csapatai nyújthatnak USA-nak és szót emeljen Dulles “katasztrófával” fenyegető külpolitikája ellen. Befejezésül egy pár figyelmeztető megjegyzést. Reméljük fenti soraink nem keltik olvasóinkban azt a benyomást, vagy illúziót, hogy már a nagytőke sajtóügynökei is belátták a Dulles-Wall Street! imperializmus külpolitikájának veszedelmes, antidemokratikus, reakciós jellegét és kritikájukkal annak megváltoztatására törekednek. Sulzberger, éppúgy, mint Max Lerner hü szolgái Wall Street imperialista célkitűzéseinek. Kritikájuk nem Dulles ur céljaira, hanem Dulles otromba eszközeire vonatkozik. Sulzberger és Max Lerner éppoly halálos ellensége a népi Kínának és minden népi demokráciának, mint Dulles és Radford vagy Knowland. De személyesen járván Ázsiában, megrémülve vették tudomásul, hogy Dullesék módszerei, otromba politikája elidegenítették tőlünk Ázsia népeinek többségét. Ezek az emberek tehát TAKTIKAI változást akarnak eszközöltetni, ravaszabb, körmönfontabb politikát szeretnének alkalmazni, amellyel megnyerjék az úgynevezett “semleges” ázsiai államokat Wall Street politikájára. Mindamellett, kritikájuk, tekintet nélkül céh jaikra, akaratuk ellenére is ráeszmélteti lapjaik olvasóit — S ezek száma milliókra tehető — a való helyzetre, amelyet sajtójuk eddig eltitkolt a nép elől. népét millióktól fosszák meg a népszerű 3 centes bélyeg árának fölemelésével. Ez a bölcs solon milliószámra küldi postán (ingyen) a legretdcció- sabb propagandairatokat, az úgynevezett Committee for Constutional Government nevében, amelynek tagjai többnyire milliomosok, akiknek bőven telíene miből fizetni a bélyegért. __9_
