Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-11-25 / 46. szám
Vélemény és hirmagyarázat J"Az amerikai magyarság egyik legkiválóbb munkás ujságirójának^'a kezéből hullt ki a toll. Holló Jenővörökre eltávozott körünkből, Írásaival nem fogunk többé lapunk hasábjain találkozni. Mint a munkásosztály ügyének oly sok más szószólója, Holló Jenő munkástárs is a magyar- országi értelmiségi osztályból emelkedett ki és vált, saját élete tapasztalatain keresztül, a modern munkásmozgalom meggyőződéses, sirig hűséges harcosává. Az amerikai magyar munkássajtóhoz kiváló műveltséget, mélységes emberszeretetet, határtalan önzetlenséget, jóságot, minden szépért, igazért való rajongást hozott. Holló Jenő idő előtti elhunytában nemcsak egy szeretett munkástársat, hanem a legnemesebb szivü emberek egyikét gyászoljuk, aki valaha az amerikai magyar munkásmozgalomban szerepelt. Az ország érdeke az öregek boldogsága Ha az öregedő személyek szükségleteit továbbra is elhanyagoljuk, annak káros hatása lesz az országra, mondotta dr. David C. Wilson, a virginiai orvosegyetem ideggyógyászati és lélektu- dományi fakultásának elnöke, egy konferencia során a múlt héten. Ezen a konferencián az öregek és az öregedés problémáival foglalkoztak. Dr. Wilson kijelentette, hogy “valamennyiünkben normális irányzat, hogy változásokkal és uj eszmékkel szemben merevebbek és ellenségesebbek legyünk, amint öregszünk.” Azt mondta, hogy már 1950-ben 42 millió személy volt az Egyesült Államokban, akik elmúltak 45 évesek, 18 millió pedig fölül volt a 65 éves életkoron. Dr. Wilson az egyetemet végzett hallgatóságnak a Roosevelt-hotelben tartott gyűlésén beszélt az öregkori problémákkal foglalkozó tudományágazatról. A gyűlést az amerikai agg-gyógyászati társaság és a Schering Corporation védnöksége alatt rendezték. Dr. Wilson többek közt a következőket mondta: “Idősebb emberek kénytelenek nyugalomba vonulni, képtelenek ismét állásba jutni és belekény- szeritik őket a tétlenség állapotába, a hasznavehetetlenség érzésébe és az állami és kormány- hivataloktól való függőségbe. Van tehát ok, hogy a boldogtalanság, fölöslegesség és kétségbeesés félelmével nézzenek a közelgő aggkor felé.” Majd megjegyezte, hogy mint nemzet, “mi nem a gyermekeinket hanyagoljuk el, hanem inkább szüleinket. Általábanvéve úgy kezeljük az öregeket, hogy személyiségüket még rozsdásabbá tesszük, mint Ízületeiket.” Ezzel szemben, fejtegette, az egészséges és boldog aggkor főleg a társadalmi és érzelmi megelégedettségtől függ, valamint anvagi jóléttől és gazdasági biztonságtól. Nagy “megtiszteltetés” ért. bennünket a hét folyamán. A pittsburghi “Magyarság”, a hirtelen demokratikus lepelbe öltözött volt nyilasfiuk szellemi erőlködéseinek lerakodóhelye, “kiszerkesztett” bennünket. Azt írja, hogy “acsarkodunk torkunkszakadtából”, igyekszünk előfizetőket szerezni és dicsérjük a “vasfüggöny” mögötti országokat! Lehet, hogy a Magyarság köré sereglett s részben rovottmultu bandának Magyarország mindössze egy “vasfüggöny” mögötti ország. A banda egy részének nem volt az sohasem más mint egy fejős tehén, mig más részének nem volt más, mint egy ország, ahol büntetlenül lehetett “büdös parasztozni”, zsidózni, vagy pedig taroklö- vési gyakorlatokat végezni. De nekünk, olvasóink tízezreinek, az amerikai magyarság többségének Magyarország — szülőhaza ! Nem “vasfüggöny” mögötti ország, hanem szülőhaza, amelyet ezer esztendő óta első ízben vett birtokába a magyar nép. Szülőhaza, melynek fiatalsága az egész világot bámulatba ejti lelkesedésével, diadalaival, amelynek ipara termékeit első Ízben a történelem folyamán a félvilág ismeri és értékeli, melynek irodalma, első ízben a történelem folyamán 800 millió ember közkincsévé vált. Hát ezért “dicsérjük” Magyarországot és a magyar népet. •' Nem azért Írjuk ezt, mintha úgy éreznők, hogy olyanoknak, akik némelyike tiz évvel ezelőtt még sebesült amerikai katonákra lesipus- kázott, vagy meglincselésükre uszított, joguk lenne bennünket akár Amerika megbecsüléséből, akár a demokráciából kioktatni. Mi, és lapunk olvasói Kossuthtól, Rákóczitól, Jeffersontól és Lincolntól tanulták a szabadság és demokrácia megbecsülését, nem Horthytól és nem Szálasitól. — de még csak nem is McCarthytól vagy Nixon- tól. Lapunk munkásai Amerika hadseregében védték a demokráciát és nem Szálasiéban. E tényekkel tisztában van a becsületes amerikai magyarság jelentékeny része. Jó volna, ha ezt esetleg a Magyarság körül acsarkodó és Szála- si második jövetelében bizó urak is tudomásul vennék. Egyiptom irtó nyomorúsága Most, hogy Nagib tábornokot az egyiptomi katonai junta elmozdította a köztársasági elnöki tisztségből, a világ közvéleménye ismét érdeklődéssel fordul Egyiptom felé, ahol a nép változatlanul a szegénység, a tudatlanság és betegség átka alatt szenved a régi feudális rendszer maradványai között. Akkor, amikor Egyiptomban a nacionalista tömegmegmozdulás eredményéül a léha Faruk megbukott és köztársasági kormány vette kezébe a hatalmat, megváltoztatva az Angliával addig fennálló kapcsolat természetét, remélni lehetett, hogy majd a reformok gyors egymásutánjával sikerül talpra segíteni az évezredek óta eltiport egyiptomi népet. A reformok azonban nem következtek be. Az uj hatalmi összeállítás is ingatagnak látszott, amit bizonyitottak a még februárban lezajlott politikai események, főleg az, hogy Nagib akkori miniszterelnököt lemondatták, majd rövidesen ismét visszahívták. A jelek szerint akkor az egymással szembenálló amerikai és az angol érdekeltségek nyúltak be Egyiptom sorsába s valószínűnek látszik, hogy most is az amerikai olajtröszt, másfelől a londoni tőzsde keze keveri-ka- varja a bajokat Egyiptomban. A hatalomban levő és a hatalomra törő erők — Nagib, Nasszer — vagy az egyik, vagy a másik nyugati nagy érdek- csoportokkal paktálnak. De bárhogyan alakul is a politikai helyzet, az a szomorú tény fennmarad, hogy az egyiptomi nép maga továbbra is embertelen nyomorban sínylődik. Ennek illusztrálására és alátámasztására idézzük a “N. Y. Times” november 17-iki számában megjelent cikket, amelynek szerzője C. L. Sulzberger. Többek közt a következőket Írja Egyiptomról : “Most, hogy a forradalom zajlik, az eseményeket nem lehet lesz megállítani mindaddig, amíg a társadalmi helyzetet meg nem javítják. Ez akarva, nem akarva is évékig fog tartani. A második világháború alatt például egy arab keresztény hercegi család, a Lotfallah-ok palotájában tartózkodtam vendégként. Tanúja voltam amint husvétkor a húsvéti bárányt hat szudáni szolga hozta be aranytálcán. S a húsvéti ebédet aranytányérokból arany villákkal és késekkel fogyasztották el. Közben a Kairóhoz legközelebb fekvő- faluban piszkos vályogviskók sorakoztak, amelyekben a családok együttélnek egyetlen szobában a kecskével és a csirkékkel. Én a hercegi palotából tolmácsom kíséretében taxiban jutottam ide még aznap délután. Ott egy kunyhóban egy fertőzött szemű csecsemőt Vettem észre. “Mi baja?” kérdeztem az anyától abban a hitben, hogy a csecsemőnek trachomája van, ami annyira el van terjedve a Közép-Keleten. A tolmács halk hangon magyarázni kezdte: “Nem, nem trachoma az. Az anyja tűvel kiszúrta a csöppség egyik szemét. Ilymódon a kormány nem tudja bevenni a fiút katonai szolgálatra, majd ha 18 éves lesz. Szükség lesz rá itthon, hogy segítse huzni az ekét.” Jobb késön, mint soha . . . A világ legméltóságteljesebb tanácskozó testületének — az amerikai szenátusnak — tagjai most, hogy szabadon fejezzük ki magunkat, a saját bőrükön érzik, mit jelent McCarthy célpontjának és áldozatának lenni. “Gyáva”, “Kommhnista társutas”, “Félkegyelmű”, harsog a wisconsini szenátor szenátusi kollégái felé. Pedig azok is ugyanazzal a joggal és hatalommal rendelkeznek, mint ő. Igaz, ezúttal nem áll egy rendőr a könyökénél, hogy a mindenhatók szenátor intésére kivonszolja a teremből azt, aki a saját védelmére meg mer mukkanni. A szenátoroknak joguk van válaszolni. A szenátoroknak nem kell félniök, hogy Mc Carthy ostorozásai után másnap már elvesztik állásukat, egész karrierjük tönkre van téve, családjuk a szomszédok gyanakvó pillantásainak, sőt néha nyílt ellenszenvének ‘célpontjává vált. Az amerikai szenátus tagjai, Watkins, Flanders, Hendrickson most némi Ízelítőt kapnak abból, hogy min kellett becsületes amerikai polgárok százainak keresztiilmenní, akik az amerika- ellenés bigottok áldozataivá váltak. A szenátus most szembeszállt a nagyzási hóbortba esett cézár jelölttel. De, sajnos, nem azért szállt szembe, hogy megvédje a polgárokat, hanem azért, hogy megvédje önmagát! Mennyivel szebb, mennyivel nemesebb lett volna, ha a szenátus nem csak akkor fordult volna McCarthy ellen, amikor egy tábornokot, vagy önmagukat kellett már megvédeni a dühöngő wis- consinitöl, hanem csak valamely egyszerű szerény polgárt, szakszervezeti munkást, tanítót vagy háziasszonyt, akit haladó meggyőződése miatt maga elé idézett a főinkvizitor. Hiszen, elvben, a mi hazánkban a NÉP, amely végérvényben egyszerű emberek, polgárok s nem-polgárok millióiból áll, a hatalom jogforrása, letéteményese, az ország igazi tulajdonosa! —■ Nemde ? De amikor CSAK munkásokon, tanítókon, Írókon csattogott McCarthy korbácsa, a szenátor urak hallgattak. Vagy mondjuk meg magyarán: lapultak! És szenátoraink csak akkor álltak sarkukra, amikor az ostor már fölöttük suhogott! Dehát, ahogy mondják, jobb későn, mint soha. Nem tudja a jobbkéz, mit csinál a bal Közeledik a szeretet ünnepe: karácsony. Vallásos szervezetek ilyenkor fokozott tevékenységre buzdulnak, ami — ha jó irányban történik — dicséretes. Néha azonban igen zavarbaejtő tények merülnek fel e tekintetben. Nem akarunk általánosítani, csak a Unitarian Service Committee, Inc. példáját hozzuk fel. Különös hirt olvastunk a lapokban: dr. Yu Csan Yang, délkoreai követ Amerikában, “korlátozott” háborút sürget Észak-Korea ellen. Ez a szerény “korlátozottság” azt akarja jelenteni, hogy Dél-Korea nem kíván a maga kis háborújából világháborút csinálni, dehogy! Ilyesmire még álmában sem gondol. Megelégszik ő azzal is, ha megengedik neki, hogy egy szűk keretek közé szorított kis magánhábórut bonyolítson le Észak- Koreával. Dél-Korea készen áll, csak egy kis orvosi bizonyitv.ányra van szüksége, amely szerint nincs abban semmi, ha egy kicsit verekszik és elpáholja azt az Észak-Koreát, ezt a rossz fiút, akit mindenfélével megvádol, többek közt azzal a rakoncátlansággal rágalmazza, hogy 1 millió kínai katona bujkál ott. Nö majd ők elpáholják! Samu bácsi, engedd meg, hogy egy kis katonás- dit játsszak! Ez mind érthető is volna. Sok ember számára jó üzlet a háború, pláne, amikor úgyis dvan puskaporos a levegő. Már kevésbbé érthető, miért mondta el szerény kardcsörtető beszédét dr. Ju Csan Yang az Unitárius Service Committee évi diszbankettjén a Vanderbilt hotelben. Az unitáriusok feltehetően tudták előre, hogy Ju Csan háborút fog sürgetni beszédében és beleegyezésükkel történt. Másnap levelet kaptunk a Unitarian Service Committeetől, amelyben a közelgő karácsonyra (Folytatás a 4-ik oldalon) —29/n müií!11 • y""^ -•» r ^————————— ............... .. — ~ " ' — ' ......................... '-»■ AMERIKAI MAGYAR SZŐ November 25, 1954
