Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)

1954-10-21 / 41. szám

“A régi jó világban” Magyarországon, amikor az ember elment a színházba, belépett a nézőtérre, beleszagolt a jellegzetes parfümös levegőbe, aztán elhelyezkedett a finom piros bársonyülé- ísen, vagy a kakasülő kemény székein, ki-ki, ahogy zsebe szerint megengedhette magának, az előadás kezdetét megelőző percek zsibongásában első dologként megropogtatta a szinlapot és gondosan átnézte a szereplők névsorát. A szinlap szépen elsorolta, hogy ki játssza a daliás és énekes főhadnagyot, a táncoslábu, de szerelmes bá- rókiszasszonyt, a gazdatiszt leánykájáért epeke- dc és ezért molnárlegénynek öltözött herceget és igy tovább a második szobalány háromszavas megtestesítőjét. így mindenkit megnevezett a szinlap, aki csak annyit is játszott önállóan, hogy a második felvonásban nagy zavarodás közepeit elmondta a nagy szerepet: “Méltóságos uram, a nap már szépen elállt és az eső megint kisütött.” Vagy bejelentette, hogy “A báró ur előállott.”

De ezzel a szinlap még nem ért véget, a megnevezett színészeken felül jött a névtelenül hagyott színészek csoportja, akik a tömegjelenetek- ben együttesen táncoltak, éljeneztek, zsibongtak és szörnyülködtek kivánalom szerint, ezekről a szinlap legvégén úgy emlékezett meg összefoglalóan, hogy: “Mások: katonaság, népség.”

A szinházban tizen—húszán, soványfizetéses leendő szinészek, akikben az a biztatás tartotta a reményt, hogy egyszer ők is szerepet kapnak és nevük a szinlapra felkerül. Ezért a reményért ők “játszották” mind a tizenketten vagy ahányan csak-voltak, ha kellett, az udvaroncok, vadászok, vagy járókelők csoportjait az egyik felvonásban, masírozó katonákat, vagy kaszás-kapás falubeli parasztokat a másikban, a parasztlakodalom éneklő vendégeit vagy a lelkesedő választók seregét a harmadik-felvonásban. Ez volt, amire a darab és szinlap a szereplők után összefoglalóan úgy utalt, hogy: “Mások: katonaság, népség.” ~

így szokott volt a “Katonaság, népség” szerepelni e sorok Írójának gyermekkora idején a szin- házakban. Hogy a színdarabok “katonaság, népsége” milyen ma Magyarországon, arról nem tudok beszámolni, de a régi szinházi divat óhatatlan eszembe jutott a múltkoriban, hogy olvastam az egyik amerikai magyar hátramozditó újságban valamelyik hátramozditó magyar egyesület nagy felhívását, hogy magyarok, akik eddig nem szerepeltek, nincs még késő, még lebet jelentkezni tanúskodásra a Bentley bizottságnak á magyarországi szörnyedtetőségekről, küldjétek be vallomásaitokat Írásban, ha kell ők még le is forgatják a magyart angolra s ha kihúzzák a főnyereményt, behivják őket tanúnak és tán az újságokba is bekerülnek.

Ha emlékezünk rája, a Bentley-bizottság az elmúlt hónapban hallgatta ki a magyar főszereplőket, a hires színésznőt, aztán az álorcás hölgyet, volt minisztereket, egy szó annyi, mint száz, a neves személyiségeket, akik eként többé kevésbbé a lapokba is bekerültek. De hátramaradt a “katonaság, népség”, azaz a féltékenykedő kisebb-na- gyobb urak csoportja, “hát őket mért nem járta ki” tanúnak az egyesület, pedig ők tudnának vallani legalább olyan nagyokat, mint “a protekciósok.” Az ilyen elégedetlenkedők elcsititására kellett kiadni a felhívást, tartani bennük a reményt, hogy majd a jövőben ők is szerepelhetnek, addig is csak maradjanak meg a kórusban és gyakoroljanak szorgalmasan a katonaság, népség szerepében és Írják a vallomásokat, minél több van belőle, annál jobban néz ki a dolog.

Minthogy jelen sorok írója nem vagyok se szépséges moziszinésznő, se nem jelenlegi vagy egykori hirnevesség, még csak Hitlert se volt alkalmam meglátogatni, ez okokból tán még katonaság-népségnek se állhatnék be. De úgy mondják: kicsiből lesz a nagy, vallani én is tudnék vagy mi a szösz, hátha kiderül, hogy bennem is van tehetség. Ezért itt küldöm a vallomást, készen is van, csak le kell angolra forgatni, benne van minden rossz, amit csak a szegény megurta- lanitott Magyarországról elmondani lehet.

Én már ölhetett csecsemőkoromtól kezdve szenvedtem az oroszoktól, mert két háborút is éltem végig, melyekben a nyugati kultúrát védtük meg az átkozott angol-francia-orosz-amerikai szövetségesekkel szemben.

A magyar földesurak egy pengős aratási napszámot kellett, hogy fizessenek, mert spórolni kellett, a leggazdagabbnak is, hogy legyen valamicske kéznél, amikor vége lesz a jó világnak és menekülni kell az oroszoktól, akik Voronyezsnél és Sztálingrádnál minden ok nélkül megtámadták és visszaverték Hitlert és a vele szövetséges Horthy-féle hadsereget, aztán pedig ellentámadásba mentek. Lőttek kéremalássan, de nem csak

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

KATONASÁG, NÉPSÉG

Irta: BÓDOG ANDRÁS

hogy az, de embert és törvényt nem ismerve még a magyar határon sem álltak meg, hanem tovább jöttek, noha Hcrthymiklós főméltóságu uram ezt egyenesen megtiltotta nekik. Olyan gyorsan kellett elmenekülnünk, hogy még a családi ékszereket és egy Grünbach Ernő nevű zsidó család ékszereit is alig tudtuk elhozni, holott ez ékszerek végett még utána is jártunk, hogy Grünbachot és családját soronkivül vigyék Németországba és gázositsák meg. (Mellesleg megemütem, hogy egykori vagyonunk utolsó roncsain tengődünk és ha tudnánk, valakit, akit érdekelne egy gyönyörű 132 darabos ezüstkészlet, sajnos, kezdőbetűkkel vannak ellátva, ezért még olcsóbban adnám el, valóságos ajándék volna, különösen, ha véletlenül a vevők nevének kezdőbetűi G. E. volnának. Volna azonkívül egy nagyszerű nehéz aranyóra, eladó olcsón, a belevésett kezdőbetűket pár dollárért akármelyik ékszerész kicsiszolja. Sajnos el kell adnom, pedig emlékként egy elhalt zsidó barátomtól kaptam, amiért Buchenwaldba segítettem.)

Elmondom most á szabadságba való elmenekülésünk vérfagyasztó történetét. A falut megszállták a vörösök 1945-ben, de azonkívül, hogy nem címeztek méltóságos uramnak, más szörnyűséget nem követtek el. De egy nap jön ám sietve egy jőbarátom, aki kényszerítve volt azelőtt zsidó és munkásszállításokat intézni (most ő is itt van és tanusihatja, hogy nem hazudok) és mondja nekem: “Kitartás, méltóságos urambátyám, tegnap hallottam, hogy a Grünbach Ernő unokaöccse tévedésből életben maradt, tud mindent az ékszerekről és egyebekről; ezek a gyalázatosak kiszabadították s most útba van hazafelé.’ Azonnal láttam, hogy nagy a veszély, mert az uralmon levő gazemberek képesek elhinni a sok hazudo- zást, pláne ha meglátják a kezdőbetűket az ék- szenekben. Hát csomagoltunk és eljöttünk, rettentő sokat szenvedtünk, mert irgalmatlan nehezek voltak a csomagok és mi magunk cepeked- tünk vele, nem mertünk megbízni senkiben.

Milyen megváltás és finom érzés volt, hogy átléptük a határt és a szabadság és demokrácia világába kerültünk. Azonnal kaptunk egy hordárt pár fillérért és a Grünbach jegygyűrűjének árán a legelőkelőbb szállodában lakhattunk. Én mindig is hittem igaz szivvel a demokráciában és Amerikában, Hitler és Szálasi ellenére is. Bizonyságul elég, ha felhozom az esetet, amikor hosszú évekkel ezelőtt jóindulatból úgy oktatgattam a béreseket, hogy szépen megkérdeztem tőlük: “Te is amerikázol?” és hogy soha el ne felejtsék e nagy ország nemes tanitásáait, lekenytem ftekik olyan hatalmas pofonokat, hogy fogaik meglódultak bele. Egyik volt béresem, akivel mostanában találkoztam is ebben az országban, tanúsíthatná is a dolgot, de azért nem kell behivni, mert nagyon szemtelen lett és nem köszönt előre, biztosan kommunista lett.

Bár 1945-ben elmenekültünk, senki sem tudja tanúsítani jobban, mint én a rettentes helyzetet Magyarországon. A jöttmentek gazdálkodása csődbe jutott. Például azelőtt, akárhol is jártunk és utaztunk, a gazdatiszt havonkint küldte utánunk a jövedelmet. De most olyan rosszul kezelik, hogy az 1,200 hold legfinomabb szántó terméséből egyetlen fillért se küldenek, pedig tudják, hogy szükségem volna pénzre. Úgy hallottam, hogy a jövedelemből iskolát és könyvtárat építettek, hát micsoda garázdálkodás ez, kéremalá- sar ?

Arra is tanú vagyok, hegy az egész ország készen áll a lázadásra. Csak ez év nyarán is megtörtént, hogy az egész ország parasztsága élesre fent kaszákkal felsorakozott a földeken, a jelszóra vártak és csak tévedésből a búzatábláknak estek neki és elkeseredésükben learattak minden búzát. A sógorom is irta, aki csendőrezred es volt, hegy ha csak 1,000 dollárt kaphatna, ő szivvel- lélékkel mimellénk áll. De hát miből küldjünk neki, amikor nekünk is alig maradt valami az ezüstből és ő egyébként is elinná a pénzt rövidesen.

Általános a nyomorúság az országban és nagy a kivételezés. A munkások a gyári éttermekben esznek főúri ebédeket, szabadságra járnak, nem csoda, ha szegény nagynénem nem kap osztalékot évek óta és hyorognia kellene, ha ment volna állásba, pedig miniszteri tanácsos volt a férje. Megbízható forrásból tudom azt is, hogy négy hete csütörtökön a kefegyárí vendéglőben keOctober 21, 1954

mény volt a zsemlyegombóc, amelyet a vadhús mellé adtak, ez is a mi földalatti szabotázsmunkánk eredménye volt, miért is kaptunk külön 10 ezer dollárt a külügyminisztériumtól további sikeres aknamunkára, mire következőleg az elmúlt héten a fonógyárban kétszer elszakadt a fonal egy orsón mutatván, hogy mi itt jó és alapos munkát végzünk további segítség reményében.

Kéremalassan még hosszú kötetekre való szörnyűségeket tudok mesélni, de most nem irom le őket. Mit dolgozzak hiába, hátha be sem hívnak. Behivatásom esetén mindensetre kérem, hogy jó- előre értesítsenek, hogy kellő időm maradjon a náci időkből az újságokat és könyveket elolvasni, hogy a vérforraló történetekre előkésziilhessek a változott idők által megkívánt iránymódositások- kal együtt. Végre is nem vagyok ágrulszakadt regényíró, hogy mindent magamból találjak ki, hanem tanú, akinek mint e név is mutatja, ta- nu-lni kell.

Kitartás. Ezen reményben maradok méltóságtoknak hive:

Kis és Nagyduzzoghy Duzzogh, ur és demokrata.

Nevető Budapest

“OépersÍEibérkossIgépkoasivezeto”

Azt hiszem, hogy még a legedzettebb trafikos is a szemembe nevetne, ha egy csomag Kossuth szivarkát kérnék tőle, cigaretta helyett. Pedig millió cigarettadobozra nyomtatták rá és nyilván még nyomtatni is fogják ezt a szót: szivarka. De nemcsak a dobozokon, hanem statisztikai kimutatásokban, közlönyökben és mindenfajta olyan irományban szerepel a szivárka, amelynek fogalmazását a hivatalos nyelv felkent bürokrata végzik. •

A magyar nyelv fejlődik. Uj szavak születnek, régiek meg megváltoznak vagy egészen eltűnnek, Ugyanakkor vannak szép számmal aktaszavaink és aktakifejezéseink, amelyeket nem használ senki, de amelyeket naponta százezerszer is leírnak és kinyomtatnak, egyszerűen nem véve tudomásul, hogy azokat a magyar ember nem használja, hogy azok kellenek a kutyának, pardon az ebnek.

Azt hiszem, mások is úgy vannak vele, de én még sohasem vettem a számba szivarkát, hanem kizárólag cigarettát, amire rendszerint gyufával és nem biztonsági gyújtóval gyújtok rá.

A múltkoriban megdöbbenve hallottam egy .értekezleten és utána nyomtatásban is találkoztam a “magyar zenészség” kifejezéssel, amely alatt a magyar zenészek értendők. Van katonaság, munkásság, polgárság, népség, magyarság, de ezek valóban nagy tömegeket jelentenek. A ze- , nészek azonban korántsem alkotnak akkora tömeget, hogy a zenészség kifejezés indokolt lenne, hiszen a bírókat sem hívják bíróságnak, a barátokat barátságnak, vagy az orvosokat orvosságnak.

Ha már az orvosoknál tartunk, ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az orvosok vényt állítanak ki. Vényt és nem receptet. Vény! Rettenetes szó. Állítólag azért jobb a receptnél, mert magyar. A receptről tudom, hogy nem magyar, de mitől magyar a vény? Mennyivel jobb a taxinál a géperejű bérkocsi, a trafiknál a dohányáruda és a ceruzánál az irón? Hiszen ha a soffőr ma- gyaru gépkocsivezető, akkor a taxisoffőr nyilván- géperejübérkocsigépkocsivezető. (Valahogy úgy képzelem, hogy az ilyen szavakat a bürokráciában tartott^ ötletnapokon magasan díjazzák.)

Gellert Hugó rajza-10-