Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-10-14 / 40. szám
October 14, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7 — .... -■ ■ ' 1 ' ■' —1 ■ ■ ■ ■— Hírmagyarázat és kritika A munkásoké lesz a döntő szó Mint e lapszámunkban más helyen jelentjük, a független villanyipari munkások szervezete (UE) a biróságra viszi a legújabb jogfosztó törvényt, amelyet a kongresszus utolsó napjaiban szavaztak meg. Hazánk története bővelkedik a jogfosztó törvények elleni harcokban. Ha egy szakszervezet letöréséhez elég volna egy munkásellenés törvény, akkor már egyáltalán nem léteznének szakszervezetek. Az elmúlt félévszázad során tucatjával hoztak munkásellenes törvényeket, a munkásság azonban ma erősebb, mint valaha. Az amerikai munkásság története nem egyéb,' mint annak a csaknem megszakítás nélküli harcnak története, amelyet a szövetségi, állami, megyei és városi munkásellenes törvények és rendelkezések ellen vívtak. Ez a harc nem szorítkozott csakis a törvényhozás mezejére. A törvényszékek számtalan döntést hoztak a munkásság ellen. Gyár igazgatók az erőszak fegyvereihez is folyamodtak. Szövetségi csapatok rohanták meg a bányász-, acél- és a textilgyárvárosokat és szuronyszegezve próbálták megsemmisíteni a szakszervezeteket. A példák hosszú sorát idézhetnék. Amikor a Taft-Hartley-törvényt tető alá hozták, a munkásság soraiban voltak olyanok, akik azt hitték, vége van nagy munkásmozgalmunknak. A T-H-törvény természetesen rengeteg kárt tett, de tény és való, hogy a Brownell-Butler-tör- vényt csak azért fogadták el, mert a T-H-törvény nem bírta megvalósitani a nagyvállalatok főcélját: szakszervezeteink elpusztítását. Az uj Brownell-Butler-törvény alapján, amelyet most nemrég fogadtak el, a felforgató tevékenységeket ellenőrző hivatal — a Cadiilac-kor- mány néhány kifutófiának testületé, az ország legnagyobb vállalatainak érdekképviselete — fogja eldönteni, melyik szakszervezet kap “működési engedélyt”, melyik nem. Ma azt mondogatják, hegy a szakszervezeteknek le kell vonulni apályáról, mert “kommunista beszivárgást” észleltek benne. Holnap meg azt mondják másoknak, hogy szakszervezetüket be kell csukni, mert “bűnszövetkezet beszivárgását” fedezték fel benne, holnapután meg azt, hogy más szakszervezeteket azért kell felszámolni, mert a demokrata párttal és “húszéves árulásával” “társulás utján elkövetett bűncselekményt” állapitottak meg bennük. Az egyetlen szakszervezet, amely tetszik a munkaadóknak, a halott szakszervezet. Ámde a 17 millió amerikai munkás nem fog öngyilkosságot elkövetni. A “nyílt üzem” napjaihoz sem fog visszatérni, sem a “vállalati szakszervezet” idejéhez. Ugyanabban az időben, amikor a kongresszus legjobban dáridózott a munkásság ellen, nem csökkent a harc a piketvonalákon egy szikrányi- val sem. Júniusban 280,000 munkás sztrájkolt, júliusban ez a szám 370,000-re ugrott fel, augusztusban pedig a piketvonalak még erősebbek lettek. Ezek közül a 30,000 kőbányász sztrájkja, (a Mine, Mill-szakszervezet tagjai valamennyi,) jel- képies volt. A sajtó az összes független haladó- szellemű szakszervezetek közül ezt szemelte ki “felszámolásra.” Pedig hát mégis győztek, a győztes sztrájk válaszát adva a kongresszusnak és megmutatták, hogy a független progressziv szakszervezetek, amelyek a küzdelem olvasztókatlanában születtek, nem lesznek “felszámolhatók.” A harcos sztrájkakció hagyománya a munkás- mozgalom nem egy különálló részének, hanem az egésznek az öröksége. Amikor az autómunkások támogatták a UE sztrájkját Detroit, Mich.-ben, ez bebizonyította, hogy az egész munkásság világos tudatában van, hogy a nagyipar gonoszul munkásellenes. Sem a kongresszus, sem állami munkásellenes gonosz törvények nem tudták megállítani a . CIO-gumimunkások győzelmes sztrájkját, sem letörni az AFL- és CIO-favágók sztrájkját, sem az UAW-CIO Kohler-sztrájkját, sem az AFL légipilóták sztrájkját. Ma könnyű a dolguk a nagyvállalatoknak, mi- k«r Washingtonban aratnak győzelmeket. A reakció örül. De végső soron a munkásoké lesz az utolsó szó. Az nevet legjobban, aki utoljára nevet. ' Vodka és marhahús A New York Times moszkvai tudósítója, Mr. Daniels körútra ment Ukrajnába, hogy kitapasztalja, hogy és miként élnek az orosz meg az ukrán farmerek. A lap október 6-iki számában megjelent tudósításában elmondja, hogy sok orosz farmernek nincs autója és inkább kerékpáron hajtanak ki a mezei munkák végzésére. Az oroszországi utakon nincs annyi gazolin station, mint Amerikában és az utazóknak nem lehet különböző fajta gazolin között válogatniuk, mert csak egyfajtát lehet kappi. Az országutakon nincs akkora forgalom — Írja —, mint mondjuk a Merritt Parkwayn, Connecticutban egy szép vasárnap délután, de azért elég sűrűn láthatók jármüvek, melyek 90 százaléka teherautó és csak tiz százalékuk személyautó. Az orosz országutakon nincsenek Howard- Johnson féle szuper vendéglők, csak egyszerű teakimérések. Ide járnak az orosz farmerek, rendelnek eg ycsésze teát és aztán a magukkal hozott elemózsiát elfogyasztják. Mr. Daniels leír egy jelenetet, ami, mint említi, mély benyomást tett rá. Az egyik teakimérésbe bejött egy orosz farmer. Vodkát rendelt — egy vizespohárnyit, amelyet egy hajtásra felhörpintett. Utána elővette barna rosskenyerét meg egy hatalmas darab marhasül- tet és elkezdett falatozni. Ezt annak bizonyítására Írja le Mr. Daniels, hogy az oroszok “nem esznek elegánsan”. Eddig az volt a kritika, hogy nem esznek eleget. Most már, amint látjuk, az a baj, bogy nem esznek elegánsan. Lehet, hogy nem esznek elegánsan, de annyi biztos, hogy esznek alaposan. Sőt, ha valaki itt Amerikában akarná egy félliter pálinkával kezdeni az uzsonnáját és egy nagy darab marhasülttel befejezni, akkor kiderülne, hogy mondjuk 4— 5 dollárt kellene érte fizetnie. Az tehát most a kérdés, hogy engedhet meg magának ilyen lunch-ot az orosz kollektiv farmer? Lehet persze, hogy nem is engedhet meg magának ilyesmit az orosz farmer sem és Mr. Daniels csak azért irta igy meg, hogy kikerülje a cenzúrát. Amikor visszaérkezik majd New Yorkba Mr. Daniels — akárcsak elődje Harrison Salisbury, aki hazajövetele után meghazudtolt mindent, amit négy évi oroszországi tartózkodása alatt irt" arról az országról — ki fogja jelenteni, hogy az a bizonyos orosz farmer nem is vodkát ivott, hanem vizet és nem is.marhasültet uzsonnázott, hanem sült tököt. “Nietzsche a gyermekszobában,> Az Egyesült Államok történetében az összes könyv- és ujságfajták közül az úgynevezett “comics”-ok a legelterjedtebbek: egy hónap alatt csaknem 100 milliós példányban jelennek meg. Az amerikai gyermekek 98 százaléka a “comics” olvasója. Egy amerikai gyermek átlagosan 20— 25 “comics”-ot olvas havonta. Egyre többen fejezik ki komoly aggodalmukat e könyvek káros hatása miatt. Ward Moore, a “Frontier” eimü irodalmi lap szerkesztője, több regény szerzője, a “The Nation” cimü lapban “Nietzsche a gyermekszobában” címmel a “co- mics”-kiadásokról irt cikket. A “The Nation” megjegyzi, hogy Ward Moore szülői minőségében már régóta ferde szemmel néz a “Comics” néven ismert kalandorregényekre. Az alábbiakban ismertetjük Ward Moore cikkét: Az amerikai csendesóceáni hajóhad parancsnoksága — Írja Ward Moore — megtiltotta a háborustárgyu, rajzos, kalandregények (comics) nagy részének árusítását a hadihajókon lévő boltokban, mégpedig azzal a megokolással, hogy “túlságosan izgató hatással vannak az amerikai tengerészekre”. Azok az amerikai szülők, akik eddig nem sokat törődtek kamasz fiuk sok olvasástól elnyűtt, kedvenc kalandregény-sorozatával, talán meglepetéssel kérdezik most magukban: hát mi a baj. ezekkel a könyvekkel ? Hiszen ők maguk is szívesen emlékeznek vissza egyes kalandregényekre. A hajóhad parancsnoksága által betiltott, de a gyermekek által mohón olvasott, rajzos kalandregényeknek nem sók közük van az újságokban gyakran közölt folytatásos kalandregényekhez. Dr. Wertham, aki hét éven át tanulmányozta e kérdést, megállapította, hogy a szülők, pedagógusok, törvényhozók és bírák nagy részének fogalma sincs arról, hogy mi rejtőzik a kalandregények rikító fedőlapja mögött. Meg vannak győződve, hogy ezek csak bővebb változatai az újságokban közölt kalandregényeknek. Ezek a kalandregények lényegében mind ugyanazt a portékát árulják — erőszakot — akár háborús kalandregényekről, akár detektiv- regényekről, vadnyugati történetekről; vagy úgynevezett “klasszikusokról”, népszerűén tudományos regényekről van szó. De az erőszak a témája még a “nyulacskáknak” becézett, igen ártatlannak látszó kis történeteknek is, amelyeket a gyermekek túlságosan “limonádénak” tartanak, s ezért nem szívesen olvasnak, de amelyek valójában bevezetést jelentenek a durva erőszak “kifinomultabb” megnyilvánulásaiba. Halál vagy halálos fenyegetés, állati vadság, szadizmus, mazohiz- mus, kínzás, csonkítás, nőkkel való erőszakoskodás, lincselés és korbácsolás, ime ezek azok a tényezők, amelyekkel e kalandregények hosszasan és kimeritő részletességgel foglalkoznak. Sok ilyen kalandregény egyetlen, emberfölötti erővel rendelkező hős alakjára épül fel, aki — mint a fasiszták is hirdetik — egyedül képes arra, hogy a tömegeket a hatalom gyakorlásával — amire az egyszerű emberek egyénenként vagy együttesen nem képesek — kirántsa a bajból. Más könyvek a besúgót és a tipikus sztrájktörőt dicsőitik. Egyes kalandregényeknek viszont némi “faji” színezetük van és nemcsak, hogy a “ben- szülöttek” vagy sötétebb bőrű népek és “gonosz keletiek” ellen izgatnak, hanem az egekig magasztalják a felsőbbrendü, szilaj “szőke óriásokat.” Ward Moore szerint a kalandregény-ipar — valóban hatalmas iparágról van szó, hiszen az Egyesült Államokban a könyv- és az újságkiadód céljaira felhasznált papírmennyiség egyharmadát veszi igénybe — oly szoros kapcsolatban áll a papírgyárakkal és a jó hírnévnek örvendő képes folyóiratokkal, hogy nyomást tud gyakorolni azokra az elárusitóhelyekre, amelyek gyanakvással fogadják termékeiket. Sőt a törvényhozásra is befolyást tud gyakorolni és vissza tudja verni a jámbor aggályoskodók támadásait. A kalandre- génv-ipar ellen felhozott vádakra az “iparosok” azt válaszolják, hogy csak azért foglalkoznak állandóan a£ erőszakkal, hogy kimutassák: “a bün- tevés nem fizetődik ki.” Ward Moore dr. Werthamra hivatkozva megírja, hogy a kalandregény-iparosok állítása nem igaz, hiszen aki átnézi a kezeügyébe eső első ilyen sorozatot, meggyőződhet ennek az állításnak a valótlanságáról. E könyveknek a gyermekekre gyakorolt hatását nem lehet könnyen bizonyítás tárgyává tenni — Írja — de amikor azt halljuk, a közönség egy részét nem engedte be az utol- test közelében olyan kalandregényeket, amelyekben a rajzok hurkokat és megfojtott áldozatokat mutatnak be, amikor egyes esetekben kisfiúk gyermektársaikat ugyanolyan módon gyilkolták meg, mint ahogy valamelyik kalandregényben olvasták, amikor vizsgálati eredmények szerint egyes gyermekek éppen olyan erőszakos jeleneteket és kínzásokat látnak képzelődéseikben, mint amilyenekről a könyvekben olvasnak akkor el kell ismerni, hogy dr. Wertham a könyvében elénk tárt bizonyítási anyagot nagy gonddal gyűjtötte össze.' A cikk befejezésül megállapítja: feltételezhetnék, hogyha bojkott alá vennök mindazokat az elárusitóhelyeket, ahol ilyen kalandregényeket árusítanak, ez igen hamar jó eredményt hozna, de a bojkottnak ez a fajtája a Taft-Hartley-tör- vény szerint tilos. Nem kétséges, hogy egy ilyen akció logikusabb és a szabadság szempontjából kevésbbé pusztító hatású volna, mint az “Amerikai Légiónak” az a legutóbbi fellépése, amellyel a közönséag egy részét nem engedte be az utolsó Chaplin-film előadására. Az első lépés mindenesetre az, hogy a szülők és a pszichiáterek ismerkedjenek meg e kalandregényekkel. Ezt megtehetik, vagy úgy, hogy elolvassák Dr. WertKám tar nülmányát, vagy ha jó gyomruk van úgy, hogy elolvassak magukat a kalandregényeket.' "
