Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-02-11 / 6. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 11, 1954 .— Magyarországi riport — Ködben párában mosdik a hevesi határ. Szürkül. Kék a Mátra, mint a nagyrédei lá- a Gácsi Józselek portáján.; nyok szeme. Nyílik a kisajtó. Olyan a-hangja mint az éhes csecsemőé. Sivalkodik, nyikorog. Utána csend. Mozdulatlan köd és csend. Aztán, mint csak valami varázsló érintené meg, csoda vesszőjével a decemberi korareggelt, éles si- valkodás harap bele>a szürkeségbe. Megbolydul a ház, siető lábak dobogása hallik, asz- szonyi szó, férfiparancs hangzik kurtán, lobban a tűz, felcsap, mint a máglya lángja,! bevilágítja az udvart, a házat. Illatok szállnak a levegőben, a fokhagyma, a vöröshagyma, a töröttbors, a majoránna, lehellete birkózik aj pirospaprika szemet csípő ! erejével. A paprikát hosszu- nyaku famozsárbah töri egy asszony az ámbitus alat,t... Pattog a szalma, sárga a lángja, mire megvirrad, bronzszinüre pirul a disznó. —Tisztán is meg lesz két- mázsa — mondja a gazda, amint a kétágú villával az égő szalmát igazgatja. Reccsen a palánk. Lépések közelednek. — Kövér legyen a pecse-1 nyéje — köszön át a szom"Fogtam énis fülit, farkát’’ Egy disznótor Nügyvédén széd. — Része legyen benne — válaszol a gazda, de meg se fordul. A tüzet vigyázza, a szalmát igazítja. Hozzák már a vizet, az üstből. Mossák, mosdatják tisztítják a disznót. Szalad a kés. Siklik, ját-. szik, hol itt, hol ott villan] meg a tükörfényes penge az aranybarna bőrön, egy ka- nySritás, egy nyisszantás, aztán az egyik unoka már -indul is befelé a házba a két sonkával. Gácsi József ék soha nem hívnak böllért, akit ugyan Nagyrédén úgy neveznek: “pintér”. A gazda mindig maga öl, ha vágnak, nemcsak magadak, hanem az egész rokonságnak. Ez a jószág, amit ma dolgoz föl, az ötszázadik, amiből ő készeitett sonkát, sódart, kolbászt, abált szalonnát, de mind olyat, hogy nyála csurran annak, aki ránéz. Mikor delek harangoznak a rédei toronyban, már fő az üstben a disznósajt, dolgozik; a hurkatöltő, készül a kol- ] bász, annyi hogy ha nem ennivaló lenne, akár uj kerítést is fonhatnának belőle. De szalonnákat is akkor a táblákat hasogat a gazda, mint egy kisebbfajta virágágyás. És amikor az est lopakodik be a községbe hirtelen akár gangos legény a kikapós me- j nyecske házába, már régen az asszonyok vették át a parancsnokságot a konyhán, az udvaron. Fő az orjaleves, ro-j tyog a toros töltöttkáposzta, kint az udvaron, a kemencében serceg a zsir, pirul a hurka csorog, gyöngyözik a forró zsir a kolbász alatt. És a sülő hurka nehéz, Ínycsiklandozó illatába, mint étvágygerjesztő orvosság, simul bele a sütőből kiszedett omlós pogácsák zamatja. Aztán, mire el forr a habja az orjaleveánek, . sűrűn, egymásutánban nyílik a kisajtó: érkeznek a vendégek a torra. ' „ I —Én is fogtam fülit far-j kát,, adjanak már egy kis j hurkát...— hangzik a köszön-! tes. Ülünk vagy húszán a hosz- j szu asztal mellett. A háziasz- szony leteszi a párolgó leves-! sei csurig teli tálat, A csiga-’ sárgahasu csónakocska, úszkál az aranyló zsirkarikák tengerén. Veresük a csövespaprika, mint borissza ember orrán a borvirág, fehérük a zöldség, sápadozik benne. A leves után következik a toros étkek lelke, fejedelme, a főtt fej hús ecetes tormával. Uborkakarikák henteregnek a hófehér tormahegyen, az izén meg érezni, a fiatalasszonynak a könnyeit is amit, mikor reszelte, mosolyogva belesirt. A zsíros, porhanyós hús után, ami mint a vaj, omlik szét az ember szájában, már csak a töltöttkáposzta következik kövéren, barnán, töltve a kol- bászbavaló hússal. Aztán a mérges piros szinti véreshurka ,meg a szelíd, barnahasu, majoránnás májas. Még az ember palástul veti a gyomrát a pogácsának, ami forró, mint az uj asszony csókja, aztán bort tölt a gazda a poharakba. Gyöngyözik az aranyszínű nedű, kölyökkalá- ris táncol a tetején buborékokból és mikor fenékig issza az ember a poharat, a pincehideg ital elhomályosítja az üveget, mintha a bor a pohárba lehelte volna ki a lelkét.... Kétszer- háromszor bujdo- sik a pohár, ürül a hordó, telik a kancsó, fogynak a poharak. Nóta van a rédei borban, ilyen: Nem adtam én cukrot a madárnak, Nem adtam én csókot a babámnak. Ha adtam is, ne fájjon az senkinek, Mi gondja van énrám valakinek ? Bugyborékol a nevetés, szól a nóta, száll a nóta. Pohárral a kezében fújja a gazda', mondják a vendégek, éneklik a lányok, csípőjük ring a nóta ütemére: Búza, búza be szép tábla búza, Kihajlik a pesti csinált útra. Kerekaycu barna legény aratja, Babájával marokba rakatja. Kint ködöt kever az estbe a decemberi szél. Selyemesen csillan az őszi búza és ugv hajladozik, mintha ezt a nagyrédei nótát vetették volna el az őszön a hevesi határban, bent pedig gyöngyözik a bor, már kikacsint a lelke a szemek bogarán, áll a tor... Azt tartják, a legszebb menyecskék, a legigazibb nóták, a legpattogósabb csárdások a Sárköz földjén teremnek, hol már szinte levegője, életeleme az embereknek a tánc, a dal és ahol hosszú évszázadok óta tisztul, kristályosodik az egyszerű nép igaz kultúrája. Egyhangú, sik vidék a Sár- i köz, egy kiszárított mocsár a Szekszárd felől húzódó he- ’ gyek, s a századelején mederbe kényszeritett Duna kö- j zelében. Senki se gondolná, j hogy azon a földön, ahol ma i traktorok szántanak és gyapottáblák virágzanak, egykor I hatalmas mocsárvilág terült el. Csak szigetként emelke- j dett ki a viztenger közepéből] a négy sárközi falu: Decs,' Sárpilis, őcsény és Alsónyék — elrejtve a világ: a törökök és más rabló-fosztogató népek kapzsi szeme elől. Ebben a zárt környezetben halásztak évhosszat a régi sárköziek, mindenki, aki csak járni tudott. Peregrinus Ubaldus, bécsi kapucinus jegyezte fel róluk, hogy inkább vizilények, mint emberek, főeledelük a hal — majdhogy sült hallal eszik a főtt halat is. Énekes, táncolj, könnyen élő nép ez, akinek a munkát és vagyont a hegy és a Víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják. , Azóta sok viz folyt le a .Dunán. Lassan átalakult a ..táj, a vidék. A sással, náddal borított mocsarak helyén ma dúsan termő földek adják a bő termést. A tavalyi kulturverseny egyik bemutatóján láttam először Fiilöp bácsit, a hires bécsi táncost, ahogy ott sza- porázta a fiatalok előtt vidáman, feledhetetlen szépen aj táncot. ;; Azóta ’ a , kormány ■ a “népi •“Aj«véshet mestere” címmel és 'lUtünieté.ssel tisztelte^'megf 1 '«Most ujraríálálkbztnhk4F-iiA táncos Fiilöp bácsi löp bácsival. Széles, őszvégi i napon kopogtattam be házá-1 ba. A kis konyha melegében üldögélt és unokájával játszott. A búcsúzó nap megvilágította szép arcát, csillogó szemét, kunkorodó bajuszát. Azt pödörgette a kislány is, tetszett neki a játék, jókedvűen sikongott hozzá. — Hol tanult meg ilyen gyönyörűen táncolni, István bátyám ? Fülöp bácsi elmosolyodott, megigazította kalapját, és csöndre intve a kis munokát, igv kezdte a szót: —Nagy sora van annak. Ha nem nevet ki, hát én elmondom. Még úgy tizenhárom —tizennégyéves suttyólegén- ke lőhettem, amikó má sokat jártam a tánculókat bámulni. Ott pörögtek, forogtak a kocsmaudvaron. Ha jó kedve Yót a legényeknek, máj főfor- ditották a világot. Sikongtakj is a lyányok, kivált ha a nyakukba libbent a sok pendely. Láttam, hogy bandámbeü fiuk is mög-mögpróbálkoznak egy-egy fordulóval. Bántott a dolog. Szégyőtem magam. És otthon vacsora után, ami-j kó édösapámék má leftküd- \ tek, kimöntem az istállóba — s ahogy a többi korombelitii hallottam — belekapaszkod-1 tam a jászol szélibe, amúgy | istenigazában megmarkótam a fát, fnintha csak egy lyány dereka lönne és úgy próbáltam utánozni az Öregebbektől látott lépéseket. «Lassan az ingom is csuromvizes lőtt, mégis csak úgy hajnalban hagytam abba. Mán jól is möntek a lépések, amikó édösapám rágyiitt, hogy mit is csinálok én éjszaka. Az Úgy történt, ; hogy amikó egyik' éjjel -nregin csak kint próbálgattam a verbunkot, a] csizmakopogástu megvadultak a tehenek, s olyan veszet- tü kezdtek bőgni, hogy édesapám gatyába rohant ki mög- nézni, hogy ég a ház, vagy mi baj van. No kaptam is érte eleget!. . . Amikó má bele- gyüttem, s táncolni kerekedett kedvem, oda se möntem aztán a lányokhó, csak rákacsintottam, amelyikkel táncom akartam. Kettő is gyiitt majd összevesztek rajtam. Szinte beleszépült az arca a visszaemlékezésbe. Elaludt cigarettája is, s magábaréve- dő tekintetén látni lehetett, hogy most egy pillanatra i\j- ra a “högyön”, a hálótanyán érezte magát, ahol szólt a ci- tera, s a dombtetőről messze szárnyalt a sárközi sik felett a nóta: “Hejh, a decsi templomtorony, de magos, Tetejében van egy alma, de piros. Azt az almát kétfelé lehet elvágni, Ila nem szeretsz babám, nem muszáj hozzámjámi. Ha nem szeretsz, adjál által egy barnának. Lesz még az az idő, könyörög a legény a lánynak. ,S akkor a legények csufon- dároS jókedvvel válaszolták: Ha nem szeretsz, adjál által egy szőkének, Most van az az idő, könyörög a lány a legénynek.” Ez volt a kedves nótája. Még ma is erre szaporázza a legszívesebben, mert közel 70 éves fejjel is tánccl, tanítja a fiatalokat. De panaszkodik is miattuk: — Nem tunnak ezek má úgy táncóni, megrontotta a lábukat a foksz meg a tangó! E népi járnám egyiket se. még ha kútba is fojtanának miatta. Jobbra-balra gombolyodik a beszélgetés fonala. Egyre több apróság, ifjúkori emlék jut eszébe, s a sok kis szó- téglából lassan felépül egy küzdelmes, sok nyomorúsággal teli élet, egy szegényember múltbeli sorsa. Sóhajtott, maga elé révedt, aztán föltekintett csillogó szemmel. — De jó, hogy most másképp van. . . Most annak van mindene, akinek régen semmije se vót! ónodi György AZ IGAZSÁG AZ ÉLET SÓJA: LEGYEN A “MAGYAR SZÓ” OLVASÓJA! NAZIM HIKMET: MAGYAR FÖLD Ismét Magyarországon tartózkodik Nazim Hikmet a török nép nagy költője, a nemzetközi békemozgalom kiemelkedő alakja. Ezt a versét a múlt nyári magyarországi útjáról irta: Légy üdvöz, magyar föld. E fénylő nyári délben olyan vágj7, mint a kenj'ér, amelj' most sült ki éppen, oly barna, aranyos, olyan kerek, . s mint a kenyér, telve vagy drága titkaiddal, s mint a kenjérré, szent a te neved. Légy üdvöz, magyar föld. Köszöntőm most alattad mind a magvat, a gyökereket, ház-alapokat, ásványokat s köszöntőm mind a csontokat alattad. Légy üdvöz, magyar föld. Köszöntőm fölötted az éjt s napot, a lombokat, mik fölötted zizegnek, minden szerelmet, dalt és ablakot, s köszöntök minden szárnyat, lábat s kart fölötted. Légy üdvöz, magyar föld, Testvéredtől, az én rab földemtől hozok üdvözletei. Veled is megesett — tudod te jól, mi az a rabság. Milyen csúfnak látja a föld az embert s az embernek milyen szűk lesz a föld. Hogy dermed meg a szemben a tekintet, a szó az ajkon. És hogj lesz tenyeredben oly keserű a munka, mint romlott gyümölcs. A föld, akárcsak te magad s akár a dal, mind szebbé válik, ha szabad. Te úgy megszépültél magvar föld, hogy nem lehet betelni entbeiddel s dolgaiddal, ; álmaiddal, szabadsagoddaípköltőiddel és boraiddal: •'i- v
