Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-06-10 / 22. szám
June 10, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Hírmagyarázat és kritika Göndör Ferenc halála Irta: Dr. Pogány Béla Azok, akik Göndör Ferenc, az “Az Ember’’ szerkesztője és tulajdonosa haláláról szóló jelentést a N. Y. Times számára megírták, arra törekedtek, hogy Göndör életének munkásságára a kommunistaellenesség koszorúját tegyék. Ez az igyekezet a jelenlegi helyzetben érthető. Tévedés azonban egy újságíró, egy lapszerkesztő, egy ember összetett és bonyolult életművét a jelen pillanatnak kedvező jelmondat árnyékává leegyszerűsíteni és olyan értékelés alapjává megtenni, amely nem pontosan felel meg a valóságnak. A halál súlyos pontot tesz minden élet után és a szállóige szerint “halottakról vagy jót, vagy semmit!” Az örök magányba távozott ellenfél a halál tényével oly távolba tűnt, hogy tultéve magunkat a mindennapi küzdelmek érzésállapotain, megkísérelhetjük átfutó pillantással felmérni egy emberélet lényegét és értelmét. Göndörről nem lehet “semmit” írni, mert hiszen nem magánember, hanem közéleti szereplésü férfi volt, akinek élete is, halála is túlmegy a magánélet szokásos keretein. A munkásosztálynak öntudatos elemei, akiket a hidegháborús esztendők alatt Göndör fantasztikus gyületettel támadott, természetesen elitélték Göndör harcimodorát, mindazonáltal a politikai éles szembenállás sem meríti ki a halott arcképét. Göndör Ferenc nem egész életében vívta ezt az áldatlan harcot, ezt a számára megoldhatatlannak bizonyult, ellentmondásokkal teli vias- kodást. Voltak korszakai, amikor kifogástalan, helyes politikai utón mozgott. Bécsi, majd később amerikai emigrációjának évei alatt a Horthy-rendszer ellen vívott, kérlelhetetlen harcára megelégedéssel tekinthet vissza a sírból őmaga is és helyesléssel szólhat az is, aki utolsó éveinek magatartását elitéli. A háború alatt, amikor szivvel-lélekkel Roosevelt oldalán állt, szövetségesnek tekintette a Szovjetuniót és szívesen lepett egységfrontra az amerikai progresszív magyarsággal. Azt hirdette, hogy nemcsak a kommunistákkal, hanem mindenkivel, még az ördöggel is, szövetségre lépne a fasiszta fenevadak eltiprására. Ebben az időben világos tudatában volt annak, hogy az emberiség legnagyobb ellensége a fasizmus. Teljesen azonosította magát a roosevelti politikával, a roosevelti eszmekor teljes egészével, amely magában foglalta azt az óriási célkitűzést is, ami a néhai nagy elnök legfontosabb politika öröksége lett: a különféle rendszerek ' alapján berendezkedett nagyhatalmak közötti együttműködést és az egymással való megférést, mint a legfőbb garanciáját annak, hogy a világot megmentsék egy újabb, minden eddigit túlszárnyaló háborús katasztrófától. Az elhunyt ellenfelet, akinek kezéből kiesett a kard, megilleti, hogy tőlünk telhető tárgyilagossággal mérjük fel és tárgyilagosan elismerjük azt, ami valóban szülő- és fogadott hazája és az emberiség érdekében végzett szolgálat volt. Bár ezen a helyes utón maradt volna életének más szakaiban is! A fasizmus változatlanul az emberiség feje fölött függő legnagyobb veszély maradt azután is, hogy a szövetséges demokratikus államok egységfrontja lebirta a fasiszta szörnyeteget a második világháború hősi csatáiban. És ha a fasizmus szörnyetege nem lehelte ki páráját azután, hogy letiporták, az is csak annak a következménye, hogy nem tartották tiszteletben Roosevelt politikai örökségét. Küzdeni ellene változatlanul is elsőszámú kötelessége maradt minden jóérzést! embernek, akármilyen politikai párthoz tartozik, akármilyen a politikai felfogása is, hacsak nem fasiszta, mert a veszedelem vala- mennviüket fenyegeti s a veszedelem oly nagy, hogy ha kellő időben nem. vértezik fel magukat ' ellene/ valamennyien áldozatul eshetnek neki. Csakis ez a szövetség, bármilyen laza is, (de minél szörosabb, annál jobb,) csakis ez a szövetség jelenthet üdvöt és menekülést az ország népe és az emberiség számára. , ,;Göndör vonala azonban nem volt egy-ivben fu- ,tó. Függetlenül attól, hogy milyen egyéni kiválóságai voltak, hogy mint “ember”, tele volt jóindulattal, szellemmel és kedvességgel, politikai orientációja viszont tele volt ingadozásokkal, helytelen helyzetmegitélésekkel és tévedésekkel. Amikor mi polemizáltunk vele, ezek ellen a kilengések ellen tiltakoztunk és hadakoztunk. Egészen téves volt az a helyezkedése Roosevelt halála után, hogy az A. M. Népszaván is túl akart tenni a vörösfalásban és ennek következtében olyan politikai csillagállásba tévelygett, mely megtagadása volt azelőtti, haladószellemü harcainak. Tévednek követői is, akik a liberálizmust úgy értelmezik, hogy az egyaránt harc a szélső jobboldal és a szélsőbaloldal ellen. Ez amolyan második világháboruutáni értelmezés. Sem a multszázadbeli, sem a huszadik századbeli radikális polgárság nem vallotta ezt. Mert amikor a szocialista és népi demokráciák, valamint ideológiájuk ellen száll síkra valaki, akkor szükségszerűen azok táborába jut, akik a fasizmus érdekében szítják a tüzet. Egy vonalba kerül a fasisztatörekvésüekkel és azokat segíti, akik a demokratikus jogokat el akarják törölni a földről. A liberálisok nyilván nem ezt akarják, de ezt teszik. Annak megértéséig ugylátszik se- hogvsem bírnak felemelkedni, hogy a demokráciát nem azok ellen kell védeni, akik még több demokráciát, akik következetes demokráciát hirdetnek és adnak, hanem azok ellen, akik el akarják pusztítani. Nem lehet egyszerre harcolni demokráciáért és ugyanakkor támogatni azokat, akik a demokrácia esküdt ellenségei. A magyar nép azt mondja, hogy nem lehet egyszerre két lovon nyargalni. Kilátástalan és végzetes szélmalomharc ez, amely egy érző szivet előbb-utóbb szétmorzsol. Ez a szétmorzsolás súlyos erkölcsi tehertételekkel is járt Göndörnél. Tévedése odáig vitte, hogy szembefordult szülőhazája uj rendjével. Hogy ebben személyes okok is közrejátszhattak, hogy — amint készült is visszatérni Magyarországra a felszabadulás után — személyesen is részt kívánhatott venni az uj országépitésben, de célja nem valósulhatott meg, ez szembefordította az uj rendszerrel s olyan Coriolánus-féleképpen támadta mindhalálig, még hozzá egyre feneketlenebb elkeseredéssel. Az utolsó évek alatt lapja, amelynek névtelen és aláirt cikkei talán nem is az ö tollából származtak, a gyűlölködés és az ócsár- lás olyan zuhatagával telt meg, amivel túltett még a hivatásos fasiszta és nyilas újságíráson is. A becsmérlő szavak olyan áradata öntötte el az “Az Ember” hasábjait, hogy szinte dadogó, gyűlölködő lihegéssé vált nem egy szakasza. Ez már nem újságírás volt, (amely mégiscsak érvekkel méri össze erejét azokkal, akik másképpen gondolkodnak,—) hanem közönséges kocsma- gőz. És ez is mind hiábavaló volt. Fasiszta fegyvertársai soha nem ismerték el maguk közé valónak és minden szomorú igyekezete mellett is állandóan szemére lobbantották egykori progresszív voltát. A gyilkos szélmalomharc, Isten malmai tovább őrölték a szivét, mert közben azokat, akik melléje álltak volna, az öntudatos munkásokat, változatlanul ütötte-verte, szidta. Az osztálytudatos munkások mindig hajlandók vojtak, hogy fegyverbarátságot kössenek a fasizmus bármely ellenségével, de ekkor már semmi figyelmeztetés nem használt. így aztán lassanként magára maradt, csökkenőfogyó olvasóival és személyes barátjaival, akiket szubjektív hangjával, egyéni kedvességével mindvégig le tudott nyűgözni, holott politikailag nevelnie kellett volna őket. Politikai konfúziója aztán temetési gyászszertartásán is megnyilatkozott, amikor Rév. Harsányi, aki Petőfit úgy idézte, hogy “akik érted haltak... lelki szabadság”, a reformátust ünnepelte benne, dr. Görög Frigyes a zsidót, “aki egész életében zsidóérzésünek vallotta magát”, Peyer Károly, a szökevény politikus pedig az “elvtárs”-at... Ha politikailag helytelen utakra imbolygóit is, most már csak azt kívánjuk, nyugodjék békében. Nagyok és kicsinyek üldözése A nácik programmszerüen végezték a liberális és haladószellemü értelmiség kiirtását, a honi talajban elburjánzó fasizmus azonban itt egyelőre csak annyit tehet, hogy börtönbe veti vagy meghurcolja azokat az értelmiségieket, akik nem az imperializmus szekerét tolják, vagy pedig nem tolják egész meggyőződéssel. Bár az országos ne- gervédelmi szervezet “illetlen bohózat”-nak nevezte dr. Ralph J. Bunche kihallgatását, ez sokkal súlyosabb természetű merénylet volt, mint ahogy ez a jellemzés azt kifejezi. Azt, hogy dr. Bunche hűségét kezdték a nyomozók feszegetni és az első napon 12 óra hosszat faggatták, helyesebben jelölte meg a négerszervezet, amikor “megdöbbentőnek” mondta. Ralph Bunche Dr. Bunche az Egyesült Nemzetek gondnoksági ügyosztályának az igazgatója, az 1950-es No- bel-békedij kitüntetettje. Az a körülmény, hogy hüségvizsgálatot indítottak ellene, annál is inkább megalázó, mert a legfelső törvényszék el- különitéselleni döntését követő héten vették elő _ Bunche ügyét. Nem nehéz kitalálni, hogy az a ‘bűne’, hogy ő egyik szimbóluma az amerikai néger nép fokozódó, eredményes harcának a teljes egyenlőségért és teljes emancipációjának a faj vagy a bőr szine alapján tett megkülönböztetés bélyegzőtől. Az a kormány vonja kétségbe hűségét, amelynek oly nagy szolgálatokat tett, pedig egykor vissza kellett utasítania egy jó állást Washingtonban, mert nem akarta, hogy gyermekei elkülönítés alapján működő iskolákba járjanak a nemzet fővárosában.— Tanulság ebben is van: Dr. Bunche annak idején a világ színes népeit arra buzdította, hogy álljanak ellen a “kommunista” propagandának. Mindez, ime, nem jött most számításba. Még ennek meghálálásából sem kímélték meg a vizsgálattal járó meghurcolástól. A gyanú árnyékát még őrá is rájavetették. Hogy a végén “tisztázták” és útjára engedték, az nem tüntette el a meghurcolás megaláztatását és nem radírozta ki a nagysajtó cimhireit. Dr. Oppenheimer Aztán itt van a dr. J. Robert Oppenheimer esete. őt is “tisztázták,” ha állásába nem is helyezték vissza. Mielőtt elmondanánk a vele kapcsolatos mondanivalónkat, már közbevetőleg itt megjegyezzük, hogy olyan világhírű embereknek, mint Bunche-nek vagy Oppenheimer-nek, aránylag könnyű tisztázni magukat rágalmazók és hivatalos spiclik tanúskodása ellen. Mi történik azonban azokkal a kevésbbé ismert emberekkel, akiket hasonló tüzpróbáknak vetnek alá? Azonnal felpattannak-e az országos szervezetek és nagytekintélyű kiválóságok, hogy tiltakozzanak meghurcolásuk ellen? Természetesen nem. A nagyemberek pártjára kelni nem nagy művészet, hiszen azoknak hírneve nem szorul valami különösebb védelemre. A kisemberek, az ismeretlen értelmiségiek, akiknek nevét ha akár csak kezdőbetűkkel jelölnék, sem tenne nagy különbséget, jóval kevesebb védelmet élveznek, amikor hivatásos besúgók egész tömegét vonultatják fel ellenük. Az ország fizikusainak 80 százaléka fejezte ki bizalmát Oppenheimer hűségében azon véleménykutatás eredményeképpen, amelyet egy Harvard-egyete- mi tanár és három a massachusettsi Institute of Technology-ból folytatott le. Ezek 250 egyetemi fizikatanárt kérdezted meg errenézve. Az amerikai tudósok szövetségének a Stanford-egyetem (Los Altos, Calif.) kebelében működő ágazata s annak ügyvezető bizottsága is sürgeti, hogy Oppenheimer ügyét vizsgálják felül és izekre szedik az ellene hozott végzés ellentmondásait és igazságtalanságait. A tudósok más csoportjai is tiltakoztak. Oppenheimert mégis elcsapták. Érdemeit ékes stílusban magasztalva, igenis elcsapták. Eisenhower pedig még vár a maga válemó- nyével. De az a törvényszegő, bűnös “hadseregbeli őrnagy”, McCarthy kéme a hadsereg kémszolgálatában, aki titkos adatokat szolgáltatott ki, még mindig békésen szivogatja pipáját a Pentagonban. Hogy Oppenheimert elcsapják s ellenségét, McCarthyt, megbékítsék, a kormány a “felforga- tás”-nak egy uj nemét eszelte ki: Oppenheimer “hűséges és titoktartó”, de tisztségébe vissza még sem helyezhető. 1951-ben Truman börtönbe dobta Eugene Dennist, a KP főtitkárát, csak azért, mert ellenezte a koreai háborút. 1954-ben, azt az embert, aki megcsinálta az Egyesült Államok számára az atombombát, elcsapják, mert 1 sak (Folytatás a 12-ik oldalon) J 11
