Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-04-29 / 16. szám
(Folytatás a 9-ik oldalról) tónak 45 centért. Miután neki 10 centjébe került, csinál rajta 35 cent profitot — ami szintén a fogyasztó zsebéből kerül ki. Ezek szerint mire a fogyasztó megvásárolja a 45 centes “olcsó” vajat az már egy dollár 45 centjébe került! Hiába na, szép dolog az a szabad vállalkozási rendszer és az a huncut matematika! Nt. Béky Zoltán figyelmébe! A trentoni magyar reakció addig mesterkedett, amig elérték azt, hogy elnémították a helybeli haladószellemü magyarságot. Pedig az volt az, ameíy az első sorokban harcolt a munkanélküliségi biztosításért, az aggkori nyugdíjért, a szakszervezetekért. Ma már csak a haladószellemü magyarság sajtója vívhatja e harcot MINDEN trentoni magyar, beleértve Nt. Béky híveinek érdekeiért. A trentoni reakció elnémította a haladószellemü magyarságot, de átvette-e abbeli szerepét, hogy sikraszáll minden jó és nemes ügyért? Itt van például a McCarran-Walter-törvény, amely másodosztályú polgárrá degradált minden bevándorolt magyart! Ha a trentoni magyar reakciósok, besugással lés más hasonló módszerrel nem némitották volna el a trentoni magyarságot, ma azok az első sorban harcolnának e náci törvény visszavonásáért. A trentoni haladószellemü magyarság még igy is megtesz minden lehetségest, hogy harcoljon önmaga és az összmagyarság érdekeiért. De hol vannak a trentoni magyar vezetők? 'Akik oly hangosan tudnak szónokolni, amikor magyar testvéreik ellen kellett dörgedelmes szónoklatokat kivágni? Hol vannak most, amikor a minden amerikai magyart gyalázó McCarran-Walter-törvény visz- ßzavonásáért kell harcolni? Ma már az a helyzet, miként lapunk egy másik helyén jelentjük, hogy maga a trentoni pol-* gármester, a helybeli demokrata és repüblikánus- szenátorjelölt is kénytelen felszólalni a McCar- ran-törvény ellen. Csak a magyar vezetők hallgatnak. Miért? Miért? Miért? Talán Nt. Béky Zoltán tudna ezekre a kérdésekre válaszolni! Kilenc hasábon keresztül “válaszol” a newbrunswicki Magyar Hírnök cikkírója (i-i) a Newarki Hírlap múltkori bizonyos észrevételeire. Ahhoz képest, hogy mint ez az i-i ur Írja “nem szívesen” szánta rá magát az írásra, elég megduzzadt a válasz, mire elkészült vele. Nyilván az (i-i) ur mennyiséggel szolgál ott,'ahol minőséggel nem győzi. Hogy miért foglalkozunk mi két vidéki hetilap vitájával? Két okból. Egyrészt azért, mert amióta a Magyar Hírnök kiváló, csupasziv szerkesztőjét Kormos Hugót megölte az ármány,, megölte a hazájáért és az emberiség jövőjéért való aggodalom és lapja azok kezébe került, akiknek sötét aknamunkája évekkel siettette halálát, s akik nem átalják a meggyilkolt konkurrens lapja nevével üzérkedni, azóta még fokozottabb mértékben érdekel bennünket a lap sorsa. Beteg társadalmunk minden rut kelevényét, akárcsak la-~ bora tóriumban tanulmányozhatjuk e lap hasábjain. És tanulmányozzuk is. Bizonyos urak nyilván úgy vélik, hogy a mai körülmények között az egyik legegyszerűbb módja “üzletük” növelésének, az, ha kimarják a kon- kurrenst. Ha gyalázkodással, rágalmazással, besugással siettetik halálát és halála u.tán potom áron megvásárolják az elárvult lapot. A mccarthyzmus és a hidrogénbomba világában nem lehetünk meglepve semminemű társadalmi és erkölcsi nemtelenségen és ezért ilyesmin sem vagyunk meglepve. A másik ok az, hogy az (i-i) ur kilenc hasáb- nyi pöffedményében ránk is tesz néhány gyöngéd célzást. A szokásos hitlerista gyalázkodások Után felrója a Newarki Hírlap szerkesztőjének, hogy ‘támogat” bennünket mivel lapja a Hungarian Word, Inc. nyomdájában készül. A Hungarian Word, Inc. “nyomdája” nyitva áll minden újság számára (és nyomnak is ott egy tucat különböző nyelvű és jellegű lapot). Mi, jószivü emberek lévén azt kívánjuk az i-i urnák, hogy mostantól kezdve az ítélet napjáig olyan “támogatásból” kelljen megélnie, amit a “vörös nyomda” kap a nyomdászok bérének valamint gáz- és villanyköltség- levonása után. Ha i-i ur megígéri, hogy hajlandó megélni, akkor közbejárunk, hogy a jövő héttől kezdve összes lapjait ingyen és bérmentve nyomják a “vörös nyomdában.” AMERIKAI MAGYAR SZÓ Genf előtt A békeszerető emberiség súlyos aggodalmakkal kevert reményekkel tekint a genfi konferencia eredményei elé. Nem fér kétség ahhoz, hogy minden értelmes, józan ember, a világ minden országában szive legmélyéből óhajtja, hogy mindazon nemzetközi ellentétek, amelyekből egy uj általános háború robbanhat ki, a lehető leghamarabb és a lehető legteljesebben megoldódjanak. Ma ugyanis már minden gondolkozni tudó ember tudja, hogy egy uj4 világháború, amelyet nukleáris fegyverekkel vívnának a világ vezető hatalmai, a történelem legszörnyübb katasztrófája lenne, békés és ártatlan polgári lakosság, gyermekek, nők, millióinak és tízmillióinak kegyetlen és borzalmas pusztulására vezetne. Jelenleg a világ egyetlen egy pontján lobognak egy olyan háború tüzei, amelyekből uj világégés fejlődhet. Akadhat-e a világön valaki, aki ellenezné, aki akadályokat akar gördíteni e háború befejezése elé? Sajnos, akadnak ilyen emberek. Hol és kik? Annyi bizonyos, hogy maga az indokinai (viet nami) nép hőn óhajtja e háború minél hamarabbi befejezését. Hiszen ez a századokig elnyomott, jobb sorsra érdemes nagyszerű nép, amely mellesleg megjegyezve szövetségesünk volt a má- solik világháborúban és amely már abban a háborúban, sőt azt megelőzőleg éveken át vérzett a japán imperializmus elleni partizánháboruban, 1946 óta szüntelen harcban áll a francia gyarmatosítók ellen, függetlenségéért, önállóságáért, önrendelkezési jogáért. A francia gyarmatosítókat ők tulajdonképpen már rég leverték és ha a francia imperialista érdekeltségek nem kaptak volna 1950 óta egyre nagyobb mennyiségű hadianyagot Amerikából, a háborúnak már rég vége lett volna. Ami a francia népet illeti, az már annyira torkig van az általuk “piszkosnak” nevezett indokinai háborúval, hogy nincs az a kormány, amely nyíltan ki merne jönni a háború folytatásának programjával. Ami az amerikai népet illeti, meg vagyunk győződve, hogy ha valaki leszavaztatná őket, hogy beleavatkozzunk-e abba a háborúba, küldjünk e oda amerikai katonaságot, a nép 99 százaléka nyomatékosan ellenezné beavatkozásunkat. És mégis, ha van valahol a világon szervezett csoport, amely érdekei veszélyeztetését látja az indokínai fegyverszünetben, az sajnos*a mi hazánkban, Amerikában, van. A N. Y. Times szombat, április 24-iki számában, az első oldalon, elég őszintén és félre nem érthető miódon fejezi ki e szervezett csoport álláspontját e címben: A NÖVEKVŐ BÉKEÓHAJ AGGASZTÓ TÉNYEZŐ. Igen, ezt a csoportot komolyan aggasztja, hogy az egyszerű emberek, a világ minden részében békét akarnak. Erre célzott Nixon alelnök is, 'amikor multheti kijelentésében azt mondta, hogy a “nem eléggé informált közvélemény” akarata ellenére is hajlandó volna amerikai katonák Indokinába való küldését pártolni. Miért aggasztja a nagy amerikai iparbárókat az indokinai fegyverszünet lehetősége? Véleményünk szerint elsősorban azért, mert attól tartanak, hogy ha a tavalyi koreai fegyver- szünet annyira megingatta a közgazdasági életünk alapzatait, egy indokínai fegyverszünet még az eddiginél is súlyosabb válságba hozná a hadigyártásra alapozott egész ipari berendezésünket. Más forrásból meg azt hangoztatják, hogy Indokinát nem szabad “elvesztenünk”, mert igen gazdag rizsben, ónban, gumiban, tungstenben és már természeti kincsekben. Persze az ilyen beszéd már magábavéve is elárulja, hogy a gyarmatosítók hangja az, akik a maguk “tulajdonának” tekintenek egy távoli országot, annak népével és minden természeti kincsével együtt. Miért? Hát egy független Indokina nem szállítana nekünk szívesen gumit, ónt, tungstent? Becsületes, megfelelő ár ellenében? Igen, de ép itt van a kutya elásva. .. “becsületes, megfelelő ár ellenében.” Eddigelé a francia gyarmatosítók 50 centes meg 1 dolláros napibér ellenében termelték a tungstent, az ónt, a gumit és ezért óriási hasznot húztak e gazdag ország mesés kincseiből. Most már az indokinai nép is azt akarja, hogy akár csak az indiai, no meg a kinai nép, ők is April 29, 1954 urai legyenek a saját hazájuk, saját véres verej- tékes munkájuk révén termelt termékeinek. És hogy annak javaiból ők is IGAZSÁGOSAN részesüljenek. Hát itt van a háttere annak, amikor indokinai nyersanyagjaikat emlegetik nekünk, hogy ennek “megvédésére” kellene amerikai fiukat Indokinába küldenünk és kitennünk magunkat és az egész emberiséget egy ilyen beavatkozásból kirobbanó harmadik világháborúnak. E sorokat még a genfi konferencia megnyitása előtt irtuk. Érzékeltetni akartuk a fentiekben azokat a fontosabb szempontokat, amelyek hazánk uralkodó köreit e konferencia reményeinek meghiúsítására ösztökélik. Úgy érezzük azonban, hogy az amerikai nép békeóhaja, párosulva az egész emberiség békeóhajával és békekövetelésével, olyan hatalmas szál fának fog bizonyulni, amelybe beletörik azok fejszéje, akik a háború folytatásán és kiterjesztésén mesterkednek. Hat amerikai újság halála Az elmúlt héten hat amerikai újság szüntette be megjelenését. A hat közül öt angol nyelven irt napilap, egy pedig egy magyar hetilap, a bridgeporti “Amerikai Magyarság” volt. E hat újság megszűnése komoly tanulságot tartalmaz az amerikai népnek, köztük az amerikai magyarság számára is. Az öt napilap a Monroe, La., Texarkana, Ark., Meriden, Conn., Allentown, Pa., és Huntington, W. Va.-ban megjelenő s a hatalmas International Typographical Union által kiadott “Daily News- Digest” volt. Ezeket a napilapokat egy sztrájkból kifolyólag indította meg a 100,000 tagot számláló és sok millió dollárnyi vagyonnal rendelkező nyomdászunió, hogy munkát adjanak a sztrájk miatt munkájukat vesztett tagjainak. Mi, akik rendszeresen olvassuk az unió egy másik lapját, a Charlestown, W. Va.-i Labor’s Daily-t, megállapíthatjuk, hogy szerkesztés és tartalom tekintetében ezen öt lap kétségkívül toronymagasságban állt a velük konkurráló és minden erkölcstelenségben turkáló tőkés helyi lapok fölött. És mégis a szakszervezeti lapokat be kellett szüntetni! Miért? Erre a kérdésre maga az unió adja meg a választ egy levél közlésével, amelyet a beszüntetett lapok egyike kapott egy üzletemberétől. Ez az üzletember nyíltan kijelentette, hogy — nem mer hirdetni a szakszervezeti lapban! “Biztosak vagyunk benne — írja ez az üzletember —, hogy ha a News Digest-et eladnák magánérdekeltségnek, anyagi gondjaik 75 százaléka megszűnne. Annak a főoka, hogy nem merünk hirdetni benne az, hogy félünk, nem fog fennállni sokáig és ha hirdetünk benne és ha a lap ezt kö- vetőleg megszűnik, akkor... a (másik helybeli napilap) vezetősége olyan borsos árat fog számítani és olyan bosszút fog állni rajtunk, hogy elveszíthetjük vevő közönségünket.” A Magyar Szó olvasói számára nem újság az, hogy milyen nehézség között lehet kiadni a mi lapunkat. Most láthatják, megérthetik, hogy nemcsak baloldali lapok, hanem úgynevezett “respektábilis”, sőt konzervatív szakszervezeti újságok is állandó súlyos anyagi bajokkal küzdenek. (Az ITU vezetőségének egyrésze éppenannyira vörösfaló, mint maguk a tőkések ügynökei). A haladószellemü amerikai magyarság ilyen körülmények között mégis ÉVTIZEDEKEN keresztül adott ki napilapot. Most pedig hetilapot. De ne higyje sénki, hogy a hetilap kiadása gondmentes. A bridgeporti “Amerikai Magyarság” megszűnése a helybeli angol üzletemberek és a magyar reakció jelentős anyagi támogatása ellenére újból figyelmeztetheti a haladószellemü magyarságot azokra a nehézségekrre, amelyek BÁRMILYEN újság kiadását kisérik a mai monopolista világban. Számukra, a béke és haladás egyetlen amerikai szócsövére, ezek a nehézségek SOKSZOROSÁÉBAN nyomasztóbbak. És kijelenthetjük kertelés nélkül, a jelenlegi fenntartókampányunk lassú menete egyre súlyosabb aggodalmat kelt bennünk, hogy sajtónkat, amelyet a munkásság ellenségeinek ötven esztendei szakadatlan támadása, gáncsolása nem tudott megbénítani, most saját olvasóinak közönye juttathatja arra a sorsra, amelyre a múlt héten öt más munkáslap jutott. 10___
