Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1954-04-22 / 15. szám

14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ April 22, 1954 AZ A Fő, AMI A FAZÉKBAN FŐ Hogyan döntött Truman a H- bomba mellett - tíz perc alatt Két szép nagy zsemlét vettem a napokban a péknél. A pék — ugv láttam — egy csinos barna papírzacskóba he­lyezte és én siettem haza vele szombat délutáni uzsonnára, hogy beapritsam saját készitményíi kávémba. Ahogy me­gyek hazafelé, kezemben lógatva a staniclit, egyszerre csak megdöbbenve észlelem, hogy a papírzacskó teljesen súlyta­lan. Mi az?—gondoltam.—A pék c^ak melléje dobta volna a zsemléket? Vágy talán lukas a zacskó, a két zsemle kicsú­szott volna, miközben a lelki szemeim előtt párolgó nagy bögre kávé képzetén édelegtem? Kinyitom a zacskót, bele­nézek: ott látom a két zsémlét békésen szotyorodni egymás mellett! És már el is ment az étvágyam. Eszembe jutott, hogy hiszen éppen azért szoktam le a zsemleevésről, mert a pékek vagy a lisztgyárosok modern iparmüvészete ered­ményeképpen szinte semmiből készitik a zsemlét, valami anyagtalan anyagból, amely a kávéba aprítva, tökéletesen megpuhul s mint valami tengeri ázalag anyagtalanul hány­kolódik benne. Ha behunyt szemmel két ujjal belenyúlnék, hogy egy darabot kiemeljek, nem is érezném a tapintóérzé­kemmel, vájjon ürgs kávét markolászok vagy a zsemle vala­melyik foszlányát érintettem, annyira megpuhul, meghigul! Ez a zsemle — az ipar és a kereskedelem jóvoltából — már nem is zsemle. Csak a profit szilárd, amelyet üzletem­berek húznak, nem is belőle, hanem a vevők zsebéből. Ho­gyan csinálják? Rejtély. Valami azonban nincs rendben. A kenyér is megszűnt kenyérnek lenni. Több lehet benne, a vegyszer, mint búza vagy rozs. Addig keverték, amig valami alig ehető copákás massza lett belőle, pedig a héja, a külseje milyen vonzó, milyen étvágygerjesztő! Ha arra a kenyérre gondolok, amit hajdanán édesanyám a maga két kezével dagasztott, vagy a régi magyar pékek árultak s amely oly rugalmas volt, hogy ha rákönyököltem, visszaugroft eredeti alakjába, elfog a keserűség és bánatosan gondolok a kenyér­rel együtt a keszthelyi zsemlére, melynél izesebb,'ropogó- sabb nem volt a világon. Abból a régi kenyérből és vízből jobban meg lehetett őrizni a test egészségét, mint akárhány mai előételes és desszertes rabkoszttal, amelynek csak kül­seje étel, a belseje vegyszer, ételutánzat, hamisítvány. A zsemlék esete azt a víziót ébresztette bennem, hogy ha igy mennek a dolgok továbbra is, eljön az idő, amikor odáig fejlődik az ipar, a nagy- és kiskereskedelem, hogy az élelmiszer külsejét tökéletesen utánzó, de tartalmát illetően teljesen üres képzeteket, képeket árulnak súlyos pénzekért s az embereket merő érzékcsalódással fogják etetni. Mert a zsemle itt a mondanivalóimnak csak — jelképe. Egyre kevesebb élelmiszer az, aminek lennie kellene. A ké­mia, a tudomány, az élelmiszervegytan vívmányaival és egyéb, fantasztikus mesterkedésekkel, egyre több élelmi­cikkre tudnak átalakitó hatást gyakorolni az élelmiszer minő­ségének rovására és a profit erélyes fokozására. A sütőpo­rok, pótanyagok, műanyagok, ételízesítők, ételszinezők, elő- rekészitett ételfélék, amelyeket csak fel kell melegíteni, le­gyen az főzelék, saláta, hús, tészta, akármi, percek alatt előállíthatok és a megtévesztésig úgy néznek ki, mint igazi ételek, csak izük nincs, csak táperejük nincs, csak a lénye­güket tüntették-lopták el belőlük. Húst veszünk, de nem tudhatjuk, hány hónap óta rostokolt valami hütőházban, vagy deep-freezerben, ahol éltető alapanyaga szétment. Gyü­mölcsöt vásárolunk, főzeléket, amelyet talán még éretlen állapotban raktak jég közé, hogy sokáig elálljon és talár mint primeurt, az évad első termékét borsos áron sózzák rá hiszékeny vásárlókra, akiknek nyálában felrémlik igazi friss gyümölcsök s főzelékek ősi, üde zamáta, de kapnak helyette állott, málló, fonnyadt valamit, amelynek se ize, se bűze, se tartalma, s amely csak abban különbözik a kannázott élelmi­cikkektől, hogy nem konzervdobozokban kapják s az az illú­zió lengi körül, hogy “friss”, most szedték, most vágták, most húzták ki a televényföldből. A többit elvégzik a vegy­szerek és az élelmiszerkémia csodái. Böfögni és tévedni emberi dolog, de még ennyi böfö­gő embert egy rakáson nem láttam, mint errefelé. Még oly­kor a rádióbemondók is megeresztenek egyet, de senki sem veszi rossz néven. Társaságban urak, hölgyek nem egyszer odaböffentenek az ember orra alá, de elég, ha kezüket szá­jukhoz emelik és azt mondják: “Pardon!” és amiért annak idején anyám kupán vágott és azt mondta: “Disznó!”, — az manapság azonnal meg van bocsátva és természetesnek vé­ve, mint a lélegzés, vagy a tüsszentés, mert hiszen mindenki azt csinálja, mintha ez mindig igy is lett volna, mintha “örök”, volna, mint az “emberi természet”, amelyen változ­tatni nem lehet. Nem tudom, nem volt időm statisztikai adatokkal ellen­őrizni, de úgy tűnik előttem, hogy azelőtt nem volt annyi gyomorbajos ember, sőt a gyomorrák sem volt annyira el­terjedve, mint manapság. Mondom, nem tudom, de gyakran eszembe ötlik, vájjon nem ennek a rettentő mennyiségű mű­anyagnak és vegyszernek kellene tulajdonítani ezeket a mo­dern nyavalyákat? Nem egy cikket irtunk már arról, hogy miféle mérgező vegyi anyagokkal keverik a kenyeret és ki nem tudja, hogy mit müveinek a tejjel és a tejtermékekkel, amig a tehén tőgyéből gyönyörű csomagolással a fogyasztó asztalára kerül. Mindenki tudja, hogy a cigarettában a do­hány a legkevesebb, a többi pác, vegyszer, ízesítő anyag, töltelék, kátrány és miegymás. Minden meg van hamisítva, amint az orvosi szakvélemények is, amelyekkel a fogyasztási cikkeket reklámozzák. És miért ne. árulnának egy gyéké­nyen a véleményekért szép tiszteletdijakat huzó “orvosok” James Reston, a “N.Y.' Times” április 8-iki számában j érdekes cikkben számol be j arról a történelmi jelenetről,} amikor elhatározták a hidro­génbombák gyártását. Ez a beszámoló annyival is inkább érdekes, mert a napokban hangzott el egy újabb vád McCarthy szenátor szájából, amelyben azt állította az őrá jellemző, bizonyíték nélkül ki­nyilatkoztatott vádaskodással, hogy a kormányban meghú­zódó “kommunistabarát ele­mek” tizennyolchónapig huz- ták-halasztották a H-bomba gyártását és ez elég hosszú idő ahhoz, sugalmazta a sze­nátor, hogy az Egyesült Ál­lamok sorsát veszélybe hoz­za. Reston cikke rácáfol a sze­nátor állításaira. Az 1949. szeptember 2-ika közt, ami­kor Washingtonban bejelen­tették, hogy a szovjet is ki­próbálta az első atombombát, és 1950 január elseje közt, amikor a Fehér, Ház bejelen­tette, hogy megkezdik a, hid­rogénbomba előállítását, 4 hó­nap és 8 nap telt) el és pedig azzal, hogy tanulmányozták a hidrogénbomba gyártásá­nak lehetőségét és vitatták a célszerűségét. Harry S. Truman Az első találkozón Dean Acheson, akkori külügymi­niszter, Louis Johnson, az akkori védelmi miniszter, és David E. Lilienthal, az atom­energiabizottság akkori elnö­ke vett részt. Mindhármu­kat Truman elnök jelölte ki, hogy határozzák el, mi legyen a hidrogénbombával. Jelen voltak még Omar Bradley, a közös vezérkari főnökök ak­kori elnöké, és még három nagyfej ü. Ámbár Acheson és John­son abban az időben ellensé­ges viszonylatban voltak egy­mással, abban megegyeztek, hogy hozzá kell fogni a hid­rogénbomba gyártásához. Ezek már előre elkészített szöveggel jöttek a megbeszé­lésekre, hogy ajánlják Tru- mannak a gyártás elrendelé­sét. A két szöveget egybeol­vasztották. Csak Lilienthal ajánlotta, hogy tegyék a kérdést újabb megfontolás tárgyává. Lilienthal vélemé­nye a következő volt: Utasítsa az elnök a két mi­nisztert, hogy vizsgálják át újra céljainkat békében és háborúban, vizsgálják meg e célok kihatását stratégiai ter­veinkre az amerikai és szov­jet atomenergiagyártás meg­világításában. Lilienthal tervezete műszaki és bölcseleti szempontból vet­te sorra az érveket a bomba mellett és ellen s következte­téseit a következőkben lehet összefoglalni: Ha a szovjet atombombá­jával h id r o g é nbombával szállunk szembe, az nem nö­veli biztonságunkat, mert idő­vel fokozódik az atomfegy­verkezés és biztonságunk csökken. A hidrogénbomba, továbbá, azt a tévhitet fogja állandósítani, hogy ez óriás­fegyver fog nekünk védelmet is szolgáltatni és csak későn ébredünk rá, milyen gyenge­ségei vannak katonai beren­dezésünknek. Végül: ne hatá­Oppenhcimer professzor az illető cikket forgalomba hozó gyárosokkal, nagykereske­dőkkel, monopóliumokkal, amikor az elburjánzó gyomorbe­tegségek áldozataiból is az ő pacienseik lesznek? És miért van az, hogy a megbízható háziasszonyok vacsorája után alig böfög a vendég, mig a vendéglői koszt után a legjobb desszert a szódabikarbónát? A sötét ipar titkai csak igen ritkán kerülnek napvilágra. Főzni és enni csak lassan és hosszasan érdemes. Abban az időben, amikor az 1936-os párisi világkiállításon kapható magyar szakácskönyvemet francia nyelven megírtam, ol­vastam egy francia szakácskönyvben egy négyoldalas leírást egy bizonyos káposztalevesről egy francia inyesmester köny­vében. Órákon át tart az elkészítése és bár nem ettem belőle, úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha az izek meste­rével együtt magam is kóstolgattam volna. Egy árva szó sem volt benne vegyszerekről. Bevallom, mind a mai napig imádom idősebb asszonyok főztjét, mert azok a régi recep­tek és tanácsok szerint főznek még ma is, ahogy anyáiktól és nagyanyáiktól tanulták és nem kelt bennem semmi any- nyira visszás érzést, mint az a fiatal “modern nő”, aki azzal dicsekszik, hogy ő nem tud főzni, mintha csak ezzel intellek­tuális fejlettségét kívánná fitogtatni, amelyhez különben is a legtöbb esetben igen súlyos kételyek férnek. Hiszen főzni én sem tudok, de még férfi létemre sem mernék dicsekedni vele. Asszonyom, ön a legdrágább és legrafináltabb ételízesí­tőkkel sem bir igazi jó izeket előállítani. Ehhez művészet, türelem, odaadás és szakértelem szükséges. És bármennyi ételt is rak a vendégei elé. az asztalra, az ember sohasem a porció mennyiségétől, hanem az íztől lakik jól. Egyetlen izes falat pótol egy nagy tányér kaját. És sose felejtse el, hogy ami időt megtakarít az ételek elkészítésénél a műanyagok felhasználásával, annyival növeli az élelmiszertrösztök pro­fitját, mert azok telhetetlen gyomrába megy mindaz, amit in szerettei gyomrától megvon. dr. p. b. rozzuk el, hogy a hidrogén- I bombagyártást azonnal el­kezdjük, hanem tökéletesít­sük az atomfegyvert és vál- falait, fejlesszük légierőnket és közben fejtsünk ki újabb erőfeszítéseket szövetsége­seinkkel és a Szovjetunióval az összes fegyvernemek ellen­őrzése céljából. Bár a vita során és után Lilienthal egyet s mást vál­toztatott felfogásán, dr. Op­penheimer, dr. James B. Co- nant és az általános tanács­bizottság más tagjainak tá­mogatásával végső soron azon a véleményen volt, hogy a hidrogénbomba olyan lég­kört fog teremteni, amelyben lehetetlenség lesz az egész vi­lágra kiterjedő megállapodást kötni ez óriásfegyverek ellen­őrzésére. Ezt a felfogást egy-két ál­tal á n o s, homályoscélzatu mondatba sűrítve belerakták a szövegbe és átmentek az ut túlsó oldalán fekvő Fehér Házba Trumanhoz. Az elnök meghallgatta mind a hármu­kat, majd az Acheson-John- son-ajánlat mellett döntött, a Lilienthal által javasolt reví­ziót vagy a H-bomba gyártás megkezdésére vonatkozó ha­lasztást pedig elvetette. Ez­zel a kézmozdulattal az elnök egyszersmind elvetette a Lilienthalnak a szovjettel va­ló tárgyalásra vonatkozó ajánlatát is. És ez több volt, mint egyszerű “Nem.” Ez azt jelentete, hogy nemcsak a kívülről, a Szovjetunió ré­széről tett tárgyalási ajánla­tokat veti el, hanem még azo­kat is, amelyeket belülről saját tanácsadói és bizalm: emberei tesznek. Mindez rö vid tiz percig tartott és a: elnök még aznap délután b< jelentette az országnak, ho£j elrendelte a H-bomba gyártá sát. Azóta több mint négy esz tendő telt el és a két szem benálló felfogás vallói rá: sem változtatták meg meg győződésüket: akik melletti voltak, úgy vélik, hogy sedi tették megmenteni a köztár saságot; azok, akik várni é tárgyalni akartak, azt álljt ják, hogy éppen ott vagy unt ahol 1949-ben voltunk e szükségünk -van nemzetkqz megállapodásra. AHirnniimiiiHiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiifiiiiiiiini KIOLVASTAD MÁS IS TANULHAT BELŐLE

Next

/
Oldalképek
Tartalom