Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-12-03 / 49. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ December 3, 1953 Mi újság a szakszervezetekben? || KÖZGAZDASÁG j A CIO KONVENCIÓJÁNAK MÉRLEGE Kik rendelkeznek a megtakarított összegekkel Ezekben a napokban, mikor a közgazdaság1 már a hivatalos beismerés szerint is az időszaki “visszaesés” küszöbén áll, a “szabad vállalkozásnak” nevezett monopolisztikus rendszer szószólói erősen számítanak arra, hogy bizonyos tényezők csökkenteni fogják a visszaesést, illetve mérséklő hatással lesznek abban. Ezen tényezők egyike, illetve legfontosabbika, a számítás szerint az a hatalmas megtakarított összeg, ami a “nép| birtokában” van. 1953 elején 98 milliárd dollárra becsülték ezt az összeget, melyben benne foglaltatnak a családok bankszámlái, a postai takarékban elhelyezett összegek, a kormánykötvények és a magánjellegű takarékossági intézményekben összegyűlt pénzek. (Az egyes családok birtokában lévő készpénzzel együtt természetesen jóval magasabb volna az összeg.) A számításokat arra a tanulmányra alapitják, melyet a kormány bankellenőrző bizottsága végez minden évben a Michigani egyetem kutató intézetének bekapcsolásával. Ha ez a hatalmas összeg valóban a nép birtokában volna, akkor a dolgozó tömegek sokkal kisebb félelemmel várnák a “visszaesést”, azonban a tanulmány elemzéséből kitűnik, hogy az összes megtakarított összegek 66 százaléka a nép 10 százalékának tulajdonában van. Ezzel ellentétben, a nép 50 százaléka mindössze az összes megtakarított pénzek 1 százalékát mondhatja magáénak és 10,800,000 család van az országban, azaz az összes családok 20 százaléka, melynek egyetlen dollár megtakarított vagyona sincs. A 98 milliárd dollár, úgynevezett megtakarított, folyósítható vagyon elosztása a következő: A nép felső 10 százalékának birtokában van 64 milliárd dollár, azaz á teljes összeg 66 százaléka. A következő 10 százalék tulajdonában 12 milliárd dollár van, azaz közel 17 százalék. A következő 30 százalék birtokában már csak 16 milliárd dollár van, azaz nem egészen 16 százalék, mig az alsó 50 százalék tulajdonában összesen 1 milliárd dollár van, tehát 1 százalék. Az utolsó években folytatott tanulmányokból az tűnik ki, hogy a felső 10 százalék birtokában lévő összeg lassú, de állandó növekedést mutat. 1950-ben az összes megtakarított folyósítható értékek 64 százaléka volt a felső 10 százalék kezében, 1952-ben 65 százaléka s 1953-ban már 66 százaléka. A legfelső 10 százalékban, minthogy annak összeállítását nem részletezi a kimutatás, valószínűleg benne foglaltatnak sokan az úgynevezett jómódú, középosztályu elemekből, valamint a leggazdagabbak. Ami a legfelsőbb réteget illeti, mely a lakosság egy százalékát sem teszi ki, J. K. Butters, a Harvard-egyetem professzorának és társainak 1947—50- ben végzett tanulmánya szerint ennek birtokában volt az összes megtakarított, folyósítható vagyon 30—35 százaléka. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk azt, hogy emellett a folyósítható vagyon mellett, technikailag a részvényesek tulajdonában van sokmillió dollár, a részvénytársaságok fel nem osztott profitjából, amit minden évben visszatartanak és összegyűjtenek. 1947—50 között 50 milliárd dollárra becsülték ezt az összeget. Minthogy a részvények legnagyobb- része a felső 1 százalék kezében van, ez az összeg is túlnyomó részében ezek tulajdonát jelenti. Mindent összeadva, a helyzet ma az, hogy az összes magántulajdonban, .vagy részvénytársasági tulajdonban lévő megtakarított összegek 50— 55 százaléka a felső 1 százalék tulajdonában van. A valóság az, hogy Butters professzor és társai tanulmánya szerint az összes ipari részvények 65—70 százaléka azok kezében van, kiknek vagyona meghaladja a 250,000 dollárt s az ekkora vagyonnal rendelkező egyének és családok távolról sem teszik ki az ország népének 1 százalékát. Szemben ezzel az elenyésző kisebbséggel, a hivatalos kimutatás szerint az ország összes családai 10 százalékának évi jövedelme 1952-ben nem érte el az 1,000 dollárt s 28 millió család, tehát az összes családok 52 százalékának évi jövedelme kevesebb volt mint 4,000 dollár. Ha most tekintetbe vesszük azt, hogy a munkaügyi mi- ,misztérium statisztikai hivatalának kimutatása szerint legalább évi 4,000 dollárra van szükség egy négytagú család • minimális, egészséges megélhetéséhez, akkor világossá válik, hogy az amerikai családok több mint fele nem tehetett félre jövedelméből semmit, azaz nincs megtakarított pénze • a bankokban s teljesen védtelenül néz szembe a jövővel. SZERZETT MAR EGY UJ OLVASOT A MAGYAR SZÓNAK? UUIIiibl I A MAGYAR szó minden SZAMA A FEL VILAC'OSITÁS KINCSESTÁRA. — ADJA SZOMSZÉDJA KEZEBE! A CIO Clevelandban megtartott konvenciójának végső mérlegét a következő határozatokban sűríthetjük össze: A szakszervezet harcra szólít a nagyipar teljes, washingtoni uralma ellen, a McCar- thyzmus ellen s követeli a Taft-Hartley törvény teljes visszavonását (nem kiegészítést), valamint a New Deal- hez hasonló uj programmot, a népi előhaladás szolgálatában. A 64 határozati javaslat, amit az értekezlet elfogadott, lényegében ezt. a programmot tartalmazza. Bizonyos szempontból változás történt a kétpárti külpolitika támogatásában is. A szervezet vezetői, akik a múltban minden feltétel nélkül támogatták ezt a politikát, hosszú jegyzéket nyújtottak át a vendégszónokként fellépő John Foster Dulles külügyminiszternek. Noha a jegyzék még mindig azt hangoztatja, hogy az alapvető dolgokat illetőleg a CIO egyetért a külpolitika célkitűzéseivel, részleteiben erősen kritizálta azt. Eisenhower megválasztása után úgy a CIO, mint az AFL vezetői azt remélték, hogy valamiféle együttműködés kifejlődhetik köztük és a republikánus kormány között. A konvención már alig volt jele e reménynek. A határozatok, melyek elitélték Brownell igazságügyminiszter működését és a McCar- thyzmus alkalmazását, mint hivatalos politikát, nem tartózkodtak többé Eisenhower személyének enyhe kritizálá- sától sem, ami a múltban tabu volt. Feltűnő volt a konvención az a hideg fogadtatás, melyben Dulles igazságügyminisztert és Mitchell munkaügyi minisztert fogadták a delegátusok, annak ellenére, hogy Walter Reut,her a legnagyobb és legmelegebb tiszteletről biztosította a két kormánytagot. A delegátusok, akik a megelőző konvenciókon heves tapssal fogadták Acheson és Marshall külügyminisztereket, akiket McCarthy és társasága most “árulóknak” akarnak feltüntetni, most igen lanyha tapssal fogadták Dulles bemutatását. Igen sokan közülük nem voltak hajlandók felállással kifejezést adni tiszteletüknek. Dulles láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Majdnem ugyanaz a helyzet ismétlődött meg, ami az AFL konvencióján, Nixon alelnök megjelenésekor. Jacob Po- tofsky, a ruhaipari munkások szervezetének elnöke, aki bemutatta Dullest, több kritikai megjegyzést ejtett el a kormány külpolitikájával szemben, kijelentve többek közt, hogy a CIO helyteleníti a külpolitikát, mely szembehelyezkedik a világ népeinek reformtörekvéseivel és elitéli a nyugatnémet kormány törekvését, hogy megA kormány hivatala félrevezető statisztikai kimutatást ad ki a munkanélküliség állásáról. Még a Business Week 'is, mely a munkaadók lapja, megjegyezte november 14-iki számában, hogy a statisztikai hivatal által kimutatott 1,« 200.000 munkanélküli túlságosan alacsony szám október hónapra, melyben a munkaügyi minisztérium állandóan munkáselbocsátásokról és a heti kereset általános visz- szaeséséről jelentett. A lap kifogásolja a módszert, melynek alapján a statisztikai hivatal dolgozik, azonban nem tesz említést a szakszervezetek által hangoztatott bírálatokról, melyek szerint a statisztikai hivatal egyszerűen törli a munkanélküliek sorából a nőket és az idősebb munkásokat, ahelyett, hogy kimutatná őket, mint mun- kanéküfieket. A kereskedelmi minisztérium jelentése szerint október hónapban “enyhe és mérsékelt” visszaesés volt a munkások alkalmazásában, ahelyett, hogy több munkást alkamaztak volna, mint normálisan történik az évszakban. • Andrew J. Biemiller, az AFL törvényhozási szakértője kijelentette, hogy Carl T. Curtis, a képviselőház albizottságának elnöke azért indított kihallgatásokat a társadalmi biztosítás megváltoztatásának ügyében, “mert ellenzi az egész társadalmi biztosítást és arra akarja felhasználni a bizottság kihallgatásait, hogy az egész amerikai nép előtt diszkreditálja az intézményt.” Biemiller bejelentette, hogy egy hónappal ezelőtt kérte, hogy a kihallgatáson őt is hallgassák meg, mint az AFL képviselőjét, azonban levelére mindezideig nem kapott választ. Az automobilipari munkások CIO szervezetének 927-es számú lokálját 20 ezer dolláros kártérítésre ítélték Co- lumbusban, (Ohio), azon az alapon, hogy engedély nélküli sztrájkra szólított a North American Aviation Co. gyárában. A büntetést felfüggesztették, azzal a kikötéssel, hogy a szakszervezetnek teljes egészében engedelmeskednie kell a bírósági végzésnek, mely megtiltja, hogy a sztrájkoló munkások p'iket- vonalat állítsanak a gyár előtt. A textilipari munkások CIO szervezetét 26 ezer dolláros pénzbüntetésre Ítélték a délkarolinai Capitoí Cityben. Az Ítéletet egy panasz alapján hozták, mely szerint az 1951-es sztrájk alkalmából a fíiketelő munkások megakadályoztak egy sztrájktörőt, hogy munkába léphessen a Pacific Mills üzemében. zésére irányul, egyesült akcióra, amihez azonban elsősorban szükség van arra, hogy a CIO és az AFL közös alapra lépjen s teljes egységben szálljon szembe a reakcióval.-4. szüntesse a szakszervezetek szabadságát. Dulles egyetlen kritikai megjegyzésre sem válaszolt. Felolvasta előre el-l készített beszédét, melyben a' nyugati gyarmatosítókat vé-1 delmezte, majd felszólította j a CIO-t, hogy küldjön “mun-í kásköveteket” k ü 1 f ö 1 dre, | hogy együttműködjenek aj kormány politikájával s fi-, gyelmeztette a CIO-t: ne fe-| lejtsék el, hogy “azonos nézeteket vallunk a világ ügyeit illetőlleg.” Az Eisenhower kormány politikájának kritizálása legnyíltabb volt a közgazdasági és belpolitikai kérdésekkel kapcsolatban. Mitchell munkaügyi miniszter, akinek kinevezését annakidején li- csérte Walter Reuther, kereken kijelentette, hogy a Taft- Hartley törvényt jónak és egészségesnek tartja s csak igen kevés változást javasol rajta. Másnap a CIO elvetette a korábbi, megalkuvó álláspontot, mely a T-H törvény megváltoztatását kérte csupán s határozati javaslatában követelte az egész törvény visz- szavonását, és a Wagner törvényen alapuló munkatörvény létesítését. A határozatot Arthur Goldberg, a CIO ügyésze az elnök és a kormány kritizálásával magyarázta meg, kijelentve, hogy még abban az esetben is, ha az elnöknek komoly szándéka volna, hogy a törvény megváltoztatását kérje, “elveszítette az alkalmat s a Kongresszusban nincs semmi remény a változtatásra.” “Nem engedjük magunkat félrevezetni,” h a n goztatta Goldberg. “Egyáltalán nem várjuk, hogy a Kongresszus és a jelenlegi kormány becsületes, m u n k a t ö rvényt akar.” A konvenció lefolyásából kitűnt, hogy a CIO vezetői ráébredtek valamennyire a valóságra, legalább annyiban, hogy az Eisenhower kormánytól nem remélnek semmiféle olyan intézkedést, mely a munkásság és nem a nagyipar érdekeit szolgálja, általában azonban hiányzott a harciasság s a céltudat a vezetők beszédeiből. Egyik delegátus legjobban összefoglalta a helyzetet ebben a mondatban: “Úgy látszik, mintha mindenki félne valamitől, érzik, hogy valami történni fog, de nem tudják, hogy mi.” Azonban ő maga sem tudja megmondani, hogy mi fog történni. A Truman ellen intézett Brownell támadás határozottan befolyással volt a konvencióra s a delegátusok nemcsak mint szavakat fogadták el a McCarthyzmust elitélő határozati javaslatot, hanem valóban készek rá, hogy harcoljanak ellene. A kérdés most az, hogy menynyiben fogják mozgósítani a helyi szervezeteket erre a harcra. A konvenció legkon- krétebb lépése az 1954-es vá-j lasztási kampány megszerve-]
