Amerikai Magyar Szó, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1953-06-18 / 25. szám
June 18, 1953 AMERIKAI MAGYAR SZÓ KE CSATLAKOZZ A KcNYYÉGETÓKHÖZ Ugyanaznap reggel, amidőn az újságok hirülhozták Eisenhower elnök dartmouthi beszédét arról, hogy ne csatlakozzon senki sem a könyvégetőkhöz (“don’t join the book- burner§”), hogy Amerika nem lesz többé Amerika, ha nincs meg mindenkinek joga nézetét nyilvánosságra hozni, hogy azt bárki szabadon elolvashassa, ugyanaznap reggel levelet kaptunk egy amerikai magyar munkástól, aki 28 éve előfizető a progresszív magyar sajtóra. Ebben a levélben ez a munkás bejelenti, hogy nem meri tovább járatni a progresz- sziv lapot. Munkaadója megfenyegette, hogy elbocsátja a munkából, ha tovább is progresszív magyar újságot olvas. Mi megértjük a munkaadó álláspontját. Amióta világ a világ, amióta osztályokra tagozódik a társadalom, amióta létezik embernek ember által való kizsákmányolása, azóta a kizsákmányolok mindig igyekeztek a kizsákmányoltakat sötétségben, elmaradottságban tartani. Késhegyre menő harcot vívtak, hogy megakadályozzák a munkásság szervezkedését, amelynek első feltétele és legfontosabb eszköze a munkássajtó volt. Az amerikai munkaadó nem kivétel e történelmi szabály alól. Legszívesebben betiltanák az egész szakszervezeti mozgalmat és c'jak a “company uniont” hagynák meg. Legszívesebben betiltanának minden szakszervezeti lapot. De egyelőre még nem tartják elérkezettnek az időt. így először -csak a nem-angol nyelvű sajtót próbálják elnyomni, elnémítani, azt is titokban, lopva. Mert tudják ezek a sötét elemek, hogy saját hazájuk, saját országuk alkotmányát becsíelenitik meg, amikor egy munkást, kenyérvesztéssel fenyegetve meg, el akarnak tiltani valamely lap, bármely lap olvasásától. Tudják ezek a sötét elemek, hogy ez a revolverezés egyértelmű a könyvégetéssel. De gondolják, hogy egy idegennyelvü lap esetében ezt feltűnés nélkül megtehetik, kihasználva az • amúgy is fennálló hisztériát ée terrort. E terrorról ép a múlt héten jelentette ki Paul Hoffman, a Marshall-terv volt főnöke, a Studebaker gyár volt elnöke: “1789 óta soha nem volt a sajtó és szólásszabadság nagyobb veszélyben, mint jelenleg.” MICSODA BIZONYÍTVÁNY A HOFFMAN-FÉLE ALAKOK CINIZMUSÁRA, HA KIJE- JELENTJÜK, HOGY A SZÓBANFORGÓ MUNKÁST PONTOSAN HOFFMAN UR GYÁRA, A STUDEBAKER GYÁR FENYEGETTE MEG MUNKÁJA ELVESZTÉSÉVEL, HA NEM SZŰNIK MEG PROGRESSZÍV ÚJSÁGOT OLVASNI! Amit e cikkben hangsúlyozni akarunk, az nem az amerikai munkaadók könyvégetési hajlama, nem az a törekvésük, hogy felszájkosarazzák az amerikai népet, hanem az, hogy az az amerikai munkás, aki enged a fenyegetésnek és aki eként maga is részesévé válik a könyvégetésnek és eszközévé a könyvégetőknek, az e tettével maga is hozzájárul Amerika szabadságának, a sajtószabadság, a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság megsemmisítéséhez! De ne higyje senki, hogy a munkaadó békében fogja hagyni őket, ha feladják a"progresszív munkáslap olvasását. A munkaadók, a reakciósok nem babra játszanak! Nekik, akik a sok ezer milliárd dolláros tőkéssajtót uralják, akiknek sajtója naponta vagy 100 millió példányban jelenik meg, nem az a főcéljuk, hogy megnehezítsék a munkássajtó működését. A munkássajtó elnémitása csak eszköz számukra a munkásság életszínvonalának lenyomására. Ha egyszer a munkásság engedni fogja, hogy a munkaadó határozza meg, hogy mit olvasson, akkor eljátszotta abbeli jogát, hogy bármily más kérdésben önállóságot tanúsíthasson. Mert akkor a munkaadója rögtön azt fogja neki mondani, hogy “hiszen te burkolt radikális vagy még akkor is, ha már nem olvasod a munkássajtót,” A reakciót nem lehet engedményekkel kielégíteni. Gondoljon mindenki a hirhedt vörösfaló szerkesztő, Jim Wechsler esetére. Ez az alak naponta a leghevesebb vörösfalást végezte lapjában a N. Y. Post-ban, csak hogy békében hagyják a könyvégetők, a McCarthyk. De mégis sorra került. És amikor becitálták, akkor nem engedték el, amig nem vált saját munkatársai, saját lapja alkalmazottjainak besúgójává ! A sors úgy hozta magával, hogy minden amerikai polgár, és most minden amerikai magyar munkás történelmi döntést tehet, amikor sikraszáll abbeli joga védelmére, hogy azt a lapot olvassa, amely legjobban megfelel egy egész emberéleten át kialakult meggyőződésének, tapasztalatainak. Aki meginog, aki meghátrál a kérdésben, az feladja legbecsesebb emberi jogait, feladja fogadott hazájának leg- bee-esebb hagyományait s tradícióit, melyeknek tiszteletére a polgár esküt tesz, és végül a munkaadó kényére-kedvére szolgáltatja ki minden jövendőbeli jogát, munkaalkalmát, életszínvonalát. Nem mi, hanem maga Eisenhower elnök mondta a fentemlitett beszédében: “A gyáva ezerszer hal meg, a bátor ember csak egyszer!” De itt nem fizikai halálról van szó. Itt csak becsületes kiállásról van szó. Bátran a szemébe kell vágni minden alattomos Ameri- ka-ellenes, reakciós felforgatónak, aki hazánk sajtószabadságának feladására akar késztetni vagy kényszeríteni bárkit is, hogy nyilvánosságra hozzuk aljas fenyegetését. A fasizmus veszélye az U. S.-ben Össze lehet-e hasonlítani hazánk mai helyzetét Németországéval Hitler hatalomra jutása előtt? A politika és a közgazdaság annyira összekapcsolódott, annyira szoros tartozéka egyik a másiknak, hogy a kettőt lehetetlen egymástól elválasztani. Ezen a alapon kell minden időben és minden esetben megvizsgálnunk az egyes országok és az egész világ helyzetét. Lássuk tehát, hogy mi a helyzet a mai Amerikában. A finánctőke urai elvitathatatlan irányitó szerepet visznek úgy a közgazdasági, mint a politikai életben. A katonai vezetők második helyen állnak úgy a közgazdasági, mint politikai irányításban s befolyásuk egyre növekedő tendenciát mutat. Az ország életét a háborús közgazdaságra alapozzák és ugyanakkor sátáni hajsza folyik, hogy elfojtsák a kritikát, az ellenvéleményt s csupán az orthodoxiát. engedélyezzék a kulturális élet minden megnyilvánulásában: az egyházakban, az iskolákban, az egyetemeken, a sajtóban, a szórakoztatásban, a művészetekben. Mindezek együttvéve a fasizmus olyán jellegzetes tünetei, hogy félelmet ébresztenek az emberben, még akkor is, ha ideiglenesen megnyug- tahatja magát azzal, hogy Amerikában még nincs fasizmus. Nem véletlen az, hogy éppen ma Eisenhower az ország elnöke. Nem véletlen az sem, hogy a General Motors Charles E. Wilsonj^ a védelmi miniszter és azon kijelentését: “Ami jó a General Motorsnak, jó az Egyesült Államoknak,” nem szabad röpke elmésségnek tekintenünk, de igen is komolyan kell vennünk. Nem véletlen az, hogy a kormány összes fontos pozícióiban a finánctőke vezető emberei ülnek s hogy a külügyminiszter John Foster Dulles, az ügyvéd-bankár, aki szoros kapcsolatban állt a hitleri Németország trösztjeivel. Fenyeget-e a fasizmus? Az Eisenhower kormány minden lépése, minden politikai nyilatkozata, minden kinevezése arra mutat, hogy a politikai és közgazdasági irányítást egyre inkább a monopóliumok és katonai vezetők kezében összpontosítják. Ha azonban analógiát vonunk a mai Amerika és Hitler Németországa között s megkérdezzük, hogy ugyan- az-e a helyzet, a mai Amerikában, mint Németországban volt Hitler uralomraj utása előtt, akkor azzal kell válaszolnunk, hogy nem egészen. Hitler súlyos depresszióban került hatalomra, melyet katasztrofális infláció előzött meg, ami egy vesztes háború McCarthy után következett be. A kis- j ipar és a középosztályu szel- j lemiségi réteg közgazdasági-j lag teljesen megsemmisült s a Hitler uralomra jutásai előtti 15 évben a német mun- j kásmozgalomban olyan ketté-i hasadás jött létre, aminek katasztrofális következményeként a hatalom teljesen a német finánctőke, a Ruhr- vidék nagyiparosai és bankárjai, valamint a tábornokok kezébe került. Mi a helyzet az Egyesült Államokban? Az ország nem veszített el háborút, az infláció nem öltött veszedelmes méreteket, a kisüzemeket j még sikerült megsemmisite-! ni s a szellemiségi középosztály aránylag jómódban él. A munkásmozgalomban nincs olyan hatalmas, forradalmi j megmozdulás, mint Németországban volt, mely közeli megbuktatással fenyegethet-! né a fennálló rendszert. Az ipar és finánctőke ugyan igen erősen összpontosítva van, azonban még vannak érdek- ellentétek a Morgan, Mellon, Rockefeller, DuPont pénzügyi és ipari birodalmak között, jóllehet sok szempontból már közös nevezőre hozták! ezeket az ellentéteket a közös igazgatósági tagokon ke- i resztül. A nagy óriások mellett egyelőre még léteznek a' kisebb óriások, sőt függet-| len, befolyásos ipari üzemek is, azonban a tendencia arra mutat, hogy egyre inkább felszívják azokat a legnagyobbak. Hiába hasonlítjuk azonban U. S.-t Németországhoz, vagy Európához, nem kapunk választ a kérdésre, hogy a fasizmus küszöbén áll-e az ország. A választ inkább megkaphatjuk Amerika saját történelmi fejlődésének vizsgálatából A szabad versenytől a monopóliumokig A polgárháborút megelőzőleg az amerikai közgazdaság valóban a szabad versenyre volt alapozva, sőt rövid ideig még aztán is, de mintegy tiz évvel a nolvárháború után. 1880 körül már megjelentek a monopóliumok. Mikor a huszadik század bekövetkezett, a monopóliumok már teljesén beágyazták magukat és kezükbe ragadták a közgazdaság szempontjából legfontosabb iparágakat és nyersanyagokat. 1910-ben az úgynevezett, szabad közgazdaság már nem létezett többé. A monopóliumok politikailag átalakították az országot s ezen átalakítás következménye az, hogy ma a General Motors érdeke “azonos az országéval.” A monopóliumok emelkedé- : sével az ország közgazdasági i és politikai irányítása egy re j inkább a pénzérdekeket szol- j gáltn. A szabad közgazdaság j megszűnt s' egyre fokozódó j mértékben a pénzérdekeket I képviselő kormány ellenőrzé- | se alá került. A közgazdaságot egyre inkább a háborús érdekekhez kapcsolták s abban egyre fokozottabb szerepe lett, a katonai ellenőrzésnek. A Morgan pénzcsoport már 1950-ben megszervezte az U. S. Steel Corporationt, a General Electric, az International Harvester és más társaságokat az ipari óriások közül, a Rockefeller érdekeltség j létrehozta a Standard Oil társaságot, Du Pont megteremtette a vegyészeti monopóliumot, mig a Mellon tár- • ' saság az alumíniumra és rét- !re tette rá kezét, 1907-ben már nyoma sem volt, a 19-ik század szabad versenyének s az első világháború még inkább siettette a monopóliumok hatalmának összpontosítását. A huszas évek kormányai teljesen a monpolérde- keket képviselték s a kor mány, mely a Kongresszus segítségével egyre nagyobb hatalmat kapott a közgazda ság ellenőrzésére, végeredményben a monopóliumok I politikájának végrehajtója | lett. Akkor bekövetkezett a ■ nagy depresszió, a közgazdasága összeomlott s Franklin D. Roosevelt került az elnökségbe. Roosevelt megteremtette a New Dealt, reformokat léptetett életbe, megteremtette a társadalmi biztosítást, törvényesítette a szakszervezeteket bátorította a kollektiv bértárgyalást, de ugyanakkor’ még inkább összeolvasztotta a kormány ellenőrző hivata lait a finánctőke intézményei ■ vei. Roosevelt, ilet.ve a New Deal bizonyos mértékben amolyan állami kapitalizmust teremtett- meg, mely azonban tekintettel volt a polgárok jólétére, azt hangoztatva, hogy a tőke és a munkásság együttműködésére a közös jólét fejlesztésére van szükség s nem csupán a General Motors jólétének fejlesztésére, amint azt Charles E. Wilson értelmezi. A szabad verseny ugyan nem létezett tpbbé, de Roosevelt kitűnő politikus és erőskezü vezető volt, aki megfékezte a monopóliumok túlkapásait.(Folytatás a 14-ik oldalról) 3 Ezek a sötétben bujo alakok rettegnek meg most is a nyilvánosság fényétől. Bátorság és elvhüség meghátrálásra és megfutamodásra késztetheti őket. Kishitűséggel, félelemmel, gyengeséggel, rabszolgákká tesszük magunkat és kiszolgáltatjuk magunkat, munkástársainkat az egész amerikai népet telhetetlen haszonvágyuknak, hazánkat pedig katasztrofális háborús politikájuknak.
