Amerikai Magyar Szó, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1953-05-01 / 18. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Május 1, 1953-*■-----------------------------------------------------BETTY SMITH:

FELHŐKARCOLÓK

ÁRNYÉKÁBAN

(Regény egy amerikai család életéröl)

Copyright 1952 Harper Bros.

£ regény eredeti cime: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Maria Harper Bros. engedélyével közöljük.

(28)

Francié már algebrát tanult s akkor is folytatta a játékot. X volt a fiú ideálja, belépett a család életébe és komplikációkat okozott. Y a lány ideálja volt s a lánynak kellemetlenségei voltak vele. Francié a számtannal ilyenformán meleg, emberi vonatkozásba került. A magányos gyermek akárhányszor órák hosszat belé- íelejtkezett ebbe á játékba. Olyankor nem unatkozott.

XXIII.

Teltek-multak a napok az iskolában. Némelyik nap komisz volt. Bántalommal járt, fájt. Voltak derűs, szép napok is, hála a kedves jó énektanárnak és a rajztanárhőnek. De tanulni, újabb és újabb dolgokat tanulni: éz a csodával határos dologi

Francié egy szombati napon — október volt — sétálni indult. Eltévedt s egy ismeretlen városnegyedbe ért. Itt nem voltak se bérházak, se avasszagu, szegényes boltok. Csupa ódon ház állt itt: már akkor -itt állhatták, amikor Washington csapataival Long Islandon átvonult. Az meg, rozoga hazakat sovénykerités vette körül. A kerítések kapuján Francié szívesen hintázott volna. A házak élénkszinü növénnyel voltak be- íuttatva, a kis előkertben egy-egy jávorfa hullatta sárga, vörös leveleit a járdára. Az ódon csöndes házak derűsen mosolyogtak az őszi napfényben. Méla hangulat áradt ebből az időtlen, •Aöndes, békés utcából. Francié boldog volt, mint őS'.mesebelL kis Alice, amikor a varázstükrön át elépett a csodák országába, igen, most ő is elvarázsolt országban jár.

Tovább ment s egyszerre esrv kis iskola- épület elé ért. A régi téglák sárgán izzottak a késói délutáni napienyoen. jvem-cs nem volt az iskolaudvar körül, az udvar maga nem volt betonozva, hanem fü nőtt rajta. Az iskola mögött már szabad mező’terült, el és a mezőn kikerics, vadon virágzó őszirózsa s lóhere virított.

Francié szive vadul dobogott. No, nézd csak! Ilyen iskolába akar ő járni. De hogy jusson ő be ebbe az iskolába? Szigorú törvény szabályozza, hogy a gyermekeknek abba az iskolába kell járni, amelyik legközelebb esik a lakásukhoz. Francié azt gondolta: a szüleimnek ide kell költözni^ a közeibe, hogy én ebbe az iskolába járhassak. Csakhogy a mama nem lesz hallandó költözködni, csupán azért, hogy én más isko- kolába járhassak! — A gyermek lassan hazafelé vette az útját s gondolkozott, mit lehetne itt tenni?

feste nem feküdt le. Megvárta, amig a papa hazajön a munkából. Végre meghallotta a hangját. A “Molly Malone”-t fütyürészte s rohant fel az emeletre. Asztalhoz ültek, megették a rákot, a kaviárt, a kenőmájast, azután a mama és a kisfiú lefeküdt. Francié még a papával akart maradni, amig az elszívja a szivarját. És amikor kettesben voltak, megsúgta neki, hogy látott egy szép iskolát és ő abba az iskolába szeretne járni. A papa ránézett, bólintott s csak annyit mondott: — No majd meglátjuk holnap .

— Szóval odaköltözünk az iskola közelébe?

— Azt már nem. De majd keresünk egy más megoldást. Holnap elsétálok veled az iskolához. Meglátom, mit tehetünk.

Francié rettenetesen izgatott lett; egész éjjel le sem hunyta a szemét. Hét órakor kimászott az ágyból: az apja még: mélyen aludt. Türelmetlenül várt, egészen beleizzadt. A papa föl- fölsóhajtott álmában s a kislány olyankor oda- . szaladt hozzá: megnézte, felébredt-e már?

Johnny csak délfelé kelt fel. A család ebédhez ült. Francié torkán nem akart lecsúszni az étel. Folyton a papa arcán csüngött a tekintete, de az még csak észre sem vette. Megfeledkezett az iskoláról ? őróla is megfeledkezett ? De nem, mégsem, mert miközben a mama kitöltötte a kávét, hanyagul odaszólt:

—Később sétálni megyek egy kicsit a primadonnával. —

..................

A gyerek szive nagyot dobbant. Mégsem felejtette el a papa! Nem, nem feléjtette el! Francié várta, mit felel a mama. A mama talán nem akarja, hogy sétálni menjenek. Vagy megkérdi, miért mennek el hazulról. Vagy talán azt mondja, hogy ő is velük jön. De mama csak ennyit mondott: — Rendben van.

Francié elmosogatott. Aztán leküldték a cukorkaüzletbe, hogy hozza föl a vasárnapi- lapot. Később a trafikba kellett lemennie, hozott a papának egy ötvencentes Coronaszivart. Johnny nekiült az újságnak. Minden hasábot végigolvasott, még a Társasági Híreket is. Pedig az igazán nem érdekelte. Az volt a legrémesebb, hogy a mamának minden egyes cikkhez hosszas megjegyzéseket fűzött: a mamát ez persze érdekelte. Papa minduntalan letette az újságot, a mamához fordult s azt mondta: —Furcsa dolgok történnek manapság. Hallgasd csak meg, kérlek szépen... — Francié majdnem sírva fakadt.

Négy óra lett. Papa rég elszívta a szivarját, az újság a földön hevert, összegyűrve. Katie megelégelte már az újsághíreket; fogta a kisfiát s elment vele látogatóba az édesanyjához .

Francié meg a papa végre kézenfogva útnak indultak. Johnny most is a szmokingot viselte, hiszen más öltönye nem volt. Fejébe csapta keménykalapját: igen imponáló volt a külseje. Odakint ragyogó októberi délután. A meleg nap s a friss szél minden uccasarkon az óceán leheletét hozta feléjük. Végigmentek egy-két uccán, befordultak a sarkon s abba az idegen városnegyedbe értek. Micsoda ellentét! Hát ez is lehetséges? Igen, az óriási kiterjedésű Brooklyn- ban egy-egy városrész élesen elüt a másiktól. Abban a kerületben, ahol most jártak, olyan emberek laknak, akik már az ötödik vagy hatodik generációig visszamenőleg amerikai állampolgárok voltak; mig azon a tájékon, ahol Francis lakott, aki bizonyítani tudta, hogy ő maga már Amerikában született, az már arisztokratának számított, mintha legalább is a Mayflower utasainak a leszármazója volna.

Valóban, Francié volt az osztályban az egyetlen gyerek, akinek apja-anyja Amerikában született. Az "iskolai év elején a tanítónő fölol ■ vasta a névsort s minden gyereknek be kellett mondania, honnan származik. Jellemzőek voltak a feleletek:

— Lengyel-amerikai vagyok. Apám Varsóban született.

— ír-amerikai vagyok. Szüleim Cork grófságban születtek.

A tanítónő Nolant szólitotta. Francié büszkén vágta ki: — Amerikai vagyok.

— Tudom, hogy amerikai vagy — szólt rá az ingerlékeny tanítónő. — Azt kérdeztem, milyen nemzetiségű vagy?

— Amerikai! — büszkélkedett Francié.

— Hajlandó vagy végre megmondani, hogy mik a szüleid, vagy küldjelek le az igazgatónőhöz?

— Szüleim is amerikaiak Brooklynban születtek.

Az osztályban minden arc Francié felé fordult. Rábámultak a kislányra; ennek a szülei nem az óvilágból jöttek.

—Broklynba születtek? Hm-hm. Hát akkor mégis amerikai vagy — mondta a tanítónő. Francié boldogan, büszkén sugárzott. Csodálatos hely ez a Broklvn, gondolta. Elég, hogy Brock- lynban szülessen valaki és magától amerikai állampolgár lesz!

A papa sokszor mesélt neki arról a különös városrészről, amelyben most jártak; hogy lakosai több mint száz esztendő előtt vándoroltak be Amerikába; a legtöbb skót, /mgol és walesi eredetű .A férfiak asztalosok; finom mübutort készítenek. Sokan fémmel dolgoznak, arany-ezüs- és rézművesek is szép számban laknak errefelé.

A papa megígérte Francienek, hogy valamelyik napon elviszi a brooklyni spanyol negyedbe.* Ott a férfiak szivarsodrással keresik a kenyerüket. Ezek az iparosok fölfogadnak a műhelybe egy embert,- aki munkaközben felolvas nekik. Szívesen áldozzák erre minden nap azt a pár pennyt. Milyen könyveket olvastatnak fel maguknak? A remekirók müveit.

Johnny és kislánya lassan sétáltak végig a csöndes vasárnapi uccán. Száraz levél hullott a fákról s a gyerek elörefutott, hogy elkapjon egy ilyen őszi levelet. Gyönyörű levelek ezek! Élénk- vörös a színük, szélük aranysárga. Francié csak nézte a levelet: ilyen gyönyörűt még sohasem látott. Egy asszony fordult be a sarkon, erősen ki volt ruzsozva, a nyakán tollboa. Johnnyra

mosolygott és megszólította:

— Unatkozol, drágám?

Johnny pillanatig rábámult, aztán szelíden felelte:

— Nem, fiam.

— Biztos? — kérdezte a nő kacéran.

—Biztos — felelte nyugodtan az ember.

Az asszony továbbment. Francié visszaszaladt és megfogta a papa* kezét.

— Ugye ez rossz nő volt? — kérdezte kíváncsian.

— Nem szivem.

— De úgy nézett ki.

— Nagyon kevés a rossz ember. De sok a nagyon szerencsétlen.

— De ez egészen ki volt festve és. . .

— Ez a nő valamikor jobb napokat látott.

— Johnnvnak tetszett ez a mondat. — Igen, valamikor bizonyára jobb napokat látott. — A papa elmélázott. A gyerek pedig előreszaladt leveleket gyűjteni.

(Folytatjuk) *

itimtrBimmmiHimiitttiiliiiiimiiiiiiiiiHmiiimiiiimiimiiimmiiifiiiitiiiimiiimiiiiimmiiiimi

OTTHON

(Folytatás a 7-ik oldalról)

népének egy-egy karéj kenyeret, egy-egy tányér meleg levest, vagy fűtött szobát, amit évek óta kapott tőlük. A tanulás,, továbbtanulás értelme vált ezekben a félórákban világossá előtte, hogy milyen egyszerű, közérthető kéz kezet mos dolog ez az egész.

Jól érezte magát.

— Na, hát az öregek — kérdezte útközben Pap Lajos, igazgatva a báránybundáját kettőjük térdén, s úgy igazgatva udvariasan, hogy a Bence pantalós térdére jusson a nagyobb fele, hogy meg ne fázzon a vékony városi nadrágjában.

— Beszéltem velük.

— Tudja az ördög.... itthon leszek még másfél napig.

S csakugyan azt mondta, amit gondolt: tudja az ördög. Nem lehet azt kiszámítani, mennyi haszna volt az otthoniaknak, mennyit hittek el , abból, amit mondott, meddig jutottak. Szerette volna, ha sokat. Ha mentői többet. Csak hát más kívánni valamit s más el is érni.

— Mit gondolsz... tapogatózott Pap Lajos

— bemenjek? Beszéljünk együtt?

— Gyere.

Az öreg Kocsis már egy demizson borral várta őket. Szinte megsértődött volna, ha nem kiséri senki hazáig a fiát.

— Gyertek csak beljebb... melegedjetek.

S dörzsölgetve hidegcsipte ujjaikat, megbújva a kemence oldalánál, ravaszkás szemmel figyelték, mit is gondolhatott közben az öreg. Azon meg egyelőre nem is látszott semmi, csak az, hogy büszke fiára.

— Hiszen — mondta reszketősen töltögetve a poharkba — csak jobb ilyenkor már melegen. A kemence mellett!

— Hacsak — folytatta ravaszkásan — ki nem találjátok, ti nagy okosok, hogy a tél helyett is nyár legyen....

S nézte várakozóan a fiát, mintha máris jönne az a csoda-gondolattal. S emelte a poharat koccintásra.

— Vagy ahhoz is pénz kell? — s hunyorgott.

— Ajaj — intett Pap Lajos.

— Ajaj — intett Bence is. Nézte az apját és örült, megölelni szerette volna, mikor megszólalt:

— Nahisz csak keressétek... ami még tőlünk telik, azzal csak segítünk.... Ugyanis csak arra szerezzük... Hogy nektek legyen.

S ahogy zavartan tett vett az öreg, Bence nem tudott meghatódottság nélkül ránézni. Olyasformán érezte, hogy odébbsegitette az apját eg-y lépéssel, előbbre egy jó nagy lépéssel, hog-v érezze, ha egyelőre még csak a fián keresztül is: övé is ez az ország, gondjával, bajával, örömével és. nehézségeivel együtt mindenestől.

Hm. Majd karácsonyra, vagy husvétra meg ha hazajön — mosolygott magában s koccintott apjával — hátha azt is meglátja majd egy kis beszélgetés után, hogy nemcsak a fián keresztül az övé... Akkor majd beszélhetnek sötétről, sárról — bekötőutakról és huszmázsás termésekről — amiket meg kell szüntetni s amiket meg kell teremteni. — Egészségére édesapám, édesanyám — és kiitta a boi'át, nézte a két öreget, akik hamarosan megértik majd, hogy nekik is tartogat még ajándékot ez az uj élet, hiszen alig ötvenévesek.