Amerikai Magyar Szó, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1953-05-01 / 18. szám
fi AMERIKAI MAGYAR SZÓ Május 1, 1&53 ............................................................................ OTTHON Irta: SARKADI IMRE Kocsis Bence mikroszkópi metszetekhez preparátumot készített és éhes volt. Előző nap el- ' felejtett vacsorázni, — illetve olvasott vacsoraidőben s az olvasást abbahagyni rosszabbnak » tiint akkor, mint a nemevés — reggel pedig sietve csak teát ivott, ami rendben is lenne, mert- hiszen egy félnapos, netán egy egésznapos étlen- ség igazán nem számit semmit. De a reggeli postával hazai csomagja érkezett s mig sietve átvette, aláírta az elismervényt, beleszagolt a fonott kosár rejtelmeibe, onnan füstölthus, kolbász, szalonna, tepertőspogácsa illatai szálltak felé s idő már nem volt kibontani, de még csak megnézni se. Reggel óta tolakodóan és újra előjöttek a szagok, azon vette magát észre, hogy még a preparátumba is beleszagol, nem hasonlit-e a iíistöltkolbászéhoz, — ami nem is különös csoda, mert ha az ember alig húsz éves, akkor ezeiet enni. Akkor igen szeret enni. Cigaretaszünetben mondta is a többieknek. -—Gyertek fel este, jött valami hazai csomagom. Azok is nevettek, ő is. örömmel azon, hogy csomag jött, hazai jött, jóizü hurkák, amiket Kocsis néni sajátkezűén tölthetett, nagyszerűen füstölt szalonnák, igazi házi disznósajt; ezt egyébként a legtöbb nem is ismeri, a legtöbb csak a Közért disznósajtot ismeri, ami a vidékiek szerint nincs olyan jó megközelithetően se. Dehát a vidékiek szerint semmi sincs olyan jó, a kolbász se, a szalonna se, Bencét egy darabig ugratták is, hogy narodnyik — narodnyik maradvány, hogy a háziszalonnát jobban szereti, mint a Közért szalonnát. Evvel telt el a cigarettaszünet, Bence hazagondolt s szerette a szüleit —‘.nemcsak mert hogy most egy kosár hazait küldtek, hanem eszébejütött, ami egyébként elég. ritkán, hogy: lám, dolgoznak otthon az öregek, termelnek, disznót vágnak, hogy legyen neki... s persze nemcsak személyszerint neki, lehet hogy a Közértben vehető tojást is az anyja tyúkja tojta. Szóval dolgoznak a parasztok, az otthoniak s jó erre gondolni. Mikor délutánra hazakerült s kibontotta a kosarat, egy levelet is talált benne, amit aztán egyre rosszabb kedvvel olvasott végig. Egyik része a szokásos híradás és kedveskedés volt: vigyázz magadra fiám, ne éjszakázz sokat, nappal is van időd tanulni, ne vedd meg pénzért a napot (mármint a villanyfényt) s itt küldünk egy keveset, tudjuk hogy úgysem sok a koszt, amit ott kaptok. Már ettől is kedvetlen lett Bence, mert mig olvasta, egy darab tepertős pogácsát rágcsálva,, arra gondolt, a levél hangja után arra kellett gondolni, hogy a saját szájuktól megtakarítva kiddik neki. De miért? S mi szükség, hogy őt féltsék az otthoniak a heti kétszer, háromszori hústól, őt az éhezőt?.... Nevetség. A levél másik fele még bosszantóbb volt. “Jó is, hogy hamarosan végzel már fiam ■— írja az anyja, — mert mi itthon úgyis nehezen tartjuk már magunkat, annyi mindent kell beadni, az ember termelni nem győz annyit, amennyit bekivánnának, arra dolgozik csak az ember, hogy semmit se kapjon érte.... még jó, ha néha akad a háznál egy kis apróság... ez, az..” Mérgesen összegyűrte az anyja levelét s később is, amikor bűnbánóan kisimogatta, elrakta, akkor is arra gondolt, hogy szamárság, ostobaság, miket ir össze.... S ahogy megjöttek a többiek, akikkel megetette a hazait, olyanformán érezte magát közben, hogy nem is ő kínálja ezeket a kolbásszal, szalonnával, hanem ezek őt... vagy ki tudja, kié ez a kosár hazai, hiszen nyilvánvaló, hogy az anyja kuporgat otthon, gyűjt s esetleg éppen a begyűjtéstől igyekszik megmenteni, amit neki küldjön. Hát kinek van erre szüksége? Neki? Neki ugyan nem. 2 November elején, hogy. a háromnapos szünnap volt, hirtelen elhatározta, hogy hazautazik. A menza- meg a szállódijon kívül megvolt még majdnem az egész ösztöndija. Útiköltség oda- vissza hetven-hetvenöt forint — még mindig marad pénze. Az utazás egyébként is öröm----ilyenkor novemberben, mikor az ember már beszorul a ’ szobába, a jobban vagy kevésbbé fütött szobába, akkor mégis elkezd vágyni egy kis otthoni levegőre, friss esős' szél, a vizes földekről jövő havaseső szagára, arra, hogy kerülgesse a sarat a dülőuton s arra — akármilyen furcsán, romantikusan hangzik is, — hogy beleszagoljon otthon a szoba kemencelehelletü melegébe. — Egykét évig, vagy mondjuk öt-tiz évig igy lesz még — gondolta Bence a vonaton s rágyújtott — aztán majd kicserélik otthon apámék is a kemencét, elébb cserépkályhára, aztán ki tudja, tiz év múlva etázsfütésre.... Na, azért mégis, azt majd csak sokkal később, de mindegy is, ne ezen törje az ember a fejét. Nem is ezen törte /a fejét, hanem ahogy el tudott helyezkedni kényelmesen az ablak mellett, kiszedett az aktatáskájából egy szakcikket, azt kezdte volna olvasni. Az ilyen fárasztó is, nehéz is. Az ember csak áltatja magát, hogy a megértéshez már eleget tud oroszul, örvendezik, ha van mondat, amit elsőre egészében megért, aztán az ötvenedik mondatnál érzi, hogy mégis jobb Jenne magyarul... ami persze ábránd, merthiszen lefordítva kevés van, éppen csak annyi, amennyi a tananyag, annál pedig többre kell törekedni az embernek. Lapozgatott a szótárban és forditgatott egy darabig, a vonat közben haladt, havaseső csapkodta az ablaküveget, lucskos, ragadós sárral borított tájak maradtak el egymásután s Bence kibámészkodva az ablakon azon gondolkozott, hogy mennyi pénz és mennyi munka kell még ide. Merthiszen nyilvánvaló, hogy Pasteur csak egy részét látta az igazságnak. A fertőzés nemcsak a fertőző baktérium és a megfertőzendő sejt ügye — nyilvánvaló, hogy az egész szervezet ügye. Nem jön létre fertőzés, ha a szervezet egésze ellenálló, egészséges- és harmonikus. S különben is: egyáltalán nem jön létre fertőzés, ha a fertőzött helyekhez vezető idegszálakat lezárják, megbénítják. Az idegek, persze, hogy az idegek... Egyik- másik fiziológus már Pavlov előtt is tudta, hogy ha a kutya agyában megsért egy bizonyos pontot, az a kutya gyomorfekélyt kap. Ez már régen nem titok. De az ok? Ma már az ok is többé-kevésbbé nyilvánvaló — tudjuk már az okot is, vagy legalább is sejtjük, nagyjából tudjuk... Milyen nehéz is ezt határozottan, egészen kétségtelenül tudni s milyen nehéz még a tudás után is felhasználni a gyógyászatban. Hány és hány ezer mikroszkópi metszet kell a legegyszerűbb sejtelváltozás igazolására és hol van még akkor is ettől a gyógyászat, a végeredmény. S mennyi pénz kell ehhez! Künn az ablak előtt pedig elsuhantak tovább a kopott kis tanyák, mind megannyi maradványa a múltnak, az ember futtában nézve alig vehet észre még különbséget a ma és a tegnap tanyavilága közt, ez persze majd nagyobbrészt a következő ötéves terv feladata lesz — de ez is mennyi munka mennyi pénz! Arra gondolt, hogy a számára ez világos, nem is tudja a dolgot másképpen elképzelni, minthogy dolgozni s egy kicsit szerényebben élni. Igende — szinte lelkiismeretfurdalással állapíthatta meg, hogy hiszen a ő munkája egyelőre... ő ugyan még semmi mással nem járul hozzá ehhez a nagy feladathoz, mint, hogy napról napra becsületesen tanul, közben kosztja van, meleg szobája, cigarettája s ha kell, ha soká fennmarad feketére is telik. S mindez az állam költségén, vagyhát magyarán móndva: dolgozó emberek százezreinek a költségén, azoknak a hozzájárulásából. És az otthoniak ? Mosolygott a gondolattól, hogy az anyjának mennyivel fontosabb lehet egypár tojás, mint az egész nervizmus, amiről nem is tud — vagy mint az egész mezőgazdasági újjászervezés, amiben biztosan nem nagyon hisz. S a maga módján igaza is lenne, nem lehet addig a szemére vetni semmit, amig meg nem győzik, amíg meg nem győződik ezekről az élvezetesen nagy távlatokról... amig a tanyakeritésig terjed a számára a világ, a gyermekei boldogulásáig az egész emberiség. Alkonyodott, mire a vonat megérkezett, amikorra az állomástól a faluig vezető utón végigbotorkált a tócsákat kerülgetve, be is sötétedett. Felgyürte a ballonja gallérját s nagy imbolygó léptekkel igyekezett hazafelé, bár tulajdonképpen már az állomástól kezdve otthon érezte magát. Az utón a félig kidőlt görbe akácfa s a járda csorba téglái mind gyermekkori emlékként ölelték körül, mint maga az otthon. S az apró ablakok mögül hunyorgó fények mintha az éjszakai nyugalomra készülő falu ezernyi szív- dobbanása volna. Hónapok óta nem volt otthon, úgyhogy most némi várakozó meghatottsággal kerülgette félcipőjében a sarat. Várakozóan, nemcsak az anyja, apja felé, hanem úgyszólván az egész falu felé, akik mind, majd mind olyanok, akár apja, anyja lennének. Mind tartotta a vállát, hogy segítse, emelje: eredj öcskös, tanulj, igyekezz.. S az apró házakban pislákoló fények mind egy-egy ilyen testvért, barátot jeleznek, minden munkába görbült váll, reuma összehúzta kérges marok segített egy-egy centivel az eiőbbrejutásában. ^ 3 * A sarkon találkozott az első ismerőssel, Pap Lajossal. Majdnem feldöntötték egymást. — Lajos bátyám? Jóestét. — Nézzed már, te vagy? Kezetráztak, együtt indultak tovább. Tapogatóztak a kérdésekkel. — Hát mi van itthon? Halad valahogy, dehát ti? Ti mit csináltok odafenn? — Tanulunk, meg megint tanulunk. Bence tanácstalanul taposta a sarat s félig- meddig zavarban volt, hogy itt van ez a Pap Lajos is, lehet vagy huszonnyolc, harminc éves, fiatalember s eddig sohse jutott eszébe, hogy hogy másképp szólítsa, mint Lajos bátyjának — s magázza. Ami nem egyéb, mint a tegnaphoz való szolgai ragaszkodás, hisz nem vitás, hogy ővele egykorú, tizennyolc, húszéves lányok is vannak már, gépállomáson, szövetkezetben, akik tegezik vagy visszategezik. . Dehát mit töri ezen a fejét? Hiszen olyan egyszerű. Rágyújtott egy cigárettára, kínálta a másikat is, mindjárt meg is kérdezte: — Hát ti? Hogy vagytok otthon? — Jól, elvtárs — nevetett Pap Lajos és előre engedte Bencét egy különösen keskeny, sáros útszakaszon, — Menjél csak mindig a fal mellett, vigyázz, el ne csússzál. Várjál csak, in- nem már jobb kimenni a kocsiutra, ott van ugyan egy kis latyak, de legalább kövön jár az ember. S kimentek oda. Derék, kitűnő ember volt ez a Pap Lajos, Bence mindjárt arra gondolt, öröm vele beszélgetni. A fiáról kezdett beszélni. — Nyolc éves, de olyan annak a feje, mint a tíiz, a láng, Egyszer elég, ha elolvas valamit. Abból professzor lesz, meglásd. Sóhajtott is egy kicsit irigykedve, hogy hej, nagy dolog ez a tudomány, lennék csak annyi idős mint te, én is ott lennék közietek. Annyira összebarátkoztak, hogy a templom sarkán, a földmüvesszövetkezet mellett, Pap Lajos be is invitálta Bencét: gyere igyunk meg egy féldecit. « S a féldeci megivása közben elkérdezgetett mindenféléről, a tananyagról is, meg arról is, hogy az eddig tanultakból ugyan mit tudna a gyakorlatban hasznosítani már. Hát az embernél nem is, de például állatnál? Mégis csak jobban ért a biológiához, mint más. A végén pedig meg is hívta Bencét: jöjjön ki a szövetkeztbe, ha itthon lesz még két napig, tartson a tagságnak előadást. Hát arról, olyasmiről persze, aminek ők is hasznát vehetik — biztatta -—, amivel okosabbak lesznek a maguk szakmáiban — dehát csak találsz ilyet? Nem? Na ugye, hogy igen. Gyere csak, kocsit küldök érted holnap délután. Búcsúzóul aztán, mikor a következő sarkon elváltak, avval rázta meg a kezét: — Te Bence... hanem szólj otthon az#öre- geknek. — Már... hogyhogy? — Nem akarják érteni, sehogyse csinálja jól édesapád.... — mondta tapintatosan, de aztán látta, hogy nem lehet itt úgyse tapintatosan jutni el az igazságig, hát vállvonogatva hozzátette: egyre csak halogat, spekulál, szégyentáblán a neve.. Elmarad miatta a falu is á begyűjtéssel. Beszélj velük. / Evvel elváltak. ..4. “Beszélj velük” — de hiszen ez volt a Bence szándéka is. Csakhát könyebb azt otthon Pesten elhatározni, vagy a sáros utcasarkon, még hazaérkezés előtt rámondani az igent -— bezzeg más minden mindjárt, ahogy hazaér. Az anyjának, ahogy félig sírva nagy ideges izgalmában, bújik meg a karja közt — neki mondja, hogy: ejnye a falu szégyenei vagytok? Vagy az apjánál kezdve avval, hogy: ejnye édesapám... rosszat hallottam... s mondja azt akkor, amikor az öreg a kézfogás után egy kis csomag vágott dohányt kezd előkotorni az ágy alatti ládából, hogy: gyere
