Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)
1952-12-19 / 9. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ December 19, 1952 A IN HON DÓ' VAGYOK... Szebenyei József rovata — Erről is, arról is — A mirrap az jutott eszembe a Népszava kicsempészésével kapcsolatban, hogy mi történt volna, ha tegyük fel a New York Times-ot megvette volna egy^texasi milliomos, elvitte volna mondjuk Dallas városába és onnan küldte volna minden reggel New Yorkba. Mit szóltak volna hozzá -az olvasók, a hirdetőkről nem is szólva? Gondolom nem tetszett völlina nekik, hogy dallasi híreket kapnak és a Macy meg a Gimbels is haragudtak- volna, hogy dallasi kosztűmereket küld nekik a drága hirdetési dohányért a N. Y. Times. Még ha megmondta volna az uj tulajdonos, hogy elviszik a lapot Dallas, Texasba, nem volna, semmi baj, de csak már jóval azután jelentette be, hogy elvitték a new yorki napilapot Cleveland- ba. . . pardon már a Magyar Népszaváról van szó, nem a Timesről. Nekem becs szavamra nem hiányzik. Én nem vettem a kezembe még akkor sem már vagy tiz év óta, mikor az orrom alá nyomták, pláne mikor nyilas szerkesztőket rakott az élére a nemrég elhunyt Szántó főszerkesztő ur, Gombos ur közvetlen elődje. Node annyi baj legyen. ★ A múlt heti Magyar Szóban volt egy nagyon szép levél egyik olvasónktól, aki azt javasolta, hogy legyünk udvariasak, finomak, az Írásainkban, amikor az ellenfeleinkkel vitatkozunk. Gondolom ezt főleg énrám vonatkoztatta, mert említett is egy bizonyos Jóskát a levelében több ízben és én azt persze magamra vettem. Azóta, — talán veszik is észre a tisztelt olvasóim, — nagyon vigyázok a szájamra és csak akkor irok valami illetlent ha nagyon mérges vagyok. Most már arra is vigyázok, hogy még akkor se Írjak le valami bántó hangú szót, ha nagyon dühös vagyok, mert valaki meg azt mondta már száz évvel ezelőtt, hogy a dühös és goromba embernek soha sincs igaza. Hát ezt ugyan kétlem, de az bizonyos, hogy mérgesen nem szabad vitatkozni és minél finomabban és kedvesebben szidja az ember a másik pasit, annál, sőt ha meg is simogatja a rücskös pofázmányát az illetőnek, annál szívesebben olvassák, annál nagyobb szeretettel és csodálkozással halgatják. Tehát ebből kifolyólag én elhatároztam, hogy aki nálamnál finomabb és udvariasabb lesz ezentúl, az már csal és aki engem még egyszer vádolni mer a fasiszta oldalról azzal, hogy goromba és illetlen író*vagyok, annak úgy csavarom ki a nyakát, hogy még az ükunokája is megemlegeti azt az ánti... Na tessék. Nem tudok leszokni ilyen gyorsan. . . de majd idővel talán. . . ★ Néhány szót az amerikai magyar vidéki fasiszta lapokról — van egy tucat belőlük, — Itt van például egy Dienes nevű alak, aki a New brunswicki Magyar Hírnököt “szerkeszti", két f'őattrakciőja van a lapnak. A fő-fő érdekesség benne az, hogy mikor tart istentiszteletet a 11-ik uccai new yorki református egyház, vagyis az ismert Ladányi nevii náci pap egynáza. Képzeljék mennyien rohannak New Yorkba a Ladányit hallgatni New Brunswickról. Mintha ott a közvetlen közelben nem volna egy hasonszőrű Ladányi. Sőt, tucatjával. A másik főattrakciója az, hogy hol és mennyiért lehet megrendelni a müncheni nyilas újságot, amit Hungáriának hívnak. A regényét meg úgy nevezi az írója, hogy “Álmában is Hazudik.” Ez az egyetlen igaz szó a Dienes ur lapjában. A clevelandi Szabadság közöl egy regényt aminek az a cime, hogy “A Halál árnyékában,, vagy A Cselszövés Iskolája.” Az embernek a new yorki Népszava cselszövött kiszöktetése jut az eszébe. Most csak egy dolog miatt aggódom úgy magamban és éjszakánként gyakran felriadok az álmomból. Mióta a múlt héten Gombos urat kinevezték lóverseny komiszárnak ott Ohióban, félős, hogy a Népszava olvasóitól bejövő tiz dollárokat esetleg ellóversenyezi, ami nem volna szép tőle. Mert eddig mindig jól viselte magát a gemblizés terén, nem kártyázott és nem lóversenyezett, sőt, összegyűjtötte a keresetét és szépen meg is szedte magát. Viszont az is lehetséges, hogy most, mint afféle főlóversenyes bizottsági ÁDVENTI IGEHIRDETÉS Ádventben a gyülekezetek elé toppan a biblia lapjai közül egy megjelenésére nézve bárdo- latlan ember: Keresztelő János. Réges-régen elköltözött mar a halandó emberek utján, de ilyenkor újból és újból feltámad. A gyülekezetek ismeretlen ismerőse ő. Tudjuk róla, hogy pusztai széltől cserzett orcája egy cseppet sem hasonlított az akkori vallásos világ előkelőinek arcához. Olykor elszántság, olykor szánakozás, olykor gyűlölet sugározhatott erről az arcról. Elszánttá - igazságának rendíthetetlen tudata tette, szána- kozóvá a sokaság iránti szeretet, gyűlölővé a képmutatás minden rendű és rangú megnyilvánulásával szemben érzett ellenszenv. Jelleme sziklaszilárd volt. Nem szélingatta nádszál ő. Kerülte a puha ruhát s a teveszőr lebernyeg, amelyet viselt, s amely különösképpen parlagivá tette, arra mutat, hogy gondolkodásában, beszédében, cselekedetében is irtózott a felesleges cicomától. János, ez a szűkszavúan szókimondó próféta nem volt érdekes, ember. Elsősorban azért nem, mert akkortájt az ilyenféle pusztalakó különcből nem kevés járt-kelt Judea vidékén, A korszak, amelyben élt, uj korszak viselőse volt: bomló- romló világ, amely méhében hordozta az uj vallási, kulturális és társadalmi formákat. Az a terhes időszak felszínre dobott egy sereg megszállott kuruzslót, vándorprófétát, csodadoktort és népámitót, akik egytől-egyig azzal gérálták magukat, hogy ők a jövendő tudói, az isteni kijelentés, az úgynevezett misztérium beavatottai és hirdetői, az ő vallási nézeteik váltják meg majd a világot. Keresztelő Jánosnak volt tehát egy sereg kortársa, aki életmódjában, modorában, viseletében hasonlított hózzá. Nem tűnt fel ezek között. Mi vonzotta hát az emberiséget Keresztelő Jánoshoz, ehhez a fésületlen vadóchoz, aki sáskát és erdei mézet evett, bőrövet hordott, éppen nem furakodott a lúggal, mert amikor szólásra bírták, ugyancsak megmosta hallgatói fejét. Bizony nem hizelkedéssel édesgette magához Judea lakóit. Mondhatni, látszólag mindent megtett, hogy ne legyen senkije, s magános farkasként élje az életét. Szinte taszított egy-egy szava, amikor például ilyeneket mondott a farizeusoknak és sadduceusoknak, akik közül sokan mentek hozzá: “Mérges kígyóknak fajzatai”. Máskor egyenesen fenyegetőzött. Fejszéről beszélt, amely kivágja a gyümölcsfélén emberek élete fájának gyökerét, vagy szórólapátot emlegetett, amely egykönnyen az “olthatatlan tüzbe” hajítja a könnyebb fajsúlyú, pelyvaembereket. Keresztelő Jánosnak az evangéliumokban megörökített élete igy vall előttünk e dolog felől: Én vagyok a szó, amely felcsendül, megrezegteti a levegőt, majd elcsitul; a rezgések eltűnnek, hogy helyet adjanak a gondolatnak, amely a szó ruhájában jelentkezett. Én vagyok a kéz, amely előre mutat s lehanyatlik; senki sem emlékszik már a kézre, de éberen él a jó irány emlékezete abban, aki látta a kezet. Én vagyok a szem, mely előtt felcsillant a látomás; a szem látása meggyöngülhet, mégis mindhalálig a nagyszerű látomás igézetét tükrözi. Én vagyok a szív, amely megérzett, felfogott valamit s mig csak el nem pihen, tudni sem akar egyébről. így vall Keresztelő János élete: az a titkom, hogy egyáltalán nincs titkom; életem olyan, mint egy nyitott könyv, amelyben rólam magamról egy sor, egy szó, egy betű sincs Írva, mert nem magamé és nem magamért vagyok. Az egyház akkor teljesiti isteni rendeltetését, — ha éppen úgy, mint Keresztelő János, — ügyét, tervét, programmját nem önmagában, hanem magán kívül találja meg, s ez az önmagán kívül eső hatalmas ügy, terv és programm leikévé, testévé, vérévé, akaratává, cselekedetévé, vezér, a többinek akar jópéldával előrejárni, hogy azok is lóversenyezzenek, mert gondolom onnan is jön egy kis jövedelem, nemcsak a nyomdából meg az újságból. Azért nem tudok aludni mostanában, mert az ilyen lóversenyző mánia igen ragadós és félek, hogy a Szabadság meg az ál-Népszava olvasói is rászoknak majd a lovakra és itt állunk egy kifosztott amerikai magyarsággal — megfürödve. Az a statisztika, hogy több embert tettek már tönkre a versenylovak, mint a tőzsde, pedig az se kiskutya ezen a térén. MAGYAR KIÁLLÍTÁS NEW YORKBAN A Bartók Béla Társaság által rendezett magyar népművészeti kiállítás a new yorki kultúráiét eseménye. Nem győzzük elég nyomatékosan felhívni olvasóink figyelmét, hogy ne mulasszák el megtekinteni a ésupán a hónap végéig látható kiálitást, amelynek egyik termében ízelítőt kapunk a nép egyszerű fiai által készített használati tárgyakból, két másik termében pedig pano- rámaszerüen összeállított, nagy fényképek mutatják be az'uj, népi Magyarország életét. A fazekasság Magyarországon különösen a 19. század második felétől kezdve indult fejlődésnek. . Agyagból készült fazekakat, lábasokat, magasabb fokon tálakat, köcsögöket,' legfejlettebb fokon pedig korsókat, vázákat készítettek, amelyeket színekben gazdag festés éá fényes máz diszit. Ezeknek stílusa vidékenként változik. Ötven évvel ezelőtt még többezef fazekas dolgozott az országban, ma már csak 150, mert voltaképpen a gyári termelés legyőzte az egyszerű eszközökkel. többnyire forgó korongon készült tárgyak kézi előállítását. Készítőik szekéren vitték egyéni alkotásaikat faluról-falura, vagy vásárokba és cserében értékesítették. A szilieket nem festették hanem — többnyire nők -— “iróká”-val csurgatták és kemencékben égették. Csak meghatottsággal lehet nézni ezeket az egyszerű, ízléses müveket, a nép gyakorlati és művészi szépérzékének alkotásait, színgazdagságát, formaötleteit. Ugyanez az alkotó erő és diszitőképesség nyilvánul meg a különféle vidékekről származó szőttesek és női ruhafélék változatosságában. A fényképek megtekintése -felér egy kis utazással a népi Magyarországon. Magyar tájak mosolyognak felénk, a termőföldeken dolgozó izmos férfiak, mosolygó nők és leányok alakjaival. Látjuk a zakatoló gyárakat, látjuk a szén fejtését a bányákban, a 100,000 személy befogadására alkalmas Népstádiont, az épülő földalattit, kórházakat, nyaralókat, gyönyörű munkásházakat, iskolákat, kulturházakat, a gyermekgondozók életét a pufók, egészséges, kacagó gyermekekkel, a dolgozó, a pihenő, a szórakozó embereket. Szemünk előtt tények sorakoznak fel, amelyeket letagadni nem lehet. Egy felfelé Ívelő, dolgozó ország tényei. A Bartók Béla Társaság kiállítása úttörő munka, amely példaképpen állhat más nemzetiségek előtt. Ez a serényen dolgozó, művészbarátokból álló független csoport már több koncertet is rendezett, ahol a magyar népzene és az annak hatása alatt álló nagy magyar zeneszerzők müveit mutatta be fiatal művészekkel. Bartók Béla neve is a népi gyökerekből származó és gazdagodó művészetek halhatatlan jelképe. dr. p. b. *4+ *+♦ ♦$* *$♦ ♦$» *$* *J* ♦$» *í4 *í4 *£4 *í* *1* **♦ 4+ *t* *•** **4 *£* *£•*■ *£4 *í4 4* *t* *í4 tehát legbelső ügyévé, tervévé és programjává válik. Az egyház szolgálata a mi nemzedékünk idejében ebben a vonatkozásban az, hogy előbbre segítse az élet, a béke és a derűs jövő ügyét. Valóban szolgálja, tehát ne a maga látszólagos érdekeinek a bűvölete alatt éljen. Az, egyház lássa meg, hogy saját jólfelfogott érdeke a békés, biztonságos és derűs jövő előkészítése. Mert az ország, a nép, az emberiség békéje és jóléte az egyház békéje és jóléte, is. Annak a szép tervnek, hogy a háborút eltá- volitsuk a mi nemzedékünk életéből, s a nemzetközi helyzet vitás kérdéseit erőnek-erejével a békés tárgyalások medrébe tereljük, az emberiség százmilliói örülnek s mindenre készek, hogy a terv valóra váljék. De vannak ennek a tervnek ellenségei és aggályai is, amelyek, mint hegyek és szakadékok útját állják. Ezekre is vonatkoznak Keresztelő János szavai: “Készítsétek meg az Urnák útját, egyengessétek az ő ösvényeit. Minden völgy betöltetik, minden hegy és halom meg- alacsonyittatik és az egyenetlenek egyenesekké és a göröngyös utak simákká lesznek.” Egyházunknak úgy kell imádkoznia és szolgálnia, a magyar református egyház hivő és engedelmes fiainak és leányainak úgy kell elvégezni mindennapi munkájukat, hogy engedelmes életükkel az egész világon élő keresztyén atyafi- ság figyelmét rátereljék erre a nagy ügyre, az emberiség nagy ügyére, Isten nagy ügyére, hogy hittestvéreink széles e világon hozzájáruljanak a béke útját akadályozó hegyek és halmok sok fáradsággal, sok harccal és áldozattal járó kiegye- nesitéséhez. FEKETE SÁNDOR (Budapest.)
