Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)

1952-10-24 / 1. szám

October 24, 1952

AM 1RIKAI MAGYAR SZÓ

9

Móricz Zsigmand:

Kézfoyv

KIFELÉ, KIFELÉ, apró szentek, semmi szükség’ rátok láb alatt. Nézze meg az ember, be fagyosak. No bizony most fagy le a csikó szarva.

Két öklörnnyi csöppség görbére huzza a száját és kisomfordál a pitvarból. A nagylány pedig behinti szép sárga homokkal a ház földjét, a friss tapasztást. .Szombat este van, ilyenkor kikergetnek mindenkit a házból a tapasztó asszonyok.

Odakint az apróság úgy fagyoskodik, mintha muszáj' volna vele. Mintha nem is ők volnának, akiket a világért sem lehet máskor becsalogatni a hidegből.

Szerteszét az egész család. A gazda az utca közepén ácsorog Kákány Danival, az anyjok meg oda van Tót Boresáéknál, ahol ma kézfogó lesz. A legényfiu az ólban motoz, a “nagyanyám” az udvar hátulján rakogatja össze a kórót s közben mohog az unokáira, akik tudnak lomolni, de nem takarítani. A süldőfiu a kézí'ogós ház ajtajában lesi a szót. Ez a nagy esemény foglalkoztatja különben ma az egész világot.

Alkonyodik erősen, a nap gyorsan megy fel a falon, az árnyék egyre hüvösödik.

Magas szál legény állít be a kis kapun. Ócska guba van rajta, de azért messze látszik, hogy ott lesz a kézfogóban az este.

— Boka Lajos bácsi jön — szalad be az egyik kis gyerek és suttogva jelenti az újságot.

A nagy legény megáll a ház előtt.

— Hol van Berti ? — kérdi a fiuktól.

— Az ólba!... — sivitja mindakettő.

— Az ólba ?...

Elindul, újra megáll. Nem Bertivel van neki szólni valója, hanem azzal a nagylánnyal, akinek odabenn ma annyi a dolga, hogy a félvilágért se nézne ki.

— Az ólba van? — kérdi újra a legény. A két kölyök erősen bizonygat a fejével.

— Hát odabe ki van?

— Rozi.

— Hát még?-— Csak Rozi. Tapaszt. Nem szabad bemenni.

A legény egyet köszörül a torkán, nagyot gondol s belép a pitvarba. Megbiccehti a fejét és beköszön a sötét szobába.

— Jó estét.

Egy percig semmi nesz. Akkor kiszól a lány:

— Berti az ólba van.

— Hallottam.

Azzal csak menne befelé, de a lány nem tűri.

— Nem lehet bejönni. Nem azért tapasztottam, hogy maga patkója felvágja.

A legény megáll a küszöbön, kalapja éppen a szemöldökfát éri. Nehéz kezével kétfelé törüli kis bajuszát és neheztelve szól:

— Te se bántad mindig, ha az én patkóm felvágta a házatok földjét.

— Elég, ha most bánom.

— Rozi, — szól keményen felfortyanva a legény — eljössz?

— Hová? — kérdi dacosan a lány.

De már ekkor nem bánja a fiú, akárhogy fel is vágja a patkó a földet, két-három lépéssel benn van a lány mellett, megfogja a felgyürt ujjból szabadon álló szép gömbölyű kart, hogy minden ujja belevág a húsba s minden szó után görcsösebben markolva meg, rekedten mondja:

— Ha el nem jössz, Rozi, az Isten legyen'tr- ?almas, kegyelmes minden jó léleknek.

Azzal gyöngén megrázza a lányt, sarkon for :lul és kimegy.

Odakint megrázza magán a gubát s az ól fe- é ballag. Bent az eladó leveri tenyeréről a homokot, legyűri a ruha ujját, nem akarja, hogy megássák a szoritás helyét, s kezefejét odaszoritja ‘gő arcához. Lehajol és a legény patkójának a lyomát szépen elsimítja mezitlábbal és sűrűbben linti be homokkal.

A nagyanyó jön be a pitvarba egy csomó kó- óval. Száraz, töpörödött, zsémbes asszony.

— Még sincs meg az a ház, Rozi? Ez a púja negfázik már ideki. Azóta fel lehetett volna su- olni a templomot is.

— Megvan már, csak ne dorombolják — szól i a lány mérgesen. Az öregasszony érzi, hogy itt agy dolog lehetett.

Egyenként előkerülnek mindnyájan. Az öreg űzet rak a száraz kóróból a tüzelőbe, az apróság örülállja és zsizsegnek a tűznek.

Betoppan a szomszéd menyecske,.„aki mindig sürvit, mintha ezer dolga volna, pedig most is csak az-hozta ide, hogy meglátta az elébbi vendéget.

— Jaj, de hideg van, mintha csak tél volna!

— dörzsölgeti a kezét a láng fölött. — No, Rozi. hogy járjuk ma a kalamajkát?

— Be jó kedve van, — dörmögl a lány — felőlem járhatja akárki.

Azzal kifordul a szobából.

— Rossz kedvvel van a lelkem. ,

—- Itt volt a Lajos, — suttogja a vénasz- szony — összepereltek, szólni sem lehet most hozzá.

— Óh. . . óh. . . nagy a szerelem! — szólt a

szomszédasszony. ,

—- De csak tartsa ki magát — bólingat az öregasszony.

Azzal felkapaszkodik a padkára, onnan a tőere, a kemence mellé, ott az ő helye egész télen át, onnan zsörtölődik az egész teremtett világra.

Jön az iskolásfiu, van elevenség mindjárt. Tud az beszélni mindent, tüesköt-bogarat,. csak legyen, aki hallgassa. Most is elősorolja az egész előkészületet, ami a kézfogós háznál van. A nagyanyja nem is tudja megállani, hogy azt ne mondja rá:

— Ó jó fiú, ne tudj már mindent.

Rozi is bekerül egyszer, leül a padkára, de tudja Isten, mire gondol.

— Hát te mikor készülsz már? —- szólt rá a nagyanyja.

— A. szép lány megrántja a vállát. Nem szól.

— Tán te még nem is akarsz menni ?

* — Nem hát.

— Ó, ó, be kitartó vagy.

— Mér ne mennél — szól bele a szomszéd menyecske is. — A menyasszony holtig megharagszik rád, ha elmaradsz.

— Ha haragszik, majd megbékül — vágta rá hetykén a lány.

Az iskolásfiu belekottyan:

— Majd elmegyek én.

— Hászen téged is várnak ott éppen. Ezt eltaláltad — kacag a menyecske. — Nálad nélkül meg se is esne.

• — Nem hát.

Csönd lett. Az asszonyok arra gondoltak, hogy lehetne megbékéltetni a lányt, mig baj nincs a dologból. Akkor csak megszólal a fiú:

— Boka Lajos bandát rendelt.

— Hallgass mán jó lélek, csak nem?

— No, akkor el is megy a Rozi.

— Én elmegyek, azt tudom — kotyog a'kis legény,

— Jaj, csak ne járna már annyit a malom

— bosszankodik meg a nagyanyó. — Ilyen kis fiú, oszt má mindenbe szer.

— A’ hát, — rakoncátlankodik a fattyú — éppen nekem rendelte a bandát, én táncoltatom meg Kis Birit.

— Né, né, a kis kokas. Be piros a taréjjal

A fiú nénjének esett:

— Accide a csipkés kis kendőm.

— Majd elmégy.

— Nooo. Nagyanyám mondja neki, hogy adja ide.

— Eredj igy, ha akarsz.

— Én igy nem megyek. Én rám ne mutasson »ujjal a világ —, morcoskodott a fiú.

— Add már oda neki, legalább elhordja a

kánya — szólt a nagyanyja.

Rozi belenyúl a komót fiába,, odalökte neki a zsebkendőt s hozzáfogott a mécs gyenge világánál horgolni. Ä fiú, mint a héja a csirkét, felkapta a kis kendőt. Odabiggyesztette a felső zsebébe és azzal, mint aki tetötöl-talpig-gálában-van, legényesen illegecte magát a kisebb gyerekek örömére, aztán elment.

— Hát te nem készülsz?

Rozi tovább horgolt.

Kinos csönd volt. Az öregasszony a vendégnek szögöt! valamit, a gyerekek kenyeret majmoltak 's a Rozi horgolásában egyik szem a má- *k után gyürüződott fel.

Egyszerre csak kinyílt az ajtó és a Jóska gyerek bukik be rajta lélekszakadva. Az arca ki volt pirulva, a szeme ragyogott s alig érte, hogy betegye az ajtót, már kiáltotta:

— Rozi, azt mondta Boka Lajos, hogy gyere rögtön, mert, ha ő jön érted, a hajadnál fogva visz a kézfogóra.

A lány felugrott a székről, iszunyuan lángba borült az arca s villogó szemmel kiáltotta:

— A kutyájának parancsol, nem nekem. Mondd ideg neki, hogy többet a szemem elé ne kerüljön, mert níry hátat fordítok neki, hogy sose lát többet. Gyalázatos.

♦

A fiú leforrázva állt nénje előtt s kikullogott az ajtón. Mehr, ahonnan jött.

Idebent senki sem szólalt meg. Mintha mindenki várta volna a folytatást.

Később az öregasszony ezt súgta a másiknak:

— A biró annyáról való bátyja? Boka Lajosnak, első család...

Rozinak megrándult- a szemöldöke- s; ők elhallgattak. A menyecske raM£ a tűzre, az öregasszony pedig nagyokat sóhajtozott.

Egyszercsak újra nyilik a pitvarajtó. A fiatal asszony megszólal:

— Béni bátyám jön haza.

Nem ő jött. Kopogtatnak, az ajtón. A Rozi arca lángbaborul újra- s még..hevesebben kezd dolgozni. Az öregasszony szól:

Boka Lajos lép be.

Rozi felugrik.

— Mit akar itt?.-.. — s csakúgy reszket a dühtől. A legény megáll.

— Jó estét kívánok Zsuzsi néném.

— Jó estét Lajos...

De már ekkor'a leány újra kiált:

— Mit akar itt?...

— Rozi, — szól csendesen a legény — csak azért jöttem, hogy megmondjam, hogy a fiú nem jól mondta, mer én nem azt mondtam... mer én nem is mondtam egy szót se, csak azt, Rozi, hogy gyere el Rozi.

A szép lány megjuhászkodik, lecsendesül, megszelídül. De azért megrántja a vállát. Lesütött szemmel, félrefordulva, ajkbiggyesztve szól:

— De ha nincs kedvem, minek menjek?

— Majd.lesz ott kedved, Rozi. — kap az engedő szón a legény — as istenfáját symak a cigánynak, ha még kedvet se csinál.

— Erigy lányom, — szól az öregasszony is. — Addig mulass, mig fiatal vagy. Bezzeg mennék én, csak a helyedbe vónék. Bánnám is én, ha a vénség ittmarad a patkán.

— Erigy, Rozi — biztatja a sógomé ja is. — Én is mennék, de már nekem lefújtak. Majd nem mégy te se jövő farsangon, meglásd.

A legény odakacsint a menyecske szemébe úgy hamiskásan:

— A meglehet.

Rozi is megszólal, mert unja a sok biztatást:

— No csak menjen. Én is megyek.

— Megvárlak.

A menyecske feláll és a hátára ver.

— Ó sülülü, csak nem fogunk tán egy ilyen guba előtt öltözködni. Várjunk még avval, hogy mécsest tartson a fekete guba.

A legény édesdeden mosolyog s szól:

— No, hát akkor megyek. De nem haragszol, Rozi ?

— No ki mán, nem kell annyit prézsmitálni, ki, ki, ne töltsük az időt.

A legény engedi magát kituszkoltatni s egy perc múlva már hallik az udvaron a vig füttye, amint halad a lakodalmas ház felé. Azt is jelenti ez a fütty, hogy megtartja a tiszességet, nem leskelő- dik, nem ácsorog a kapuba.

Rozit pedig öltözteti a két asszony, az öreg meg a fiatal és siirü hunvorgatás közt súgják egymásnak:

— Itt kézfogó lesz.

(1907)