Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)
1952-10-31 / 2. szám
October 31, 1952 AMERIKAI MAGYAR SZÓ ZOLA EMIL: Elveteti mag Ötven évvel ezelőtt halt meg Zola, a nagy francia kritikai realista. Erre emlékezve közöljük az alábbi részletet hatalmas müvéből, a Germinál-ból. A pénztár egy kis négyszögletes szobában volt, melyet egy rácsfal választott ketté. A fal mellé padok voltak állítva, melyeken öt-hat munkás ott állott előtte levett kalappal. A jobboldali pad fölött azon frissen volt felragasztja a füstös szürkés falra egy sárga hirdetmény ; a falragasz előtt haladtak el a munkások reggel óta szakadatlan sorban. Jöttek kettesével, hármasává, megállották a falragasz előtt, aztán tovább mentek minden szó nélkül; csak válluk görbedt előre és sülyedt alá egy vonalnyit, mintha gerincük össze lett volna törve. Most szintén állott a falragasz előtt két bányász; egyik fiatal, szélesfejü, a másik hosz- szu öreg, kinek arcán meglátszott a vénség. Egyikük sem tuclot olvasni, a fiatal betűzött valamit, legalább ajkát mozgatta, az öreg megelégedett azzal, hogy* nézte bárgyún a falragaszt. Sokan megbámulták már azt a hirdetményt, anélkül, hogy megértették volna. ~ Olvasd fel, hadd hallom — moná Maheu, aki a betüismerésben magát elég erősen nem érezte. Etienne olvasni kezdé a falragaszt. Nem olvasna ott lassabban hé! — kiáltott a pénztárnok. — Az ember nem érti a saját szavát sem. Etienne folytatta a hirdetés olvasását, anélkül, hogy e megjegyzéssel törődött volna. Hangja reszketett, amíg olvasott, aztán valamennyien némán ráméredtek a hirdetményre. Az öreg és fiatal bányász még vártak egy ideig, mintha azt nem tartották volna elégnek, aztán meggörnyedve távoztak. — Átkozott dolog — mormogott Maheu. Leült társával együtt. Lecsüggesztett fővel meredt maga elé, számolgatott, mig a munkások folyton olvasták a hirdetést. Hát csúfot űznek belőlük! A társulat tisztára meglopja őket minden targoncánál két centimemal, nem is em- litve, hogy mennyivel megszaporitja a munkát, íme, hát ilyen álutakon törekszik a gazdag társulat arra, hogy a bért leszállítsa! Takarékoskodik a munkásai zsebéből. • Átkozott dolog! Átkozot dolog! — ismételgette Maheu, fejével bólogatva. — Sütnivaló bolondok vagyunk, ha ezt eltűrjük. A rácsnyilás szabad volt s ő odalépett, hogy átvegye a pénzt. A bért rendesen a munkacsoport vezetője vette át s osztotta szét emberei között, hogy azzal is időt nyerjenek. — — Maheu és társai — szólt a pénztárnokhoz — Filoniere-ér .hetedik járat. A könyvelő átnézte a lajstromot, melyet fölszerelten jegyzetekkel a bányamester tett elé, s melyre föl volt írva minden munkás nevénél az is, hány targoncát szállított be. Utána mondá: — Maheu és társai, Filonniere-ér, hetedik járat... Százharmincöt frank. A pénztárnok fizetett. Bocsánat, pénztárnok ur — dadogott a bánász meghökkenve — nem tévedett? Rátekintett arra a kevés pénzre, anélkül, hogy hozzá nyúlt volna, hátán végigfutott a hideg s összeszortá szivét. Hiszen jó fizetőnapot ő sem várt, de ilyen kevésre mégsem gondolhatott, hacsak a számadást el nem téveszté. Ha kiadja a Zacharie, Etienne s annak a munkásnak a részét, aki Chaval helyébe jött, neki, atyjának, Catherinenek és Jeanlinnek legfeljebb ötven frank marad. — Nem, nem mi nem tévedhetünk —■ monda a hivatalnok. — Le kell számítani a két vasárnapot, négynapi munkaszünetet: marad ösz- szesen kilenc munkanap. Maheu számolgatott vele,' magában összeadva a munkabéreket, kilenc napra kap körülbelül harminc frankot, Catherine hoz tizennyolcat, Jeanlin kilencet, Bonnemort apótól csak három nap számit. De ha leszámítja Zacharie és két társa kilencven frankját, mégis a kelleténél kevesebb marad meg nekik. — Ne feledje el a bírságot — szólt a hivatalnok. — Húsz frankot fizet a rossz deszkázásért. . , j.. Maheu kétségbeesett mozdulatot tőn. — Nahát! — rivalt rá a pénztárnok. — El- .viszi-e már? Láthatja, hogy a többiek várnak... Ha nem akarja elfogadni, csak mondja meg. Amidőn Maheu végre elhatározta, hogy nagy durva kezével a pénz után nyúl, a hivatalnok visszatartá. — Várjon csak, magát Toussaint Maheu- nek hívják, ügye? — A vezértitkár ur óhajt magával beszélni. Menjen be hozzá, most éppen egyedül van. Maheu annyira elvolt kábulva, hogy csak akkor tért magához, amikor egy régi butorzatu, kopott, zöld szövettel bevont szobában találta magát. Öt percig halgatta, hogy mit mond a vezértitkár, egy magastermetü halvány ur, aki íróasztala papirhalmaza mögül beszélt hozzá, anélkül, hogy felállott volna. De úgy zúgott a füle , hogy alig értette a szót. Csak homályosan értette meg, hogy atyjáról van szó, akit rok- kontsága miatt nyugalomba akarnak helyezni, mégpedig úgy, hogy az ötven évet túlhaladottnak tekintik s negyven évi szolgálatot számítanak be. Aztán úgy tetszett, mintha a vezértitkár hangja megdurvuít volna. Szemrehányást kellett hallani^ azért, hogy politikával foglalkozik, ami alatt meg kellett értenie azt, hogy tulajdonképpen a segélypénztár alapításáról van szó, s lakóját is emlegették, végre azt tanácsolták neki, hogy ő, a bánya egyik leüg.vesebb munkása, ne avatkozzék ezekbe a bolondságokba. ö tiltakozni akart, de a hang elszorult torkán s csak forgatta, morzsolgatta sipkáját, amig eltávozott, minden összefüggés nélkül dadogva néhány szót: — Persze, titkár ur... Úgy van... biztosítom titkár ur.... Amikor künn volt, ahol Etienne várt rá, akkor tört ki belőle az elfojtott düh. — Buta állat vagyok, mert szó nélkül hallgattam végig mindezt!... Alig adnak elég pénzt kenyérre s még a leckéztetést is eltűrjük! Igen, te ellened van kifogásuk! Azt mondta, hogy a munkástelep el van bolonditv.a!.. De hát mit tegyek? Meghajtsam a derekam? Köszönjem meg szépen? Igaza van, ez lesz a legokosabb. Elhalgatott: teljesen uralma alatt állott egy vegyes érzésnek, mely dühből és félelemből állott. Etienne komor arccal gondolkozott. Ismét keresztül kellett menniök az utcán őgyelgő csoportok között. Az elkeseredés, mely sem szóban, sem mozdulatban kefejezést nem nyer, de annál mélyebb volt s folyton forrongásban tartá azt a súlyos, nehéz tömeget. — Néhányan, Uj magyar költők: MÁTYÁS FERENC BÚZAVIRÁG Búzavirág, buzakoszoruban, zeng a kalász, minden ágán húr van. Mintha az ég darabokra tömé, csupakéken itt lenn tündökölne. Búzavirág, régi régi emlék, nem virultál te se nekünk mindég Végtelen volt a gróf ur világa, övé volt a föld s minden virága. Búzavirág te tudod, hogy éltünk, a tarlón is kibuggyant a vérünk. Csipkés szirmod a nyomunkba, piros vérünk takartad sziromba. Búzavirág a lányok hajában, szemükben is, szivükben is láng van. Száll a daluk a but összetépve, úgy kötözik a búzát kévébe. Búzavirág, hogyha lenne szárnyam, szétvinném az örömöt hazámban, fütyölném a pelyvát hordó széllel, mestergerendákra Írnám én fel. Haj te. virág, hallom nevetésed, örömüket a szivembe vésed. Daluk is szebb fönn a madaraknak, s fészket a mi kastélyunkba raknak. akik értették kissé a dolgot, rájöttek arra, hogy a társaság minden targoncán nyert két eenti- me-ót s ez éktelen haragra lobbantota őket. De még jobban feldühödtek azon, hogy a munkabérből jelentékeny összeget vontak le a szünnapok és a büntetéspénzek cimén. Hiszen már most is alig van mit enniök, mit fognak tenni ezután, ha a munkabér még kisebb lesz? A korcsmákban szabad folyást engedtek haragjuknak s minthogy a kiabálás torkukat kiszári- !tá, megitták nagyobbára, még azt a kfvés pénzt is, ami bérükből megmaradt. Maheu és Etienne Montsoutól a munkatelepig nem váltottak egy szót sem. Midőn Maheu a szobába lépett, felesége azonnal észrevette, hogy a megbízások egyikét sem teljesítette. — No lám! ez szép dolog! Hát a kávé és a cukor, meg a hús? Egy kis borjuhuz bizony nem tett volna tönkre! Maheu nem felet, véghetetlen szomorúsága szinte megbénította. E munkában megkérge- sült bányászarcon meglátszott, hogy keblében . az érzelmek egész vihara dúl, amely végre áttörte korlátjait, s szeméből nagy, meleg csöp- pekben eredt meg a könny. Lerogyot egy székre, zokogott, mint egy gyerek, s odadobta az asztalra az ötven frankot. — Nesze! ezt hozom... — mondá dadogva. — Ezzer meg van fizetve valamennyiünknek a munkája. 1 Maheuné rápilantott Etiennere, aki szótlanul, lesujtottan állott egy helyen. Aztán sírva fakadt ő is. Hogy éljenek meg kilencen ötven frankból két hétig? Legidősebb fia már kivált a családból, az apó már a lábát sem birta mozgatni: nemsokára meg is hal. Alzire amikor meglátta anyját könnyezni, nyakába borult; Lénore és Henri jajgattak, a kis Esteile pedig visított. S a munkatelep egész területén eterjedt lassanként a nyomor e jajkiáltása. Amint a férfiak hazatértek, kitört az asszonyok kétség- beesése e rendkívül rossz lefizetőnap miatt. Az ajtók cattogtak, a nők kiállottak aház elé, hangosan kiabál, mintha panaszuk a zárt falak között nem fért volna meg Az eső elkezdett finoman szitálni, amit azonban észre sem vettek, egymás kapuja felé mentek, s mutogatták tenyerükön azt a hitvány pénzt, férjük haza- rozott. — Nézzétek! ennyit fizettek, hát nem cudar ság ez? Hát még nekem! Hisz még annyi pénzem sincs, amiből megfizessem annak a kenyérnek az árát, amit a múlt héten megettünk! — Mit tegyünk! Él kell adni az embernek még az ingét is. Maheuné is a ház elé állt, mint a többiek. Levaquené körül, aki leghangosabban kiabált, nagy csoport képződött: mert az ö iszákos férjjé haza sem jött s elvitte a munkabért, akár kicsi volt, akár nagy a “Vulkán”-ba s ott pocsékolta el. Philomene leste Maheut, nehogy Zacharie elverhesse a bérét. Csakis Pierronné lát-_ szott nyugodtnak, mert az alattomos Pierron mindig úgy tudta rendezni dolgát, hogy a bányafelügyelő lajstromában neki volt a leghosz- szabb számlája. De Brulé özvegye ezt a meghu- nyászkodást vejétől . gyávaságnak tartotta s ö is ott volt a többiek között, ugyancsak fenyegetően rázva száraz öklét Montsou felé. Tudjátok, hogy ma reggel hintóbán láttam a cselédjét?... — kiáltotta anélkül, hogy megnevezné Hennbeaut. — Igen, szakácsné fogaton jár, bizonyosan azért,- hogy Marchionnesböl hozzon halat a konyhára. Általános zsivaly támadt, a kiabálás elkezdődött elölről. Az a hir, hogy a szomszédba kocsin ment bevásárolni a gazdája konyhája számára, általános méltatlankodást keltett. A munkások meghalnak éhen s ő neki kirántott halat kell ennie ? De néni fognak sokáig halat enni mindennap, mert eljön még a szegény ember ideje is. S azok az eszmék, melyeket Etienne hintett el, kifejezést nyertek ebben a fenyegetésben, ez azt bizonyitá, hogy az elvetett mag megfogant. Már türelmetlenül várták az Ígért aranykorszak felvirulását, lesték pirkadását nyomorúságuk láthatárán, mely olyan súlyosan borult föléjük, mint a koporsófödél. Az igazságtalanság’ már nagyon is nagy volt; ha folyton a szájukból veszik ki a kenyeret, elvégre is követelni fogják jogaikat. Különösen az asszonyok türelmetlenkedtek, siettetni óhajtották a harcot, hogy megkezdődjék minél hamarább az az uj élet, melyben nyomorutak többé nincsenek. 9
