Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)
1952-12-19 / 9. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ December 19, 1952 BETTY SMITH: FELHŐKARCOLÓK ÁRNYÉKÁBAN (Regény egy amerikai család életéről) Copyright 1952 Harper Bros. E regény eredeti cime: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Mária Harper Bros. engedélyével közöljük. (9) A newyorki arisztokraták életét éli a williams- burgi piszok kellős közepén. Egyszer egy kőműves dolgozott a lakásában, az mesélte, hogy tömve van szobrokkal, olajfesményekkel, fehér jegesmedvebőrökkel. Mr. Tomony agglegény. Hétközben láthatatlan. Senki sem látja, mikor megy el szombat este hazulról. Hazajönni is csak Francié meg az őrszemes rendőr látja. S amint a kislány» az ablakból figyelte Mr. Tomonyt, az volt az érzése, hogy színházban ül, páholyban, s egy színpadi jelenet pereg le a szómé előtt. Mr. Tomony magas kürtőkalapja félfülére volt billentve. Az utcai lámpás fénye megcsillan a hóna alá csapott ezüstfeju sétaooton. Fehérselyem lebernyegét hátraveti s a zsebébe nyúl. A kocsis elveszi tőle a bankót. Az ostor végét cilindere karimájához emeli s a ló farába csap. Mr. Tömény a távozó kocsi után bámul, mintha ez volna az utolsó kapocs jobbik életével. Azután i nimegy mesés lakásába. New Yorkban állítólag legendás helyekre iá>". Keisemveberhez és a Waldorfba. Francié elhatározta, hogy ő is megnézi egyszer ezeket a heiyeKet. Átmegy a Williamsburg-hidon, nem nagy eset, hiszerV néhány utcával odébb Valahogyan majd csak eligazodik s a tulöé parton, New Yorkban, addig megy a város- i a::, rn'g abba az utcába ér, ahol ezek az előkelő helyek vannak. Jól megnézi, hogyan fest .mindez kívülről. Akkor talán azt is inkább el tudja'képzelni, hogy miféle ember ez a Mr. Tomony. Brooklyn felett friss szellő fújt a tenger felől. Messze északfelé, valahol az olasz negyedben, ahol baromfit tartanak az udvarokban, kakas kukorékolt. Távoli kutyaugatás felelt rá; Bob, a ló, kényelmes istállójában halkan felnyeritett. A kislány nagyon szerette a szombati napot; nem akarta avval befejezni, hogy lefekszik a hálószobában aludni. Nyugtalanítani kezdte a következő hét, a rettenetes hétköznapok. A szombatra gondolt folyvást. Tökéletesen szép volt ez a szombati nap, csak ne látta volna az öregembert a pékségben. Hétköznap este rendesén ágyba kell feküdni ; hálószobában. Hallani fogja a szellőztetőaknán át a másik lakásból a kis fiatalasszony gyenge hangját s majomképü sofőr-férjét is. A fiatal- asszony hangja szelíd, az emberé durva. Az kérlel, ez követel. Aztán egy darabig csönd lesz. Majd az ember elkezd horkolni s a felesége sziv- szaggatóan sir, csaknem reggelig. Francié erre a zokogásra gondolt, s remegni kezdett. Reszketett s öszötönszerüen fülére szorította mindkét kezét. Majd eszébejutott, hiszen ma szombat van, ő az utcai szobában ül, ide nem hallatszanak föl a szellőztetőaknából a hangok. Igen, még szombat van. Jaj de jó. Hétfő — az még nagyon messze van. Közben a békés vasárnap. Vasárnap csupa szép, kellemes dologra gondolhat, A sarkantyuvirágra a barna kancsóban. A lóra, amint a napfényben meg az árnyékban áll. A kislány elálmosodott. Egy kicsit hallgatta még, hogy a papa meg a mama a konyhában beszélgetnek. Emlékeiket idézték. — Tizenhétéves voltam, amikor megismerkedtünk — mondta Katié. — A paszomány gyárban dolgoztam. — Én tizenkilenc — emlékezett Johnny. —■ Es Iiildy O’Dairnek, a legjobb barátnődnek udva- i oltani. — Eh, hagyd őt — mérgelődött Katié. Az illatos, lágy, meleg szellő szelíden megborzolta a kislány haját. Összekulcsolta karját az ablakpárkányon s ráhajtotta az arcát. Föl-fölpil- lantott a csillagokra, magosán a bérházak tetői felett. Csakhamar álomba merült. MÁSODIK KÖNYV vir. Tizenkét esztendővel ezelőtt történt, ezerki- lencszázban, Johhny Nolan megismerkedett Katie. Rommely vei. Akkor is nyár volt Brooklynban. A fiú tizenkilenc éves voit, a iánv tizenhét. Katie a Castle-paszománygyárban dolgozott. Ott dolgozott Hildy O’Dair is, a legjobb barátnője. Nagyon jóban voltak, pedig Hildy ir származású volt, Katie szülei pedig Ausztriában születtek. Katié volt a csinosabb, Hildy a merészebb. Hil- dynek bronz vörös haja volt, gránátpiros selyem- rüsst viselt a nyakán. Rágógumit rágott, minden uj slágert ismert. Kitünően táncolt. Hildynek volt egy udvarlója. Ez a fiú minden szombaton este táncolni vitte. A fiút Johnny Nolannak hívták. Többnyire kint várt Hildyre, a gyár előtt. Mindig magával hozott egy pár fiút, együtt várták a lányokat. Az utcasarkon ácsorogtak, viccelődtek, nevetgéltek. Egy napon Hildy megkérte Johnnyt, ha legközelebb táncolni mennek, Katienek, a oarárnó- jének is hozzan valakit. Johnny szívesen beleegyezett. Négyesben szálltak villamosra s kimentek Canarsiebe. A fiuk gigerlikalapot hordtak, a szalmakalap zsinórral volt megerősítve a aaoat kihajtóján, a gomblyukban. Az erős óceáni szél minduntalan lefújta a kalapot. A fiuk a gigei'- likalapot a zsinórnál fogva visszarángatták, s a lányok rengeteget nevettek ezen. Johnny Hiidyvel, a menyasszonyával táncolt. Katie nem volt hajlandó azzal a másik fiúval táncolni, mert a fiú buta volt és közönséges. Ilyeneket mondott, mikor Katie a női WC-ről pár percnyi távoliét után visszajött: — No végre! Azt hittem, beleesett. — Katie hagyta, hogy a lovagja egy pohár sört rendeljen neki. ült az asztalnál, nézte Johnnyt, amint az Hiidyvel táncolt. S úgy érezte ennek a Johnnvnak nincsen párja az egész világon. Hosszú, keskeny a lába, a cipője ragyog. Kifelé fordítja lábujjhegyét, úgy táncol: gyönyörű ritmusban himbálja egész testét. Meleg volt, az emuer táncközben kiizzad, Johnny a szék támlájára akasztotta kabátját. Nadrágja szépen rásimul a cipőjéi'e, fehér inge buggyot vet a nad- rágszij fölött. Magas, keménygallért visel, pety- tyes nyakkendőt (ugyanolyan szinüt, mint szal- mákalapján, a szalag). Ingujját világoskék selyemszalagba húzott gumi szorítja össze. Az ing- ujjerősitőt biztosan Hildy varrta neki — gondolta Katie, s féltékeny lett. Olyan féltékeny, hogy egész életére meggyülölte a világoskék szint. Katié le nem vette szemét a fiúról. Johnny fiatal volt, ragyogó. Haja szőke és göndör, a szeme mély sötétkék. Orra egyenes, a válla széles, erős. A szomszéd asztalnál Johnnyról beszéltek. — Kitűnő pincér — dicsérték a lányok. — Kitűnő táncos — mondták a lovagjaik. Katie büszke volt rá, mintha őhozzá tartozna, pedig másnak udvarolt. A zenekar a “Sweet Rosie 0’Grady”-t játszotta. Johnny udvariasságból most Katiét kérte fel. A leány derekán érezte a fiú karját, s ösz- tönszerüen a táncosa ritmusához igazodott. Katie ekkor tudta már: Johnny vagy senki. Nézni őt, hallgatni a hangját, egy egész életen át. Erre vágyik. Ez a boldogság. Akkor, rögtön, tánc közben elhatározta: ez a kivételes boldogság mindent megér. Azt is, hogy élete végéig robotoljon érte. Ez volt talán élete nagy tévedése. Várnia kellett volna, mig találkozik egy férfivel, aki őt akarja igy, őróla gondolja ezeket. Akkor nem éheznének most a gyermekei; nem kellene súrolással megkeresnie négyüknek a mindennapi kenyeret. Johnny édes sugárzó emlékkép gyanánt élt volna a lelkében. De Katie Johnnyt akarta és senki mást. Nyomban nekilátott, hogy megkapja választottját. Következő hétfőn bátran megindította a hóditó hadjáratot. Fölsivitott a gyári sziréna, jelezve, hogy a munkaidő végétért. Katie kirohant az épületből. Megelőzte Hildyt az utcasarkon. — Szervusz, Johnny, — kiáltotta a fiú felé. — Szervusz, Katie, szervusz drágám — felelte a fiú. Aztán úgy rendezte a dolgot, hogy a minden nap váltott néhány szót a fiúval. Johnny csakhamar rájött, hogy ő emiatt ácsorog minden áldott nap az utcasarkon.. . Egyik nap Katie kifogáshoz folyamodott, hogy korábban szabadulhasson. Azt mondta a munkavezetőnőnek, hogy megjött az a bizonyos rosszulléte. A lányoknál méltányolni szokták ezt a kifogást. Katie munkaszünet előtt tizenöt perccel szabadult. Johnny barátaival a sarkon várt. Az “Anie Rooney”-t fütyörészték, hogy gyorsabban múljék az idő. Johnny félszemére vágta gi- gerlikalapját, zsebretette kezét és a járdán egy valcer ütemére dzsiggelni kezdett. A járókelők megálltak, bámultak. Arrament egy szolgálatos rendőr, rákiáltott: — Kár érted, fiam. Miért nem mész színpadra T Katie ekkor fordult be a sarkon. Johnny megpillantotta a lányt. Abbahagyta a produkciót. Ránevetett a kislányra. Csudamód csinos volt testhezálló szürke ruhájában. A ruha a gyárból való paszománnyal volt diszitva. A dúsan ide-oda csavarodó paszománydiszitést Katie úgy varrta fel a derekára, hogy kiemelje kicsiny kis melleit. Az alsóderék alá sor tüllfodort bujtatott: ez is kiemelte a két dombocskát. A szürke ruhához félszemére húzott cseresznyeszínű sapkát viselt. Lábán magasszáru, magassarku, gombos sevró- cipő. Izzott az arca, barna szeme izgatottan csillogott. Szégyelte magát, milyen kihívóan viselkedik — hogy ő fut a fiú után. Johnny üdvözölte a lányt. A többi fiatalember elódalgott. Sem Katie, sem Johnny nem emlékezett később, mit beszéltek azon a bizonyos napon. Céltalan, de óh, mily jelentős beszélgetésüket gyönyörűséges hallgatások szakították meg, szavaikat át meg át-szőtte a borzongós hevület. Ekkor jöttek rá, hogy halálosan szerelmesek. Felrikoltott a gyári sziréna. A lányok kitódultak a műhelyekből. Hildy sárszinü barna ruhában közeledett feléjük. Rézvörös kontyára gyilkos, hosszú kalaptüvel fekete matrózsapkát tűzött. Megpillantotta Johnnyt s öntudatosan mosolygott. Majd a mosoly görcsös fintorrá torzult, arcán sértődés, félelem, gyűlölet vónaglott: észrevette, hogy Katie van a fiúval. Futva sietett feléjük. Matrózsapkájából kihúzta a hosszú ka- laptüt. — Katié! Hadd az 'udvarlómat! — sikoltotta. — Nem fogod tőlem elszedni! — Hildy, Hildy! — csitította Johnny szeli- den, nyugodtan. — Amerika szabad ország, tudtommal — felelte Katie s fölvágta az állát. — Szabad rablás? Olyon nincs! — üvöltötte Hildy és Katie felé döfött a kalaptüjével. Johnny a két leány közé ugrott. A tti végigkarcolta az arcát. Ekkor már egy sereg lány vette őket körül. Vihogtak, kíváncsian figyelték a jelenetet. Johnny egyik leányt jobbról fogta karon, a másikat balról s a keresztutcába irányította lépteiket. Betuszkolta őket egy kapu alá. Karjával lefogta a hölgyikéket és beszélni kezdett: — Nézd, Hildy — mondta — komisz fráter vagyok. Igen. Bolonditottalak. Rájöttem, mégsem vehetlek el feleségül. — ő tehet róla! — zokogott Hildy. — Ugyan, kérlek! — Én tehetek róla. Csak én — vállalta magára Johnny gavallérosan az árulást. — Most tudom csak, mi az igazi szerelem. Amióta Katiaval megismerkedtem. — A legjobb barátnőm! — jajveszékelt Hildy, mintha Johnny vérfertőzést követett volna el. — Kár minden szóért. Most ő a menyasz- szonyom. Hildy sirt, vitatkozott. Johnny végül nagy- nehezen lecsendesitette. Megmagyarázta a lánynak, mint állnak a dolgok közte és Katie között. Befejezésül azt mondta, Hildy menjen szépen a maga utján, ő is megy a magáén. Élvezte a saját hangját. Élvezte a drámai pillanatot. Megismételte ezt a mondatot: — Szóval te mégy a magad utján. Én is megyek a magamén. — Szóval, azt mondod: fel is ut, le is ut. Te mégy, amerre ő az orrodnál fogva vezet — felelte Hildy elkeseredetten. Hildy végül mégis elment. Ment le az utcán és remegett a válla. Johnny utána futott. A kocsiút kellős közepén két karjával átölelte. Búcsúzóul gyöngéden megcsókolta az arcát. — Sajnálom, hogy igy történt — mondta szomorúan. —- Fenét sajnálod — fortyant föl Hildy. — De ha mégis... — a lány megint sirvafakadt — hadd ott. Gyere vissza hozzám. Katie is sirt. Elvégre Hildy O’Dair a legjobb barátnője, ő is meg akarta csókolni Hildyt, Hildy könnybenuszó szeme egészen összeszűkült a gyűlölettől, amint barátnője az arcához közeledett, Katie elfordította fejét. Hildy tehát ment a maga utján. Johnny pedig ment, amerre Katie vitte. Egy ideig együtt jártak, majd megtörtént az eljegyzés. Újév napján ezerkilencszázegyben megesküdtek a Katie kerületéhez tartozó templomban. Alig négy hónapja ismertek egymást s már házasok voltak. (Folytatjuk)
