Reformátusok Lapja, 1971 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA vábbi küzdelemhez. Remény nélkül rettenetes lenne az élet. A reménység ott él a hívők szívében. A küzdő-könyörgő egyház reménységgel él a kereszt alatt. Lehet akármilyen hosszú és sötét is az éjszaka, mégis csak eljön a hajnal! “Reménységben tartattunk meg” — vallja Pál apostol is. (Róma 8:24.) III. A várakozás erőt ad. Milyen erősek voltak az első keresztyének, a reformátorok, a gályarabok, s milyen erős ma is egyházunk hitvalló népe. Milyen roppant nagy erőre van szükségünk, hogy hordozni tudjuk a megpróbáltatás keresztjét? Mennyi erőre van szüksége a fogolynak, hogy idegen földön vonja az igát, s meggyötört testét haza vonszolja otthonába? Mennyi erőre van szüksége a rabnak, hogy kibírja a reámért büntetést, s törteién lélekkel kerüljön ki cellájából? Mennyi erőre van szükség, hogy a menekülő hordozza a hontalanság és idegen- ség bánatát, s össze ne roskadjon szabad földön? IV. A várakozáshoz türelemre van szükség. A nemes gyümölcs lassan érik. Mennyi türelemre van szükség, hogy az elvetett mag új kalászt teremjen? Várva-várjuk az Úr eljövetelét, naponta könyörgünk érte, de sürgetni nem tudjuk. Nekünk, mint egyháznak és mint magyaroknak is, sok türelemre van szükségünk, mert nagyon sokat kell még várnunk! A magyar lélek azért éli túl a csapásokat, mert tud várni. Ki tudja várni, míg a körülötte csak a mának élő népek eljátszák játékaikat. Fiait fogságra vihetik, vezetőit kiirthatják, szögesdróttal és új határokkal megbéníthatják ugyan, de le nem vághatják a nemzettest részeit. Mennyire egységesen jajdult fel a nemzet az 1956-os szabadságharc idején otthon, az utódállamokban és diaszpórában? A rozsda megemészti a szögesdrótot, a határok rácsait átfonja a diadalmas lelki magyarság borostyánja, mint a debreceni kollégium előtt a régi ház vasrácsait a felnövekvő líceum fa —, a halál felett diadalmaskodik az élet! V. A várakozás tartalommal tölti meg szívünket. A várakozás időtartama nem üres. Várok, és tudom, hogy eljön. Várakozásomban nem vagyok egyedül. Várok, és van mire vámom, mert amire várok, az a legfőbb jó életemben. Várok, amire várok jóllehet nincs még itt, de már belőle élek, gyümölcsét élvezem. Várok, s amint várok, várakozásom célja már a megvalósulás folyamatában van. Sub pondere ereseit palma. Ady Endre így határozza meg a várakozás tartalmát: “Tartsd magad. Mert most az a leggazdagabb, Ki várni érez, várni tud”. (Ki várni tud.) VI. A várakozás nem tétlen, terveket sző. Nem kártyavárat épít, hanem a örök fundámentomra rakja köveit. Az őszi fák lombjahullt ágain új rügyek szunnyadnak. A tél dermesztő páncélja alatt a mélyben új tavaszról álmodnak a magvak és a gyökerek. Kívül kegyetlen szelek hirdetik az örök halált, de benn és lenn új, ígéretes tavasz parányi bimbói feslenek. Az adventi várakozásban már az új, lelki ember körvonalai formálódnak szívünkben, mert már benne élünk az örökkévalóságban. .. Az adventi várakozásban az egyház tervez, készül és készíti az útat eljövendő Szabadítója országiás ához. Az adventi várakozásban legyen éber magyar vigyázásunk is. Ne várjunk szabadulást sem keletről, sem nyugatról, nem szabadít meg bennünket sem Genf, sem Róma... “Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek” (János 8:36). Mi azért fölfelé tekintünk: “Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai”.. . (És. 52:7), “Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem”.. . (Zsolt. 121:1), “Onnan felülről száll alá minden jó adomány és minden tökéletes ajándék”... (Jakab 1:17). * Az adventi várakozásban — hívő keresztyénség és hívő magyarság — boldogan valljuk: “Várván vártam az Urat és hozzám hajolt.., kivont engem a pusztulás gödréből..., sziklára állította fel lábaimat ..., és új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét... (Zsolt. 40:2-4). Megpróbáltatásban, bűneik átkában, örömünkben és gyászunkban, otthon és idegen földeken ez új reménységgel teli adventben — “Szállj, szállj magasra szíveink reménye, Vezess el minket Jézusunk elébe”... Ámen. Vitéz Ferenc JUt„ ah a levelei . . . Hullnak a levelek az Iskolakertben, Közöttük sétálva fel-felsír a lelkem. Mindig rád gondolok, szemem könnybe lábad, Őszi lombhullásban kesergek utánad. Nem ragyog a napfény, köd pihen a tájon, Fák alatt az útat százszor is bejárom. Nem vagyok egyedül, te is itt vagy vélem: Téged látlak minden lehulló levélen .. . (Sárospatak, 1941) Vitéz Ferenc Fiatal daru Ősszel egy költöző darucsapatot a legöregebbik vezérle. Halkkal, de folyvást halada az ék, mégis az ifjabbak békétlenkedni kezdőnek a tunya késedelmen. — Eressz engemet az ék élére, bátya, szól végre a legtüzesebbik közölük, tél vége vet így bennünket haza! — Átveszi a kormányt s utána villámsebességgel hasít előre az utazó csoport; de nemsokára lihegni kezd az ifjú kormányos, tüze lankadni s tik- kadó melle fulladozni. — Vedd, kedves bátya, a vezérlést vissza, így rimánkodik ekkor bocsánatot es- dekelve. Látom én, hogy csak gyors, tüzes tettre való az ifjú s a hosszas kitűrésű munka kormánya pedig a tapasztalt kort illeti. Fáy András
