Reformátusok Lapja, 1969 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA Tompa Mihály emlékezete Nemzetünk nagy költője, Tompa Mihály halálának 100 éves évfordulóját ünnepeljük. Ravasz László írta felőle egykor, hogy “Tompa az elnyomás alatt élő magyaroknak a költője, atyja és barátja Végvárinak.’' Halála száz évéből eddig ötvenet ő is otthon idegenben töltött. Nem tudjuk, szobra áll-e még Rimaszombatban, szülőhelyén, de azt tudjuk, hogy halála száz éves évfordulóját megünnepelték Hanván, ahol református lelkész volt. A magyar és szlovák nyelvű ünnepségen, amint olvastuk, a csonka ország, valamint a felvidéki magyarság és annak irodalmi vezetői vettek részt és “Bratislavából” is eljöttek. A messze távolból mi is megyünk, mert Tompa nemcsak “az elnyomás alatt élő magyaroknak a költője” volt, hanem azokhoz is fordult, akik sírva mentek “Új hont keresni túl a tengeren. .,” akiknek levelet is írt, s akiket “barátijának is nevezett (Levél egy kibujdosott barátom után). Így zarándolkolunk mi is megnyitott sírjához, akik szétszórattunk a világ minden részébe, s hozzuk az emlékezés könnyes koszorúját... Nem azt várjuk, mit hagyott számunkra a keresett “végrendelet”, hiszen még életében megmondott nekünk mindent, amit sírja is bizonyít, hogy a csont (gerinc), gyűrű (erkölcs, szeretet), gyermekjáték (növekvő magyarság) és a papi palást (Ige) fölött nincs hatalma a halálnak... Nagy költőnk említett levelében, egy dűltbetűs szóban — “honszeretet” — foglalja össze számunkra mondanivalóját. Ez a szó és érzés köti össze az elköltözött és az otthon maradt magyart. A honszeretet a lobogó örökmécs a “megszépítő messzeségben”, “most, hogy távol vagyok tőled, most szeretlek igazán.” A hon elvesztése, a szülőföldtől való távolság a honszeretet egyik fokmérője. Addig nem tudod igazán, mi a haza, addig nem szeretheted hazádat igazán, amíg messze- földről, vagy közvetlen a határtól nem tekintettél még “Zágon” felé sóvárgó, könnyező szemekkel... Ezt érezhette Rákóczi, Mikes, Kossuth és számtalan hazafi, akiket a mostoha sors elválasztott a szeretett hazától. Rákóczi nem tudott hűséget esküdni a királynak, Kossuth nem tudta szabad fejét igába hajtani. Sok amerikai magyart itt tartottak az új határok. A hazai és az idegenben élő magyar kéttestű, de egy szívű ikertestvér, akiket a közös honszeretet éltet. Kossuth és Széchenyi —, melyik volt az igazibb magyar, a jobb hazafi—, aki otthon őrült bele a haza pusztulásába, vagy, aki túl a határon, élve égett el mindhalálig... ?! A kuruc, vagy a labbanc volt-e az igazi magyar.. ? Egymásnak voltak-e ezek ellenségei igazán.. ? Nem az volt-e az ellenség, aki a legjobbakat egymás ellen uszította, s a magyart sajátmagával pusztította. . ? Nem erről írta Tompa: “A kidűlt fában őrlő szú lakik . . . A honfi honfira vádaskodik” és “Testvért testvér, apát fiú elad.. Nem több-e a te atyádfia számodra mindenkinél. .. ?! Reményik Sándor, annak idején írta: “Ahogy lehet...” A mi nyomorúságunk és átkunk az, hogy mi mindig úgy csináljuk a dolgokat, ahogy nem lehet...! Micsoda pazarlás otthon és diaszpórában! Micsoda szívességet teszünk ellenségeinknek, hogy mi, maradék magyarok, kipusztítjuk sajátmagunkat, sőt már pusztítani kezdjük a még meg sem született új nemzedéket is.. ! Polóniának, mondotta Ady, van reménye, mert számára halat a Visztula, a lengyel asszony pedig gyermeket ad. De mi nem értünk a Mohácsokból! Amíg két magyar marad a világon ellensége lesz-e egymásnak a kettő? A haza felépítésében Zrínyi csak magyarjára támaszkodik. A Jánosok, az Andrások, a magyar föld népe még mindig felépítette hazáját! Csodálatos példák vannak a magyar összefogásra! Már szinte elhittük a “ködevők”-nek, és mi is mondogatjuk, hogy “kis nemzet” vagyunk..., különben is egy nemzet nagyságát rőffel mérik! Kis nemzet-e az, amelyik ezer éven át küzd életéért, szabadságáért egyszerre két pogánnyal is... ?! Egymás megbecsülése, kéz a kézben, óriásokká tehet bennünket, amint tett is nagy veszedelmek idején. Mennyi tudós, mennyi egyetemi tanár, mérnök, író, próféta van halálos öngyilkossággal szétszórva a világon. . ! Mi lehetne, ha mindezek a magyar hazát építenék és virá- goztatnák? A magyarságnak egyharmada külföldön él. Jövendőnkért, amint Illyés Gyula mondta, harmadában a határon kívül élő magyarságot terheli a felelősség! Van rátermettség, tehetség, erő, csak legyen összefogás, egymás megbecsülése, hit és vasakarat, és akkor nemcsak azt mondhatjuk, amit Széchenyi mondott: “Magyarország nem volt, hanem lesz”—, hanem ezt, hogy “Magyarország volt, van és lesz!” Érte válig ledolgozzuk kezeinket, lábainkat imádságban térdig elkoptatjuk, és mint egymásra ismert testvérek, szeretjük egymást forró szeretettel, mint a virág a hűvös harmatot, mint a csillag a holdas éjszakát, mint a fukar mások aranyát.. ! így lehetünk csak nagy elődeink, többek között Tompa, méltó utódai... Ez Tompa végrendelete, és ez az örökségünk, és ezért van dolgunk e világon. . . Valamikor, egy régi választáson kisebbségben hallottam : “Egy magyar még semmi, száz magyar még semmi, de ha egy millió magyar összefog: megindul a vén föld, s új pályán kezd menni. . ! Nem ideje volna már, hogy mind a tizenöt millió magyar összefogjon, hogy utunk ne legyen mindig “Via Dolorosa”.. ! Így jövünk mi, messzi magyarok, emlékezni Tompa sírjához. Segítünk megkötni az “oldott kévét”, új vérszerződést kötni jöttünk minden magyarral az édes hazáért, a boldog jövendőért, és benne emberi, magyaréletért. .. Vitéz Ferenc
