Reformátusok Lapja, 1969 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1969-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 PATAK Parányi cseppek őserővel törnek fel a mélyből, hogy megmutassák magukat a napsugárnak. Medrüket bele kell vésniök a haldokló élet kőkemény talajába, mert a föld nem akarja visszafogadni gyermekét... Föltörnek és tovább mennek, nem akarnak megállni, mert nem posvánnyá, tóvá, hanem tengerré akarnak lenni, mert ez volt az álom... Messziről jöttek, szennyesen, sárosán . . . Sárospatak .., de Isten szent szűrője nyomán megtisztulva mennek tovább, mert kristálytiszta, üdítő víz akarnak lenni, amelytől erőre kap a csüggedett, megvigasztalódik a szomorú és feltámad a halott... Patak. Szent vize halkan csörgedez a térben és időben, de aki egy kortyot iszik belőle, az örökkévalóságot éli... Zsongó habja messze sodródik, de nem apad ki, mert mindig jönnek az újak, elszakíthatatlan szent egy- betartozással, és elsodorják, ami polyva, de aminek súlya van, beleépítik a mederbe ... Mélye forró öleléssel tapad a földhöz, de tükre az egekre néz fel... Eltévedt cseppjeit fölihatja a láp, de újjászületett énjéből ígéretes jövendő zászlaját tűzi a derülő égre az áldott napsugár... Megszentelt medrébe belegázolhat oktalan vad lába — zsongó habja ezt suttogja felé: mosd meg magad egészen... Patak. Nem lehet megállítani, meggátolni... S ha mégis ... ? Felfokozódik az ereje, és ledönti egyszer a gátat... ! Patak volt, és patak marad, hogy életet vigyen a könnyező avarba, hogy ismét zöldeljen a jövendő, teremjen a dal, zsoltár és becsület... Befagyhat körülötte a határ, jégpáncéllá dermedhet rajta a felület, rabbá lehet saját bölcsőjében, látó szemét letakarhatja szemfedőjével s élve temetheti el a kegyetlen halál — de ő a sírjában is él: csobog, csörgedez a mélyben .., s új, csodálatos kikeletről dalol a könnyel s vérrel öntözött, drága, ősi földnek... Régi kőcímer a Beleznay-sorról, az építkezést megörökítő felirattal, 1773. SÁROSPATAK — Poszler Györgynek — Szélfujta falu, “ bodrog-parti Athén ” ha megkérdezem, mit mutatsz föl, máris feleled: amint messzire-világlón lobog hajnalod — alkonyod, a nyári-ég emlékű zempléni hegyeket, méginkább azt, — o lényeget! — A füzérnyi nem porló lábnyomot, Csokonaiét, Kossuthét, Móriczét, számtalan seregét, s azt, hogy egy porfellegeket-sóhajtó, kis falu is lehet akár a világ közepe is, ha fiai után példa lehet, ha magatartás, ha úgy süt a világ felé, akár egy konok, fénytiszta arc. Káldi János JÉZUS, FŐ-FŐ NYERESÉGÜNK Jézus, fő-fő nyereségünk, Égi reménységünk, Földi életünkben. Ne hagyj a tusakodásban, Végső bajvívásban, Halál küzdelmünkben. Óh, ha végsőt dobban szívünk, S már nyugodni térünk: Légy akkor is segítségünk! E világot, ha próbáljuk, Egészen átlátjuk A llhatatlanságát; Senki itt föl nem lelheti, Nem is remélheti Tartós boldogságát; Azért csak Hozzád vágyódunk, Óh, édes Jézusunk: S mind végig Nálad maradunk. Fölcseréljük az életet S e földi helyeket Égi lakozással; Óh, de azt föl nem cseréljük, Sőt örökké éljük Dicséret mondással; Ott a szentek menyegzője, És annak szerzője, Jézus, hívek kedvelője. Ének a Sárospataki Énekeskönyvből.
