Reformátusok Lapja, 1968 (68. évfolyam, 8-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 KIBÉKÜLÉS A medeséri jegyző mondta, liogy amikor as orosz áttöri a Kárpátokat, a hegyek megindulnak és elrejtőznek a völgyekbe. A Firtoslova (kőszikla), amely kantározot- tan áll ezerév óta, nyerítve vágtat le a völgybe, és rajta lovagol végig a halál szép Erdélyországon. Hatalmas lesz majd a romlása az embereknek, akik olyanná válnak a mozgó hegyek között, mint hangyák, akiket ki akarnak irtani. A székelyek pedig ott laktak a hegyek oldalán a sziklacsúcsok és nagy szakadékok között, és nekik szólt a prófécia. Ezeknek az embereknek főfoglalkozásuk a favágás és szénégetés volt. Az öregek hosszú, vállig érő hajat viseltek, s bajuszuk álluk alatt összeért. Volt közöttük vajákos, orvosságos, vérvágós, távollátós is. Ezek a falu bölcsei voltak, és mikor hallották a kipödört bajúszú jegyző jóslatát, megrántották magukon az ümeget (inget ), mint mikor az ember erős pálinkát iszik, de nem mondták tovább senkinek sem. Meghalt bennük a ezó, mint üszkös búza a földben, amely a természet bölcs parancsa szerint azért nem terem, hogy a többit meg ne fertőztesse. Lenyelték, mint beteg a keserű orvosságot, de nem okádták ki, mert megrontotta volna a falu békességét. Csak a sír tud úgy halgatni, mint a bálványarcú öreg székely. így aztán az ezeréves falu élt csendesen, mintha nem is tudta volna, hogy feléje közelít a világvihar. Aztán mikor a csendőrök szép sorban és a jegyző lóhalálában hagyta ott a falut, az öregek lettek a rendnek az őrei, az árváknak gyámolai és a félőknek bátorítok Egy pár nap múlva odaérkezett a háború fergetege, és rácsapott a falura. Akkor olyanok voltak a kis szal- mazsúpos házak, mint méhkasok, amelyekből kihalt az élet. A gyermekek és az asszonynép behúzódtak a sötét kamrákba, csak az öregek ültek a kis padokon, mint kapufába vésett bálványok. A fiatalok, akiket még nem ért el a behívó, ott voltak az erdőbe fát vágni. Nem voltak többen, mint harmincán, és az öregebbnek is alig serkent a bajúsza közülük. Egyik legény őrséget állt a fa tetején, amikor csak egyszerre látta, hogy a Küküllü partján megindultak a fenyők a falu felé. Rögtön tudta mi történik, mert barátja, aki őrvezető volt, beszélt neki arról, hogy miként rejtik cl az oroszok harci szekereiket. Éles fiilei zúgást hallottak. A mozgó fák és cserjék üvöltöztek, mintha száz farkas bújt volna alájuk. A legény erre szinte lerepült a fáról. Az alsó ágakról hatalmas ugrással jutott a földre, mintha óriási sas csapott volna áldozatára. Aztán lóhalálában szaladt a falu felé. Az öregek között ott volt Iván is, az első világháborúból ott maradt orosz katona. A legény, ahogy közéjük ért, felnyalábolta Ivánt, és nyargalt vele a folyó irányába. Majd letette a Kiiküllö partjára, és kérte, hogy kiáltsa a mozgó fák felé oroszul, hogy nincs a faluban egyetlen ellenséges katona sem. A falu lakói békes- séges természetű emberek, és megosztják a hódítókkal mindenük, amijük van, csak a lányokat és asszonyokat kíméljék meg. Varázslatos hatása volt az orosz szónak a székelyföld azon darabján. Percek alatt kimásztak a tankokból a katonák, és estére már lobogó tüzek mellett fogyasztották a jó székely vacsorát. Mivel a falu felett már a magas Hargita hágói következtek, a tankok nem mentek tovább. Parancsot kaptak az ottani letáborozásra. Őrséget szolgáltattak a felvonuló csapatoknak. így azután az idegen katonák lassan megismerkedtek a falu népével. Valahogy Iván mindig el tudta vinni a szerelmes katonákat a háborús özvegyekhez, és nemsokára a református lelkész esketgette őket össze kimondhatatlan belső szomorúsággal. A baj ott kezdődött, hogy a páncélos őrmester rá se nézett a hadi özvegyekre, de annál inkább bámulta a legény szerelmét, akit már említtettünk ebben a történetben. Aztán egyik este magához hivatta Ivánt, és elmondta neki, hogy feleségül akarja venni a legény mátkáját, és meg is esküszik vele a magyarszki pópánál. Iván úgy szerette a két fiatalt, mintha gyermekei lettek volna. Tudta, hogy őket csak a halál tudja elválasztani egymástól, és ázsiai agyával kereste az utat és módot, hogy kiszabadítsa kedvenceit a rájuk leskelödő szörnyű csapdából. Végül azt mondta az őrmesternek, hogy a magyar pap nem esket decemberben meg senkit sem, csupán az esetben, ha két legény megküzd egy leányért. Akkor a győző megesküdhetik karácsonykor a leánnyal. Az őrmesternek tetszett a furcsa szokás, és bízott magában is. Kipróbált harcos volt, és a szibériai élet edzette kemény katonává. Emlékezett a sztálingrádi véres harcokra, amikor csupasz kezével fojtotta meg a kétméteres német katonát... így került a székely legény és orosz katona között bírókra a sor. A kijelölt helyen, mikor az öreg harangozó hármat kondított a templom harangján, egymásra rontott a két legény, mint szarvasok a havasokon bőgés idején. Ügy pattantak egymás kemény izmaitól vissza, mintha gumiból és nem csontból, húsból lettek volna. Pillanatok alatt letépte a katona a legény szép piros mellényét, és a katona zubbony is kapcához lett hasonló. Rúgták a port, nyálluk összefoly az izzadságukkal a rettentő erőfeszítésben, de egyik sem engedett. Mikor valamelyik gyengülni látszott, csúnya csellel tette közömbösé a fásik fölényét. Volt valami szívtépően megrendítő ebben a küzdelemben. Egyikfelől ott állottak a feldíszített hatalmas tankok. Melletük géppisztollyal a kezükben az orosz katonák, akik az őrmester egyetlen in
