Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-02-01 / 2. szám
16 REFORMÁTUSOK LAPJA van — mondta ilyenkor magában atyja — mégsem hiába vezettem egykor leányomat kézenfogva. Irént merengéseiből a kakukóra ébresztette fel. Tizet jelzett. — Mennem kell vásárolni! Ma együtt ebédel az egész család. Pontosnak kell lennem. Vette a kosarat, pénztárcáját és indult a közeli áruházba. Amint kilépett az utcára, frite szag ütötte meg az orrát. A frite ennek az országnak jellegzetes eledele. Nem más ez, mint hosszúra és vékonyra szeletelt krumpli zsiradékban megsütve. Ügy árulják az utcai bódékban, mint otthon a gesztenyét, vagy a sütőtököt. Ez a szag végigkisérte őt egészen az áruházig. Ismerősökkel, kikkel tekintete találkozott, köszöntötték egymást. Egyenesen a zöldséges osztály felé tartott. Ma húslevest és zöldbabfőzeléket főz a családnak. A háziasszonyok hangos zsivajjal vették körül ebben az órában a pultokat félkörben. A francia és flamand nyelvbe olykor idegenek ajkáról olasz, szláv és angol szavak is vegyültek. Irén megállt a sokfajtáju zöldbab-csomók előtt és türelmesen várakozott, amig sorra kerül. Ez a néhány perc elég volt ahhoz, hogy körüljár tassa tekintetét a kirakott zöldségféléken. Krumpli, karfiol, ugorka, tök, saláta, paradi- dicsom, paprika, itt előtte a bab s aztán tovább hagyma, spenót, káposzta, kelevirág s tekintete itt hirtelen megállóit. — Két cső kukorica — kiáltott fel hangosan magyarul. — Héjában, zölden. Istenem! Évek óta járok ide vásárolni és még nem láttam. Zöld, csöves kukorica! Gyermekeim még nem ettek. A körülálló asszonyok közül kettő értelmetlenül nézett Irén asszonyra. De törődött ő velük? Az udvariassági szabályokról is megfeledkezve furakodott a kukorica felé. Szitkok hangzottak, de ő csak a két cső kukoricát látta. — Monsieur! Kiáltotta az ott álló árus felé, még közel sem érve a kukoricához. Az árus azonban figyelmet sem vetett reá. Két asszony állt közvetlenül a pult előtt. Negyvenötven körüliek lehettek. Mindketten szőkék, de az egyiknek sötétebb volt a hajszine. Az árussal beszéltek. Irént nyugtalanító, valami féltékenységféle érzés tovább vitte a tolakodásban. Most egészen közeiért. A két asz- szony és az árus között szócsend támadt. Kihasználta ezt a pillanatot és egészen közelről kérdezte: — Monsieur! Mennyibe kerül ez a két cső kukorica? — és hirtelen nyúlt utánuk. — Húsz frank asszonyom, de már eladtuk ennek a két hölgynek. Okvetlenül változásnak kellett beállnia Irén asszonyon, mert az előbb emlitett két szőke asszony felfigyelt a kedély változás jeleire a kukorica után érdeklődő asszonytársuk arcán. Valóban igy is volt. Egyszerre szétf oszlott ennek az ígéretes szombatnak minden öröme és boldogsága ennek az asszonynak az arcán, aki mint az előbb láttuk lakásában még olyan boldog volt. — Nincs szerencsém — gondolta — gyermekeim ma sem kóstolhatják meg a gyenge főtt kukoricát, melyet férjemmel együtt any- nyira szeretünk és hazánkban annyi sokat ettünk. Indulni akart vissza a babcsomókhoz, amikor az egyik szőke asszony vállára tette a kezét. — Madame, bocsásson meg, ha zavarom, ön idegen, ugy-e? Kiejtéséből úgy éreztem, hogy nem anyanyelve a francia. A másik asszonyon látszott, hogy ez a kérdése az ő kérdése is. Mindketten érdeklődéssel várták a választ. Az igazság az volt, hogy Irént idegesítette ez a kérdés. Úgy tűnt neki, hogy ezek a konkurens asszonyok boszantani akarják őt. Hiszen ők vették meg a kukoricát. Talán most asszonyos huncutsággal élvezni akarják kudarcát? Már ott volt a torkán, hogy kimondja: mi közük hozzá, hogy mi vagyok én, amikor ez idegen asszonyok szemeinek fénye megváltoztatta feleletét. — Magyar vagyok — válaszolta mégis ki- engesztelődve. Mintha varázslatot mondott volna ki ezzel, mert maga is meglepődött azon, ami ezután történt. Se szó, se beszéd, előbb az egyik, majd pedig a másik idegen asszony ugrott a nyakába s csókolgatták jobbról is meg balról is. Azután a két cső kukorica hirtelen átkerült a kosarába. De még egyéb is: szilva, barack és egy sárgadinnye. Alig ocsúdott fel, mondani is akarta már, hogy nem érti, ami itt történik, amikor a világosabb szőke asz- szony elébe vágott: — Én finn vagyok, a barátnőm itt pedig észt. Mi testvérek vagyunk veled. Örülünk, hogy láthatunk és megcsókolhatunk. Szereted a főttkukoricát, ugy-e? A feleletet be sem várva beszélt tovább. Elmondta, hogy náluk és Észtországban is mennyire ápolják a testvéri érzést a magyarok iránt. Irén gyors mozdulattal letette a kosarát, mert úgy érezte, leejti. Most úgy látta, hogy az előbbi öröme azért oszlott szét, hogy kétszeresen térjen vissza s ragadja őt szárnyakon ezen a szombaton. Visszaölelte a testvéri ölelést és visszacsókolta a testvéri csókot. A zöldségárus ember megállt a kiszolgálásban. Minden előtte pergett le. Látott és hallott mindent. Most először. Mert ő idáig
