Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 21 Gondolatok a “Bűn és Bünhődés” budapesti előadásáról Dosztojevszkij egyik 1876-os naplóbejegyzése val- lomásszerüen tárja elénk a humanizmus fogalmával kapcsolatos meggyőződését: “Az emberiség szeretete elképzelhetetlen, értelmetlen és végképpen lehetetlen, ha az a lélek örökkévalóságába vetett hittel nem párosul.” Ennek a hitnek a megtapasztalásához ki- vánta az embereket közelebb segiteni mindenegyes könyvével. Munkáin keresztül elért hatásának gyakorlati erejét a magam életében is könnyen lemérhetem. — Érthető tehát, hogy mohó érdeklődéssel vettem kézbe az állami “közönségszervezési osztályának Dosztojevszkij “Bűn és Bünhődés”-ével kapcsolatos színházi röpcéduláját az elmúlt októberben Budapesten. A belső oldalon közölt ismertető szöveget vizsgáltam át először: “. . . a világirodalom egyik legkimagaslóbb alkotása, bűnügyi eposz és lélektani remekmű. E kiváló regényből a dramatizálás során sikeres dráma született, anélkül, hogy az Írói munka kárt szenvedett volna. A “Bűn és Bünhődés” a színpadi átírásban lényegében nem veszített semmit lélegzetelállítóan érdekes, feszült és tartalmas cselekményeiből.” Nagyon vakmerőnek találtam a sorokat. Az se lenne erős, ha azt mondanám: felelőtlennek. Egyrészt “Az Irodalom” szempontjából, amennyiben a regénynek színdarabbá való átdolgozását tesszük a mérlegelés tárgyává, másrészt és főképpen a darab tartalmának a minősítése miatt. Proustnak, a nagy francia írónak a gondolata volt legelőször, hogy Dosztojevszkij minden munkája könnyen egy fedél alá gyűjthető a “Bűn és Bünhődés” közös cim alatt. Ez ezt is jelenti, hogy a “Bűn és Bünhődés” üzenetével kapcsolatos analizálásunk szavakba öntésével Dosztojevszkij egész életmunkájáról mondunk véleményt. 1910 óta, amikor először került színpadra ez a hires munka Londonban, sok neves iró átültetésében sok Raszkolnyikov kelt belőle életre a színházlátogató közönség számára világszerte. Azonban egyikük alakítása sem tudta visszaadni az emberi léleknek azt a megdöbbentő és drámai szenvedését, amelyet Dosztojevszkij olyan lenyűgöző erővel boncolgat könyveiben. “Szonyja utcalánnyá züllésében és tiszta szerelmében, Raszkolnyikov szenvedésében, Porfir vizsgálóbíró nyomozásában, a szentpétervári nyomortanya felejthetetlen rajzában” — mondja tovább a röpcédula szövege — “ott izzik a zseniális iró igazság utáni vágyakozása, s lángeszű vádirata egy azóta már elsüllyedt kegyetlen társadalommal szemben.” Ezeket a sorokat viszont hiányosnak kellett érez- nem. Dosztojevszkij mestermüveit azért helyezi a világ Homérosz, Shakespeare, Tolsztoj és a többi nagyok munkái mellé, mert üzenetük időtlen. A tegnap emberéhez éppúgy szólnak, mint a ma emberéhez. Az örök ember örök problémáit állítja bennük tükörképül az olvasó elé. Drasztikus és megdöbbentő szituációkba ágyazza történeteit, azért, hogy a drámai pillanatok hatása még nagyobb lehessen, amikor majd előáll feleleteivel irányítani. Erre az irányitó szándékra célozhat a “közönségszervezési osztály” röplapi szövege, amikor azt sugalmazza, hogy Dosztojevszkij szocialista iró volt. “A zseniális iró igazság utáni vágyakozása” azonban csak féligazságot tolmácsol, ha ugyanakkor nem történik utalás Dosztojevszkij filozófiájának arra a jellemző sarokkövére, hogy az igazság és a hit összetartozik. Tehát Krisztus és Isten nélkül igazság sincs. Érthető kíváncsisággal vártam az előadást. Úgy ültem be a bársonyszékbe, mint akinek személyesen is köze van a “Bűn és Bünhődés”-hez. Semmi túlzást nem jelentett ez a részemről, abban az értelemben, ahogyan egy hívőnek köze van Michelangelo művészi munkájához, amikor alatta térdreesik az Isten előtt. Valószínűnek tartom, hogy az előadás után a közönségnek egy része teljes megelégedéssel húzta alá a hirdetési szövegből: “sikeres dráma született.” Ezek azonban nem olvasták a könyvet. A “Bűn és Bünhődés” történetének a magja egy bonyolult és izgalmas bűnügyi történet. Ennyit a színdarab is visszaadott. Sőt többet is nyújtott: gazdagodtunk egy- pár olyan emlékezetes jelenettel, amelyekből Raszkolnyikov, a gyilkos egyetemista lelkiismeretfurdalásainak kínjait tisztán kiérezhettük. A darab végzetes hiányát azonban éppen abban láttam, hogy a Gaston Báty színpadi szövegéből (Heltai Jenő fordítása) életrekelt Raszkolnyikov lelkiismeretfurdalása csak lelkiismeret- furdalás maradt mindvégig. Dosztojevszkij nem kis céllal idézi történetében az Ujtestamentomból János 11-ik részét. Amikor a helyes és helytelen, a jogos és jogtalan fogalmak dilemmájában égő Raszkolnyikov átszellemült extázis- sal figyel Lázár történetére Szonyja, a kis szerencsétlen utcalány felolvasásából, azért tűnik minden szó csengő-bongó templomi harangszónak a számára, mert Dosztojevszkij már a könyv eleitől kezdve készitgette őt erre az alkalomra. Nehéz eldönteni, hogy a színpadi előadásban hol volt a tévedés lényege. Keres Emilben, aki Raszkolnyikovot alakította, Gaston Báty szövegében, vagy Egri István rendező elképzelésében? Mind a három hozzájárult valamivel. Talán Keres Emil feleleős érte legkevésbbé, aki a színpadi terv és az egész rendezés atmoszférájához nagyon is alkalmazkodni látszott. Dosztojevszkijt nehéz “sikeresen” a színpadra vinni, mert könyveiben éppen az elmondhatatlant mondja el. Ebben a munkájában az iró életfilozófiájának és hitének szinte definiciószerü összegezéseit ismerjük meg Raszkolnyikov bűnbeeséséből, emberi okoskodásaiból és békességre jutásának vallomásaiból. Dosztojevszkij teológiájának az alapja abból a gondolatból fakad, hogy minden ember szabad. így szabadon választhat a jó és rossz között. Magában a szabadság gondolatában rejlik még a “Gonosz” magyarázata is. Nélküle nem volna alkalom választásra és a jót választás, mint cselekedet, természetszerűen nem számíthatna erénynek. Az Isten felé vezető ut választása csak akkor jelent hitbeli és erkölcsi eredményt, amennyiben ugyanakkor alkalmunk volt arra is, hogy a sötétség, a bűn felé vezető ösvényt válasszuk. Keres Emil Raszkolnyikov-alakitása szerintem inkább Pascal teóriájának a testbeöntését sugalmazza, aki azt vallotta, hogy okos dolog még az Istenben nem hívők számára is istenfélő életet élni legalább a külsőségekben és a törvények betartásában, mert
